FŇĎoldal

Korunk 1930 Szeptember

A munkásszínház helyzete Párisban


Stefan Priacel

 


A katedrális építők szellemére ráakadni s ezt a kvalitást a szociális hit szolgálatába állítani, telítve élettel, szeretettel és reményei, hogy azután mindez beleolvadjon egy erős technikába, — ez végeredményben a kollektiv törekvésű színészet ideálja; mindazokban az országokban, ahol az ilyen beállitódású szinészek szabadon gyakorolhatják művészetüket. Ha Németországban, Skandináviában, Lengyelországban s persze Oroszországban az ilyen színészideál széles körökben elterjedve semmiféle csorbát sem szenved, — legfeljebb a rendezők személyes és egyéni akarata módosít rajtuk, miután nagyon sokan közülük valami túl exkluzív technika hideg abstrakciójába temetkezik (mint például Piscator Németországban s bizonyos értelemben Meyerhold Moszkvában) — úgy Franciaországban egész más a helyzet.


Párisban még mindig messzi van az az idő, amikor oly impozáns színtársulatról lehet beszélni, mint a német Volksbühne és olyan előadásokról, melyek a munka dicsőítésére keletkeztek, mint például a “Szőlőmunkások ünnepe”, mely a Lausanne melletti Jorat szabadszínházának közönségét olyannyira fellelkesítette.


Az a szellem, mely néhány ritka kivétellel a mai párisi színházköröket betölti, egészen más. S ha a színház, amint mi gondoljuk, valóban az egymásra következő korszakok tükre, úgy Franciaországban — a jelenlegi színházi produkció után ítélve, — csupán verbális tehetségek, technikai ismeretek, virtuózitás és mesterségbeli ügyeskedések szerepelnek. Éles agy és konyörtelenségénél fogva maró és mulatságos intelligencia: ez az öröksége a legtöbb fiatal francia színésznek. De mit ér miniden tehetség, ha a hitet (és mellékes, hogy ez a hit vallásos-e vagy társadalmi) a pesszimizmus és a szkepticizmus helyettesíti s ha az átfogó víziók s az emberek egymástól való függésének tudata helyett az individualista egoizmus s főképen a hideg analízis az, melyért büszkén latba vetik magukat szinte kivétel nélkül a mai dramaturgok.


Ilyen körülmények között a szemlélőnek nagyon sok éles látással és jóakarattal kell birnia, hogy felfedezze, kövesse és bátorítsa annak a két vagy három csoportnak az erőfeszítését, amelyek felszabadidották magukat a környező befolyás alól és az alól a vágy alól, hogy jól éljenek, ahelyett hogy megelégednének azzal, hogy élnek s amelyek így elszánták magukat arra, hogy jól vagy rosszul megvédik a legfontosabb műveket a „non classicizmus” bilincseitől.


Romain Rolland, Ernst Toller, Upton Sinclair, Csehov és mások darabjai, melyeket — bármily hihetetlenül is hangzik — a párisi állandó színházak még nem mutattak be, amatőr munkástársulatok rendezésében már színrekerülnek. De hogyan? Fájdalom, minden financiális eszköz hiányában, dekoráció nélkül, majdnem úgynevezett kosztüm nélkül, szegényesen, hivatásos színészek támogatása nélkül, a rendőrség zaklatásai közt, félig üres termek előtt. A Phalange Artistique egyetlen pozitívuma csodálatos bátorsága és a játékában, be kell vallani, valami megindító ügyet lenség.


A Premices csoport már színiiskolával is bír munkások számára, melyet Jacques Copeau néhány tanítványa vezet. (Jacques Copeau a Vieux Colombier vezető direktora, ki maga is híres, rendező és színész, majdnem tíz éve azonban nem játszott Párisban). Az eszközök, melyekkel ez a csoport rendelkezik, nem haladják felül a Phalange Artistique-éit, de művészi nívójuk ennek ellenére elég magas. S bár tudatában vannak tanítványaik fogyatékosságának, lelkiismeretes munkával mégis létrehoztak egy nagyon elfogadható szavalókórus-t. Ez a kórus valójában egy nagyszámú nő- és férfi-hangból összekomponált orchester, megfelelő elosztással. Villon, Verhaeren, Chen e viere s mások költeményei ezáltal a kollektiv interpretálás által valóban mély hatást keltenek.


Ime hová redukálódik jelenleg a munkásszínház mozgalom Párisban, legalább is ami a franciák tevékenységét illeti. Két évvel ezelőtt különben Bruno Jasienski regényíró adott elő egy proletár darabot lengyel munkásokkal, akik szép számban élnek Páris környékén. Ezek a lengyelek érzékenyebb és könyebben gyúrható anyag a rendező kezében, mint a franciák s e szláv és zsidó elemeknek sikerült a nyers erő és a józan poézis által égő meggyőződés és megfelelő anyagi eszközök árán egy lengyel forradalmi drámából megható előadást teremteni. Eddig talán ez volt az egyetlen pozitiv, igazán útttörő munkásszínészi kísérlet Franciaországban. Persze a hatóságok ezekkel a fiatal és lelkes színészekkel szemben a lehető legradikálisabban jártak el. Bruno Jasienskit kiutasították Franciaországból. A kis társulat, megfosztva vezetőjétől, élt még egy darabig, de azután eltünt...


Ebben a pillanatban tehát munkásoknak szóló s munkások által vezetett komoly színházi mozgalomról nem lehet beszélni Párisban. A legtöbb, ami ezen a téren lehetséges azok számára, akik egy oly színművészet kibontakozását várják, mely új és határozott kifejezése a munkásosztály mai törekvéseinek, hogy egy hosszu ideig még elnéző rokonszenvvel jegyezzék fel azokat a szporadikus erőfeszítéseket, melyeket ebben az irányban néhány jóakaratú színtársulat megkísérel. (Páris)


 


Vissza az oldal tetejére