FŇĎoldal

Korunk 1930 Szeptember

Világpolitikai problémák

 


A PALESZTINA-KÉRDÉS HÁTTERÉBŐL


 


A francia könyvpiacon az utóbbi időben gyors egymásutánban több olyan könyv jelent meg, amely a palesztinai kérdéssel foglalkozik. Hogyan? Ez a kérdés lényege, amelyre azonban ezek a könyvek nem adhatnak feleletet. Nem adhatnak, mert íróik bizonyos megbízásokkal mentek. Nem adhatnak mert íróiknak csak bizonyos dolgokat volt szabad meglátniok. A kötött marsrutákban szigorú korlátozások lehettek, mert hiába keressük a mesterséges eszközökkel nagy közönségsikert aratott Albert Londre könyvében a kérdésnek például gazdasági vonatkozásait, még halvány nyomait sem találjuk. Hiába. Az egész könyvet egy hamis filószemita líra önti el és a Petit Parisien ügyes riportere az új kelet-európai helyzettel nem ismerős francia olvasót atyai gyöngédséggel inkább Nagyváradra, Kolozsvárra, Bukovinába vezeti el anélkül, hogy a messze Palesztinába elnyuló zsidókérdésnek mély gyökereit megmutassa. Mire azután a türelmes francia olvasó Palesztinába érkezik, érdeklődése hanyatlóban van. A százötven oldalon keresztül uralkodó hamisan hangolt filószemita líra ködében elveszetten, már nem is keresi a kérdés lényegét. Egy második, harmadik és negyedik könyv sem szélesiti a horizontot, nem tapint a dolgok lényegére, csak éppen abban külömbözik az egyik a másiktól, hogy írójának vasuti és hajójegyét, szellemi munkálkodásának megérdemelt jutalmát milyen kaszszákból utalták ki. Albert Londre határozottan filószemita. Helsey, és nem tudom én ki a francia udvariasság, a felekezetek közötti béke határait respektálva finoman antiszemita, arabbarát, vagy pedig a francia kolonizáló politika nagyszerűségét zengi, ellentétben az angol tehetetlenséggel.


Ebben a hangos, a kasszák szerint diktált vásári lármában most végre érdekesen új hang csendül fel, Bernard Lecache hangja.* Bernard Lecache vállán hitének nagy keresztjével és Golgothájának biztos tudtában már kilencszáztizenhétben, amikor még Páris utcáin virágos és dalos regruták ezreit hajtották a vágóhidra, meginditotta az első pacifiste lapot. Egyszerű világos volt ennek a lapnak programmja. A népek közös megegyezése alapján kötendő béke. Az a béke, amelynek pontjait nem a szuronyok, ágyuk, tankok kezelői, a generálisok, impotens diplomaták kötnek meg, hanem az, amelynek minden pontja a népek egymásratalálásának szükségességéből fakad. Később, amikor a forradalmak lázai remegtek végig Európán, Bernard Lecache újra ott van a barrikádokon. Ezután az alkotómunka periódusa következik. Uj horizontok szélesülnek elél. Uj problémákkal telik meg Európa levegője. A harcra mindég kész harcos nem maradhat nyugton. Megint lapot indit, a Le Crie des Peuples-t. Nagy és hatalmas programra íródik hetenként ennek az új, bátorhangú lapnak hasábjaira. Nem Pán-Európáról, nem a demokrácia agyoncsépelt és devalorizált jelszavairól beszél. Az elnyomott, a kisebbségi sorba került népek kálváriáját tükrözi annak a világnak a szeme elé, amely nem tud, vagy nem akar arról tudomást venni, hogy a szuronyok, tankok, ágyuk segítségével csinált béke s a mai szociális berendezkedés, milyen nagy néptömegeket foszt meg a legprimitívebb emberi jogaitól.


A Le Crie des Peuples rövid időn belül negyven milliónyi fehér és színes, az elorrzott jogokért küzdő néptömegnek lesz az egyetlen tiszti fegyverekkel, megtörhetetlen hittel küzdő orgánuma. Az ezer és ezer oldalról jövő intrika, a düh, az igazság felderítésétől való félelem! a lapot mégis megölte. A Le Criedes Peuples megszünt ugyan, de Bemard Lecache kezéből mégsem tudták kicsavarni azt a tollat, amely tisztaságában olyan ritka, mint a fehérholló. Nem adta fel a harcot, amelynek örökre eljegyzett szerelmese.


A palesztinai események őt is csatasorba szólították. Megindult és egy olyan könyvvel tért vissza, amely a palesztinai kérdés úttévesztőjében vezetőül szolgálhat mindazok számára, akik nem akarnak eltévedni. Azok számára, akik a nagy bombasztok, humánizmus szavai és frázisai mögül kiakarják bogozni az igazságot. Akik a tények tiszta arculatát akarják meglátni. Szegezzük le mindjárt azt is, hogy Bernard Lecache könyve a maga lírai elsikamlásaival is nagyszerű teljesítmény. Ott ahol az író végtelenül mély emberszeretetéből táplálkozó érzéseinek ura tud lenni, ahol az operátőr késének kegyetlenségével akar vágni, még elbűvölő lírájának ellenére is, nagyon mélyre tapint. Ott pedig, ahol újra az ideális emberszeretetnek és a gyökeres ellentéteket ki nem operáló zsidó és arab békének nagyszerű eszméjét veti fel, ha világosan nem is mondja de sejti, hogy ezt a békét tartós alapokra csak akkor lehet felépíteni, ha a fundamentális szociális viszonyok teljes egészükben megváltoznak. Mert Bemard Lecache nem a leleplező ujságíró, nem a szenzációt kitaposó krónikás szándékával indult meg Palesztinába. Bernard Lecache a két nép közötti béke megteremtésének eszméjét vitte utitarsójában. Célját természetesen nem érhette el. Hogy miért nem, erre a kérdésre könyvében világos és határozott választ kapunk. Pedig Lecache nem tesz egyebet csak azt, hogy olvasója előtt fellebbenti a kérdés mögött összebogozott gazdasági érdekeltségek, profitéhességek tényére borított, de mindig a humánizmus színeivel átfestett hazugságleplet. Bernard Lecachenak volt bátorsága a délibáblátás vizióit a valóság jegyeire átszerelni. Sőt még ezzel sem elégedett meg. A lényeget elkenő hamis állásfoglalás, a gazdasági érdekek összeütköző harcában elesettek felett nem hullat glicerinkönnyeket, hanem vádol. Milyen bonyolult ez a vádirat? Bonyolult azért, mert a gazdasági érdekeknek pőrére vetkőztetett pontjaiból komponálódott. Hogy melyek azok a gazdasági érdekek és mennyiben veszélyeztetik a zsidók ősi hazájának restaurálási lehetőségét, hogy ezek a sűrűn egymásbabogozott érdekek mennyiben tesznek lehetetlenné minden komoly munkát ime a felsorolt sok tény közül az egyik.


Mossoul históriájára kell visszatérnünk, amely majdnem egyidejű a palesztinai zsidó kérdéssel. Kilencszáztizenegyben egy ausztráliai mérnök, névszerint Arci fedezte fel az első petróleum forrást. Mint felfedező a forrás kiaknázására koncessziót kapott. De az első koncesszió tulajdonosa jogát rövid idő leforgása alatt eladta egy német pénzcsoportnak. Ez a pénzcsoport, hogy a termékek értékesítését lehetővé tegye és a szállítás zavartalanságát biztosítsa Törökországtól megvásárolta a trébizonde-i vasutvonalat. Néhány hónappal a háború kitörése előtt, amint ismeretes Anglia külömböző diplomácia intrikák segítségével a németeknek Mossoulban szerzett jogait érvénytelennek deklaráltatta. Elkövetkezett a háború és az azt követő idők, amikor a szövetségesek az elvett vagy meghódított területek bírásáért maguk között is harcba szálltak. Franciaország teljes súlyát latbavetette, hogy Mossoult megszerezze. A kilencszázhuszonkettes genovai konferencia Franciaországra nézve vereséggel végződött. A mossouli petróleumért folytatott nyilt diplomáciai harc nem hozta meg számára a várt eredményt. Louis Barthou, aki Párist ezen a konferencián képviselte üres kézzel nem térhetett vissza. Ebben az időben már az orosz petróleum is megjelent a világpiacon és félő volt, hogy a volt szövetségesek közötti esetleges gazdasági háborúskodás, amelynek alapját éppen a petróleum képezte az oroszok érdekeit fogja szolgálni. Igy, vagy ennek a körülménynek a felismerése folytán, a mossouli kérdésben megállapodásra jutottak. Ez a. megállapodás ugy történt, hogy Franciaország 23,3; Anglia 23,3 százalékát kapja a mossouli petróleum források termésének. A megmaradó részen pedig azok a különböző nagy petróleum-trősztök és társaságok osztoznak, amelyeknek eddig döntő, illetve elhatározó szerepük volt a világpiacon. Azok, amelyeknek hatalmi súlya, ha kifelé nem, de a kulisszák mögött annál inkább befolyásolta a nagy világpolitikai eseményeket. Igy jutott azután egy jelentős rész, amely csak ötszázaiékot tett ki, a Párisban lévő, de inkább angol mint francia érdekeket képviselő Culbenkian et Compagnie kezébe. Ez a harmadik tényező, amely csak alacsony számarányban részesül a produktivitásból, tekintettel a francia és angol részesedés, egyenlő számadataira, ötszázaléknyi bonitásával döntőleg tudta a dolgok kialakulását befolyásolni. Természetes dolog, hogy az osztozkodásból kimaradt Amerika sem maradt tétlenül. Ujra megkezdődtek a tárgyalások, amelyeknek alapján Amerika bevonásával új megállapodást kötöttek. Ez az: új megállapodás Anglia teljes győzelmét biztosította. A részesedési arány megváltozott. Franciaország továbbra is megkapta a 23,3; ugyanennyit biztosítottak Amerika számára is, Anglia ellenben 46,6 százaléknyi részesedés biztosításával vonult el a csatatérről. A Culbenkian et Compagnie 5 százaléka érintetlen maradt.


Kilencszázhuszonnyolcat irtak akkor, amikor ezt a megegyezést, mint véglegest publikálták. Az érdekelt körökben azonban már kétségtelen bizonyossággal tudták, hogy a mossouli forrásak évi termése, amit hárommillió tonnára becsültek, csak abban az esetben lehet tényezője a világpiacnak, ha azt Mossoulból a legrövidebb és legökonomikusabb úton. exportálhatják. Itt van azután a palesztiniai kérdés mélyen elásott gyökere, amelyet Anglia akkor, amikor a Balfourt deklarációt megtette a humánizmus, az igazságosság, a történelmi jogosultság finom háncsaiba csavarva, igazában petróleumért nyult. A palesztinai zsidótelepesek szeme elé azt délibábozták, hogy Haiffa lesz a mossouli petróleum exportjának kikötője. Palesztina lesz, amelynek területén a források termését elvezetik. Amelyen keresztül a többezer kilométeren futó pipe-line, a földalatt vagy felett futó, a vasutvonalak hiányában szállítási eszközül alkalmazandó csövet megépítik. Palesztina lesz az a terület, amelyre a tranzitónak ezt a bőségszaruját helyezik. És Haiffa lesz a pont, amely egyuttal kiindulója lesz annak az ujabb expanzív törekvésnek, amelynek realizálást Anglia számára a mossouli majoritása jelenti. Végül pedig a Palesztinába letelepített, a tranzitó utján gazdaságilag megerősödött zsidók lesznek arra hivatva, hogy a lime-pipet a nomádtörzsek támadásaitól megvédjék.


Londonban tehát elrendezték a dolgot, de misem természetesebb, hogy az elrendezésnek ez a módja Párisnak nem tetszett. Az angol tervvel szemben tehát felvetették azt az eszmét, hogy a pipe-line ne Haiffán, hanem a francia protektorátus alatt álló Szyrián keresztül haladjon. Londonban erre kiadták a jelszót. Valahogyan így. Igaz hogy Franciaországgal szövetségben vagyunk, de a pipe-line nem futhat Szyrián keresztül. Szyria pacifikálása még hosszú időt vesz igénybe. A nomádtörzsek állandó forrongása, “azoknak véres eseményekben való kirobbanása, veszélyezteti a pipe-linet. Ezenkívül ha a pipe-line Szyrián keresztül halad. a petróleum behajozása csak valamelyik török kikötőben történhetik meg. Miután a franciák látták, hogy ezzel a javaslattal céljukat nem érhetik el azt ajánlották, hogy vezessék az olasz Tripoliszon keresztül a pipe-linét.. Londonnak ez a terv sem tetszett. Nemtetszését azzal indokolta meg, hogy ha Tri polisz mellett döntenek az előbbi veszedelmeket nem eliminálnák. Anglia makacsul ragaszkodott Haiffához, illetve Palesztinához. Végtelen jósággal megtelt szíve hevesen dobogott és világgá kürtölte, hogy pipeline-vel semmi egyebet nem akar csak az ágrólszakadt szegény Palesztinát az ősi zsidóhazát gazdaggá tenni. Az nem jelent semmit sem, hogy a pipe-line megépítése ha Palesztinán át vezetik, ha a haiffai kikötőbe torkollik sokkal hosszabb, sokkal drágább lesz, mint ha azt Szyriába rakják le. Nem tesz semmit, mert Anglia tetteit mindég az érdektelenség s elhivatottságának mindenütt kifejezésre juttatott ténykedései igazolják.


És a szerencsétlen cionisták, a sajtóval és más eszközökkel narkotizált közvélemény, amelyet a palesztinai kérdés érdekel, nem tudja, hogy a pipe-line lerakása körül támadt ellentétek, a hálószerűen összeszövődött gazdasági érdekek, egyszóval a beavatatlanok, de a szenvedők, nem tudják, hogy a ´kérdés egész lényege e Körül forog. Nem tudják, hogy a moussolicsatatérről vereséggel visszavonuló francia tőkeérdekeltségeknek milyen érdekük lehet, hogy Palesztina, ahová a pipe-line, a bőségszaruját az angol „önzetlenség” elálmodta, mennyiben befolyásolhatják Palesztina nyugalmának biztosítását, a konstruktiv munkának zavartalan menetét. Azt sem tudhatják, hogy a mossouli produktivitásból csak ötszázalék erejéig részesülő világhatalmasság a Culbenkian et Compagnie, amely egyéni vállalkozás, tehát nem állam, nem súlyos „erkölcsi tényező”, amelynek tetteit néha erkölcsi látszatok is korlátozhatják, mennyibe lehet megindítója támogatója, szitója bizonyos zavargásoknak. Viszont azt sem tudhatják, hogy Olaszország, amely feketeinge alatt bombát rejteget, mikor juttatja el ezt a bombát azoknak a kezébe, akik azt el is vetik.


Bernard Lecache Palesztinából hozott könyvében rámutat ezekre a gazdasávi érdekekből táplálkozó kulisszamögötti harcokra, amelyek kétségtelenül veszélyeztetik a konstrukciós munkának a lehetőségét és megakadályozzák annak az atmoszférának a kialakulását, amely ehhez szükséges.


*


Arcint látjuk a petróleum bírásáért indított versengés nyomán támadt ellentérek szálai nagyon messze nyúlnak. Ezeket a szálakat Londonban, Párisban, néha Rómában, sőt Newyorkban is mozgatják. De ezeken a szálakon kívül olyanok i s vannak, amelyeknek végét vagy mozgatóit Palesztinában találjuk meg. Nem akarunk már sokszor és a palesztinai kérdés óta létező argumentumokra hivatkozni. Nem akarunk azokra az ismert tényekre rámutatni, amelyek ugyancsak azt az állítást támasztják alá, mely szerint Palesztinában a zsidók ősi hazájukat nem restaurálhatják azért, mert a lokális érdekeknek olyan bástyájába ütköznek, amelynek megvívására egyedül képtelenek. A talaj kopársága olyan munkát igényel, amelynek emberfeletti súlyossága nem kárpótlás a ráhullatott verejtékért. Az egyre ujabb és ujabb áldozatokat igénylő talajnemesítés és ezenkívül még számtalan olyan tényezőt sorolhatnánk fel, amelyeknek latbavétele elengedhetetlen. De ezeken a felsorolható tényezőkön túl a lokális szociális érdekek és azokból fakadó ellentétek állandó robbanóanyagot tartalmaznak. A bejek, pasák, a rabszolgai rendszerből származó előnyök nagyszerű birtokolói privilégiumaikat látják veszélyeztetve a zsidók esetleges prosperálásában. A zsidótelepes nyugati szellemben nevelt szociális felfogása döntőleg befolyásolja a kizsákmányolt felláhét. A Holt-tenger kimeríthetetlen sógazdasága, amelynek kiaknázására zsidó vezetés alatt egy angol társaság alakult, mind. olyan okok. amelyek a kiengesztelhetetlen ellenségeskedés melegágyai. Mert hiába ajánlották fel a bejeknek és pasáknak például a Holt-tenger természeti kincseinek kiaknázásra alakult társaság részvényeinek ötvenszázalékát. Palesztina jelenlegi urai a bejek, csak akkor hajlandók azt elfogadni, ha a részvénykötegeket ingyen kapnák.


Igy lehetne a tények, okok, körülmények sokaságát felsorakoztatni és bizonyítani, hogy Paletsztinában a zsidók a mai viszonyok között hazát nem találhatnak. Sőt tovább megyünk, mert azt is leszögezhetjük, hogy a zsidó-honfoglalás ténye mögött sajnos rideg gazdasági érdekek huzódnak meg.


 A honfoglalás eszméjének propagálói akarva nem akarva bizonyos hatalmak imperiálista és gazdasági céljainak a humánizmus leplébe burkolt papoló guignoljai.


*


A zsidóhaza eszméjét olyan nagyon szívén hordó Anglia az ujabb események során mostoha és szívtelen patrónusi voltának újra tanujelét adta. Az Indiában lejátszódó eseményekkel van szoros kapcsolatban az álarc kényszerült leszakítása. London egyszerre minden konvenció felrúgásával megtiltotta az ujabb zsidótömegeknek Palesztinába való bejutását. Intézkedését a Palesztinában egyre növekvő munkanélküliséggel indokolta meg. Ezzel ellentétben a bevándorlás ügyét kezelő vegyesbizottság háromezer új emigráns bebocsátást határozta el. London azonban makacsul ragaszkodik álláspontjához, intézkedését foganatosítja és a vegyes bizottság által már bebocsáthatónak mondott háromezer bevándorló Európába való visszaküldéséhez megmásithatatlanul ragaszkodik. A kijátszott kártya azonban világos. Az angol világpolitikának ebben a pillanatban nagyon nagy szüksége van a muzulmánok esetleges szimpátiájára. Szüksége van mégpedig azért, mert az indiai szabadságharc kimenetelét ez a szimpáthia súlyosan befolyásolhatja. Ha Angliának ebben a pillanatban nem sikerül a palesztinai kérdés harcában megtépázott muzulmánbaráti érzéseiről tanuságot tenni, India sokmilliót kitevő muzulmánjait a hinduk ellen nem tudja csatasorba állítani. Most tehát London világpolitikai érdekei úgy kívánják, hogy barátságos szempillantásokat vessen a félhold felé és Dávid csillagát egyelőre elejtse.


Az új helyzet kialakulásával kapcsolatban Párisban a napokban egy igen érdekes cionista-gyűlés folyt le. A vezérkar iniciátivájára többezernyi tömeg jelent meg a Salle Bulierbe, hogy ott az angol munkáskormány ujabb intézkedése ellen tiltakozását fejezze ki. Az egybegyültek hangulatát Se hallom Asch a kitünő író meglepő világosságával így jellemezte:


A munkáskormány akkor, amikor bizonyos érdekeltségeknek konceszsziót ad a Holt-tenger kincseinek gazdasági kiaknázására, amikor tőkéseknek a bevándorlását megengedi, ugyanakkor a zsidóproletárok bevándorlásának útját állja. Mi ez? A munkáskormány koloniális és szociális programmjának teljes csődje, az elvek megtagadása, a teljes debaclé”.


Minek folytassuk? Túl Bernard Lecache könyvén, amely gerinces nyiltsággal mutat rá bizonyos titkos vonatkozásokra, túl a jelenleg lejátszódó eseményeken, túl minden alapnélküli hipotézisen, a szárazon elénk meredő szomorú tényekből egy szép emberi ideának az imperialisztikus törekvések farkasvermeiben való halálos vergődését látjuk.


Anglia még nyiltan nem ejtette el az ügyet. De!


Nincsen messze az az idő, amikor London a koloniákban lejátszódó események kényszerítő hatása alatt kénytelen lesz színt vallani. Ez a színvallás már nem késhet sokáig. Egyiptomban a baj már megtörtént. A szuezi csatorna birásának biztonságos érzését a Cairóban, Alexandriában lejátszódó események még akkor is megingatták, ha Londonnak Egyiptom függetlenségét sikerül egyelőre elodáznia. Indiában Ghandi mozgalmát csak úgy lehetne megtörni, ha a most kialakuló hindú és muzulmán fronton már indulásában rést lehetne ütni. Ha két nép között bizonyos ellentéteket lehetne támasztani. Angliának tehát ebben a pillanatban létérdekével ill ellentétben, hogy a muzulmánok előtt, akiknek szemében a palesztinai kérdéskomplexum vörös posztó, mint a zsidóhaza nagy protektora szerepeljen. (Páris) Gyomai Imre


 


* par Bérnard Lecache, Edition Portiques, Paris, 1930.


 


Vissza az oldal tetejére