FŇĎoldal

Korunk 1930 Szeptember

A nagybirtok mai helyzete Magyarországon


D√°niel Arnold

 


                                                                                                            (3)


A magyar nagybirtokosok, amint a következőkben látni fogjuk, a legkevésbé sem hajlamosak arra, hogy üzemeiket intenzivebbé tegyék. Ilyen körülmények között persze osztályérdekük, hogy a kisebb birtokosok is lehetőleg megmaradjanak az elavult termelési módozatok mellett. A racionális és intenziv kis üzem felületegységenként több emberi munkaerőt igényelne mint a mai visszamaradt. A parasztgazdaságok felvirágzásával az ipar is jobban prosperálna s munkaerőt vonna magához a vidéktől. Igy viszont a munkabérek emelkednének s a nagybirtok különben is alacsony jövedelme csökkenne tovább, miközben a gazdaságilag erősödő kisparasztok a földek árát növelnék. Egy általános gazdasági javulás esetén tehát alacsony gabona árak mellett az extenzive termelő nagybirtok nem sokáig állhatna fenn. Amig tehát a nagybirtok Magyarországon kitart az extenzív gazdálkodás mellett, addig itt a parasztüzemek racionalizálása egyértelmű az agrárdemokrácia győzelmével.


Az általában extenzive és elavult módszerek mellett gazdálkodó magyar földesuraknak érdeke tehát, hogy az állami hivatalok is a lehető legkevesebbet tegyenek a paraszt gazdaságok modernizálása irányába. 1914 előtt a kormányok agrárpolitikájára a nagybirtokosok befolyása volt irányadó, — 1914 Után azonban, ellenére a birtokososztály megváltozott hatalmi pozíciójának, ez a befolyás még mindig elég erős ahhoz, hogy a kormányokat egy haladó szellemű parasztpolitikától visszatartsa. Ez a befolyás már azért is érvényesülhet, mert az az ellenforradalmi középosztály, amelynek a léte a fascizmuson nyugszik, nem igen lelkesedhet egy olyan agrárpolitikáért, mely a demokrácia útját egyengeti.


Miért ragaszkodik azonban az arisztokrácia birtokainak extenzív műveléséhez?


1914 előtt vámpolitikai okokból tartott ki az extenzív gazdálkodás mellett, illetve pontosabban megmondva: régebben szintén voltak idők, amikor a magyar földesurak a termelés fokozására törekedtek, még pedig a jobbágyfelszabadítás után, az akkori világpiac magas gabonaárainak a következtében. De ezután a gabonaárak estek s 1895 táján már olyan alacsonyak, hogy a földjáradék, ellenére a földmunkás munkabéreknek, sülyedt. A magyar arisztokráciának azonban ebben az időben nagy reménységet jelentettek a Habsburgbirodalmi vámtételek Ausztria-Magyarország a XIX. század második felében jelentékeny tömegben szállított külföldre s mindaddig, amíg ez volt az eset, minden olyan kívánság, amely a belföldi búzaárakat a beviteli vámok által akarta fokozni, teljesítetlen maradt; — a vámoknak nem volt árnövelő hatásuk. A kilencvenes években azonban a Habsburgbirodalomban a gabonaexport fölösleg a népesség növekedése következtében évről évre kisebb lett. Ennek a ténynek a megállapításakor írta Tisza István 1897-ben a következőket: „Igy teljes joggal remélhetjük, hogy, pár éven belül a közös vámterület is azoknak a fogyasztóterületeknek a körzetébe lép, amelyek szűkében vannak a búzának, úgy, hogy a vámvédelem majd teljes összegében a mi gazdáink javát szolgálja”.


Ezzel kapcsolatban azonban a következőket kell megjegyezni: ha a vámterületen belül a gabonaszükséglet növekedik is, még mindig nem tünnek el a rendelkezésre álló exportfölöslegek s nem keletkezik importszükséglet, ha a szükséglettel együtt a termés mennyisége is nő. Aki tehát 1897-ben azt kívánta, hogy, Ausztria-Magyarországnak agrártermékekben rövidesen importszükséglete legyen, annak logikusan azt is kellett kívánnia, hogy a mezőgazdasági termelés az osztrák-magyar vámhatárokon belül ne növekedjék. S tényleg csakhamar a közép- és nagybirtokos osztály majd minden vezető tagját ez a kívánság hatotta át s ezeknek az osztályoknak a szervezetei minden erejüket latba vetették, hogy a mezőgazdaság fejlődését a lehetőség szerint szabotálják.


S erre nem minden eredmény nélkül törekedtek. Hisz a mezőgazdasági egyesületek, hivatalok, sajtótermékek teljesen az ő befolyásuk alatt állt. S mert az osztrák mezőgazdák Hohenblum lovag vezetése alatt ugyanúgy viselkedtek, mint a magyarok, ezért a kilencvenes évek óta a mezőgazdasági termelés növekedés:: Ausztria-Magyarország legtöbb agrár területén oly minimális, hogy a fogyasztás növekedése felülmulta. 1907-ben már állandósult a deficit; a Duna-Monarchia import országgá lett; az agrárvámok megtették a hatásukat. 1907-től 1914-ig a búza ára Bécsben és Budapesten 100 kilogrammonként 6—8 koronával mindig drágább, mint Londonban.


A birtokos uraknak ez az agrárpolitikája, amely a határokon az agrárbevitelt, a belföldön pedig az agrikulturális haladást kötötte meg, azok között az okok kozott, amelyek a Habsburgbirodalom gazdasági és politikai romlására vezettek, az első szerepet játsza. Ennek tudható be részben a magyar mezőgazdaság mai visszamaradottsága is, mert tisztán agrártechnikailag véve a magyar mezőgazdaság termelési reformja ha nem is olyan nagy mértékben, mint ma, de mégis messzemenően esedékes volt 1905—1910 körül. A Tisza-Hohenblum-féle korszak öröksége azonban még másképen is hat a mai Magyarországon; — ennek a korszaknak a termeléspolitikai alapelvei még ma is kisértenek a magyar nagybirtokosok agyában.


1919 után amig az agrártermékek ára relative magasan állott, a nagybirtokosok láthatólag arra törekedtek, hogy a termelést, ami 1914—19 között jelentékenyen visszaesett, ismét fellendítsék. Ennek volt köszönhető, hogy a learatott gabonamennyiség egy gyors fellendülés után már 1925-ben körülbelül 2 százalékkal nagyobb volt, mint 1909— 1913-ban. 1925 körül azonban amikor az agrártermékek értékcsökkenése érezhetővé vált, a (magyar agráriusok visszaeszméltek a multjukra és azt a vám- és terrmeléspolitikát, amit 1897 és 1914 között az Osztrák-Magyar Monarchia számlájára üztek, folytatni kezdték a megkisebbedett Magyarországon. A korántsem jelentéktelen és egyre növekvő népsürüségü Kismagyarország (1929-ben 93 lakos jutott egy négyzetkilométerre) igazolni látszott azt a reményüket, hogy a gabonaexport fölösleg csakhamar visszaesik s a kis területű országnak bevitelre lesz szüksége, hacsak a termés nem növekedik. „A magyar mezőgazdaság — írja Havas Móricz — azt a jóindulatú tanácsot kapta előkelő helyről, hogy üzemeit extenzívebbé tegye, mint eddig, mert ezáltal a termelési költségek redukálódnak, termését viszont az importparitás mellett vagyis körülbelül 50 százalékkal magasabb áron értékesítheti”.


1927 és 1928-ban más agráriusok is az extenzivebb üzemvezetés mellett nyilatkoztak s a nagy mezőgazdák többsége is hasonlókép gondolkodott.. Amint Blascsok Ferenc kifejezte: „...kevesebbet termelni mint eddig... azzal a meggondolássai, hogy kisebb termés mellett az értékesítési lehetőségek javulnak”. Az agrárproduktumok értékcsökkenése láttán a termékek előállítási költségének redukálását nem a nagyobb intenzivitás útján keresik, hanem a nagyobb extenzivitáson s így egyszersmind arra is spekulálnak, hogy kevesebb termés esetén Magyarországnak gabonabevitelre lesz szüksége s az agrárvámok az árak emelkedését idézik elő.


Az a kérdés csupán, vajjon nem elhibázott-e ez a spekuláció. Első közleményünkben már megállapítottuk, hogy Magyarország már ina is import-agrárállam volna ha lakossága fejenként ugyanannyi élelmiszert fogyasztana, mint 1914 előtt. Valamely ország gabonaszükséglete ugyanis nem csupán a lakosság számától, hanem a nemzeti jövedelemtől és annak elosztásától is függ. Ausztria-Magyarországon a Tisza-Hohenblum-féle politika 1897-től kezdődőleg elérte, hogy 1907-ben már gabona-bevitelre volt szükség, mivel Ausztria -Magyarország az alpesi és Szudeta tartományokban gazdaságilag magasabban fejlett területekkel rendelkezett. Az agrikulturális haladás lefékezése a birodalom hátramaradottabb területein ugyan káros befolyással volt a birodalom összgazdaságára, ezáltal azonban az előbb emiitett tartományok gazdasági életének fejlődése még se volt egészen megbénítva, mert az már megelőzőleg erőteljesen kifejlődött, úgy hogy a népjólét és az élelmiszer fogyasztás; ezekben a tartományokban 1897 és 1907 között továbbra is növekedett. A megkisebbedett Magyarországon a viszonyok egész máskép alakultak. A mai Magyarország gazdaságilag homogén, éppenséggel nem fejlett, túlsűrün lakott ország, hol a népsűrüségi viszonyok egyre rosszabbak, mert ez az ország tőke és fogyasztóerejére káros kihatással bir s az ipar fejlődését megköti. Ha Magyarországon a mezőgazdasági termelés nem növekszik, úgy az ipar fejlődése is áll s a nemzeti jövedelem nem nőhet. Ha pedig közben a lakosság növekszik, úgy emelkedik ugyan az éhes szájak száma, — az éhezőknek ez a serege azonban nem fizetőképes. A nemzeti jövedelem növekedése nélkül (s ennek változatlanul arisztokratikus elosztása mellett) a népesség növekedése csupán az élelmiszerekben való fogyasztás fejkvótájának csökkenéséhez vezet anélkül, hogy az országban az élelmiszerfogyasztás szükségszerűen emelkednék.


Szaporodásának mai tempója mellett Kismagyarország lakosainak száma 17—18 év alatt tiz millióra emelkedhet. 1924— 1929 között a gabonafogyasztás fejenként 482 kilogramm volt; ez a fogyasztás 10 (millió emberre számítva 48.2 millió métermázsát, hozzávéve az 5.3 millió mm. veteménymagot, összesen 53.5 millió mm.-t tesz ki. A learatott mennyiség azonban 1927—29-ben 56 (millió métermázsát tett ki. Igy tehát Kismagyarország az élelmiszerfogyasztás változatlan fejkvótája mellett 20 évig még agrárexport ország maradna. A gabonafejkvóta azonban a relative növekvő túlnépesedés mellett még eshet is. Az 1924—25-ös gazdasági évben a rossz aratás után ez a fejkvóta csak 396 kilogramm volt.


A Tisza-Hohenblum-féle vám és termeléspolitika alapelvei a megkisebbedett Magyarországon, eltekintve ezeknek az alapelveknek a közösségre való káros behatásaitól, a nagybirtok számára kilátástalanok. A nagybirtokosok helyzete Kismagyarországon nem csak politikailag, hanem gazdaságilag is alapvetően különbözik azoktól a viszonyoktól, amelyek közt 1914 előtt a Habsburg-birodalomban éltek. Azok a nagybirtokosok, akik felismerték a viszonyok változását, felismerték azt is, hogy a földbirtokos arisztokrácia helyes osztálypolitikája ma egész más eszközöket kíván, mint a régi agrárius recepteknek az ismétlését. Ezeknek a képviselőivel perlekedve irta Blascsok Ferenc 1928-ban, hogy a gazdasági nagyüzemek csak a racionalizálás és az intenzivvététel útján lehetnek életképesek. 1929 elején pedig Dréhr földmivelésügyi államtitkár javasolta a nagybirtokosoknak, hogy földjeik egy részét parcellánként bocsássák áruba s az így szerzett tőke segítségével birtokaik megmaradt részén intenzive és racionálisan gazdálkodjanak. Hogy ez a javaslat az arisztokrácia osztályálláspontjáról mily észszerű, kiderül abból, ha megfontoljuk, hogy e javaslat elfogadása milyen következésekkei járna.


Ha Magyarországon a nagybirtokot és ezzel kapcsolatban az egész mezőgazdaságot racionalizálnák és intenzívvé tennék, ugy ez elsősorban azt a szociális feszültséget vezetné le, mely a nagybirtok számára ma oly veszélyes. A növekedő termés révén a fogyasztás és a tőke nőne, az ipar felélénkülne, az agrár nép-fölösleg a városokba folyna szét s így a szociális feszültség enyhülne: a középosztálykérdés, amely ma a magyar közéletet megmérgezi, nagyrészt megoldható lenne a gazdálkodás keretei között s így kiküszöbölné a politika területéről. A mezőgazdálkodás intenzivvé tételének természetesen volnának némi kedvezőtlen körülményei az arisztokráciára nézve. Igy például megerősödne a parasztság, a városi polgárság és a munkásszervezetek. Másrészt viszont a földbirtokosok, mivel a mezőgazdaság intenziv vét ét ele által a földjáradék nőne, sokkal kiadósabb erőforrásokra támaszkodhatnának, mint most. A növekvő demokratikus erőknek kétségtelenül jelentékeny koncessziókat kellene tenniök, birtokaikat azonban ugyanugy biztosíthatnák maguknak, mint az Északnyugat-európai országok földbirtokosai.


A nagybirtok az örökkévalóságig ép´ oly kevésé állhat fenn Magyarországon, mint másutt Európa nyugati felén. Körülbelül 1870 óta a földjáradék világszerte esik, miáltal a nagybirtokos osztály erőforrásai egyre gyengülnek. A földjáradék hanyatló tendenciája mellett, Ricardo szerint a járadékösszeg a kevésbé termékeny talajon gyorsabb tempóban kisebbedik, mint a termékeny talajon, vagyis a földjáradék hanyatló tendenciája mellett termékeny Országokban a nagybirtok tovább képes tartani magát. Magyarországon a talaj klimatikusain determinált termékenysége kisebb, illetve más szavakkal kifejezve a természet ellenállása nagyobb, mint Németországban. Feltéve tehát, hogy a magyar nagybirtokosok birtokaikon a modern agrártechnika alkalmas eszközeinek bevezetése által ezt a természeti ellenállást legyőzik, úgy ez praktikusan ugyanazt jelenti, mintha a magyar talaj termékenységét és járadékhozó lehetőségét emelnék, ami logikusan a földbirtokos osztály relativ erősödéséhez és így élettartamának meghosszabbításához vezetne.


Már a most alkalmazást nyert agrártechnika is bizonyítja Magyarországon, hogy az intenzive vezetett földbirtokok magasabb járadékot hoznak, mint az extenzívek. Számszerűleg kiderül ez abból az adalékból, amit 1927-re vonatkozólag megelőző közleményünkben hoztunk. Ha azonban az utolsó években az üzemek technikája teljesen megfelelt volna az időnek, akkor az intenzívvé tétel az 1925—28-as évek árviszonyaira is járadék-emelően hatott volna. Hogy az agrárproduktumok mai ára mellett, amelyek 1929 januárja és augusztusa között a 137-es indexszámról a 106-os indexszámra estek, még ma is lehetséges, az mindenesetre nem bizonyos. A földjáradék még lefelémenő árak mellett is emelkedhet, ha olyan agrártechnikai javítások lépnek közbe, amelyek a termés jelentékeny növekvését, nagyon csekély költségemelkedés mellett lehetségessé teszik. Az 1929-es áresés azonban nagyon is erős s még azok mellett a nagyszabású ágrártechnikai javítások mellett is, amelyek Magyarországon lehetségesek, nagyon nehéz a nagybirtokok intenzívvétételével a járadékban valami pluszt elérni. Mindenesetre a nagybirtokosok legnagyobb része az említett áresés óta még kevésbé hajlamos, mint azelőtt az intenzív gazdálkodásra való áttérésre, nem is említve az egyidejüleg nehezen megoldható tőke kérdését. Azok a hangok, amelyek a földbirtoküzemek modern intenzívvététele mellett szólaltak fel, teljesen elhallgattak; a Tisza-Hohenblum féle vám- és termelés-politika szelleme úgy látszik az egész vonalon győzött. A földbirtokosoknak erre a hangulatára, nagyon jellemző az a beszéd, amit gróf Széchenyi Aladár, az arisztokrácia egyik képviselője 1929 július 4-én a Felsőházban tartott. Ő mondta többek közt, hogy abban az esetben, ha a gabonaárak nem emelkednek ismét, a földbirtokosok végül nem művelik meg a földjeiket, hanem legelőgazdálkodásra rendezkednek be, „ahogy ez hosszú időn keresztül Angliában divat.”


Lehetséges ugyan, hogy a most következő években a gabona árak időnként egy kissé emelkedni fognak, a világgazdaság mai fejlődési tendenciái révén azonban a legközelebbi jövőre általában alacsony gabonaárak várhatók. A legnagyobb valószínűséggel tehát Magyarországon azzal kell számolni, hogy a földbirtokosok osztálya a most következő időszakaszban a mezőgazdasági termelési reformot ugyanugy próbálják visszautasítani és megakadályozni, mint 1897 és 1914 között. Ebben az esetben azonban a dolgok fejlődése Magyarországon a helyzet kiélesedéséhez vezet, mert a nem növekvő (hanem inkább csökkenő) termés nyomása az agrártúlnépesedésre egyre erősebb s ennek megfelelőleg az ipar, a kereskedelem és a pénzügyek helyzete egyre rosszabb. Már 1928 végén Magyarország összgazdasági helyzete oly súlyos volt, hogy Bethlen miniszterelnök kénytelen volt nyilvánosan fellépni — s azóta még párszor — a „gazdasági defaitizmus” ellen. „Azt mondják, — mondotta Bethlen 1929 január elsején — hogy mi a csőd előtt állunk s hogy a helyzet napról napra rosszabb s már megoldás egyáltalán nem lehetséges. Határtalan túlzás ez...” A gazdasági helyzet azonban az agrártermékek ujabb áresésének következtében azóta még rosszabb lett. Ez az áresés az agrártúlnépesedés hatásait méginkább kiélesítette. Nem elég, hogy a paraszt lakosságnak fejenként csak nagyon kevés mennyiségű agrártermék áll a rendelkezésére, hanem még ennek a kevésnek a relative nagyobb részét is kénytelen a paraszt az alacsony árak mellett a piacra vinni, hogy az adót előteremtse. Amint az ujságokban olvasható, vannak vidékek, ahol nemcsak a zsellér, hanem már nagyon sok gazda sem tud ruhát, csizmát vásárolni magának.


A gazdasági helyzet általános nyomottsága mellett leszűkül a középosztály életterülete is, úgy hogy az elszegényedett középosztálybeliek száma, akik megmentésüket az államtól várják, növekszik. Magyarország mai politikai rendszerében, a már magában véve nagyon kiélesedett középosztálykérdés kerül kifejezésre. Ha a középosztálykérdés még problematikusabbá lesz, úgy a fasizmus még inkább virágzik s az állam pénzét még inkább igénybe veszi a parazita középosztály eltartása, mint eddig. Ezek révén azonban a fasiszta rendszer egyre veszélyesebb lesz s a közterhek még tovább emelkednek. Az általánosan romlott gazdasági helyzet mellett a dolgozó osztályok elégedetlensége, beleértve a városi kispolgárságot, nő s ellenére a közszabadságok messzemenő korlátozásának, az általános elkeseredés jelei szaporodnak. A napilapok 1928 óta mind sötétebb színekkel festik a mezőgazdasági lakosság hangulatát.


Ebben az egyre kritikusabbá érő helyzetben a segítségnek csak két útja kínálkozik. Az egyik: a termelés technikai reformjának keresztülvitele a paraszt gazdaságokban, olyan eszközökkel, amelyek gyorsan hatnak. Ezt az útat idáig eltorlaszolta az arisztokrácia befolyása a kormányra. A másik út volna a nagybirtok felosztása a parasztok közt, kapcsolatban a parasztüzemek technikai reformjával. Természetesen ennek a megoldásnak is útjában áll az arisztokrácia s rajtuk kívül az ellenforradalmi középosztály, amely az arisztokratikus rendhez ragaszkodik.


Mindaddig, amig az ellenforradalmi középosztály a nagybirtokosok érdekeit nem áldozza fel, mindaddig a néptömegek növekvő elkeseredésével szemben számukra csak egy segítség van: a nacionalista propaganda kiélesítése.


Az ellenforradalmi középosztály a Kismagyarország problémának nem képviseli a megoldását, mert hiszen tagadja, ezt a problémát, amidőn, hangsúlyozza, hogy Nagymagyarország, amelynek a Kárpátok koszoruja a határa, lényegében nem szünt meg létezni s a magyar nép egyszerűen nem élhet anélkül, hogy jogát az egész Kárpát-medencére ne érvényesítse s azt katonai vagy diplomáciai erővel visszaszerezze.


Ha ez tényleg sikerülne (aminek a kilátásai legalább is gyengék) akkor a Kismagyarország probléma tárgytalan volna s a. magyar középosztály kérdés megoldódna. A magyar nép gazdasági exisztenciájához azonban az egész Kárpát-medence politikai birtoka nem feltétlenül szükséges. Ha a Kismagyarország mezőgazdasága nem volna visszamaradt és extenzív s nem 56 millió, hanem körülbelül 90—100 millió métermázsa gabonát termelne évente, aminek a lehetőségei adottak, akkor az ország gazdagon elég életterülettel szolgálna lakosságának s ez legnagyobb többségében nem volna kitéve a szegénységnek, sőt szükségnek. Kismagyarország sajtója azonban a nép közt azt a felfogást terjeszti, hogy a dolgozóosztályok azért vannak ilyen rossz helyzetben, mert a trianoni határok a számában növekvő magyar nép számára szükek.


Az ily értelmü propaganda kiéleződése viszont a növekvő gazdasági szükség idején s a néptömegek egyre fokozódó ingerlékenysége mellett könnyen külpolitikai katasztrófához vezethet.. S bár az ellenforradalmi középosztály vezetői előtt nem ismeretlen egy éles külpolitikai kurzus veszélye, ezért számukra a nacionalista propaganda elsősorban belpolitikai eszköz. Ám a viszonyok növekvő élesedése során eljöhet a nap, mely a szellemeket, akiket felidézett már nem képes megfékezni.


Egy külpolitikai katasztrófa az utánna következő forradalommal viszont egy csapásra elintézne a magyarországi nagybirtokot. Az 1918—19-es forradalomnak ugyan ellenállott a nagybirtok, azóta azonban a járadéka esett s az agrártúlnépesedés a helyzetet kiélesítette.


Viszont elképzelhető egy olyan külpolitikai szituáció is, amelyben a nacionalista propagandát, mint túlságosan veszélyest, az uralkodó osztály részéről feltétlenül fékezni kell. Ha egy ilyen helyzet következik be, akkor az ellenforradalmi középosztály számára a néptömegek növekvő elégedetlensége mellett csak két megoldás kínálkozik. Vagy a nyilt katonai diktaturát proklamálja, vagy pedig a nagybirtokot részben vagy egészben feláldozza. A katonai diktatura kilátástalan. A néptömegek égő sebeit s az állami gazdálkodás szükségleteit gépfegyverekkel nem lehet orvosolni. S mert a katonai diktatura külpolitikailag alig érhetne el valamit, nem is soká tartaná magát. Összeomlása viszont mint egy elvesztett háború, a nagybirtok kiküszöbölését vonná maga után. — Elképzelhető azonban az is, hogy az ellenforradalmi középosztály vezetői a másik útat választják s a helyzet kiélesedésekor a dolgozó néptömegeknek a nagybirtok számlájára koncessziókat tesznek azáltal, hogy a parasztüzemek technikai reformját s egy messzemenő földbirtokreformot visznek keresztül. Az ilyen rendszabályok a demokrácia irányába éreztetnék hatásukat s egyszersmind a fasiszta rendszer leépítését vonnák maguk után. Ez azonban az ellenforradalmi középosztály számára kisebb bajt jelentene, mint a hatalmai polcáról való hirtelen lezuhanás.


A gazdasági szükség, amely az ország relativ túlnépesedett voltának a következménye, a magyar politikát mindinkább abba a vonalba kényszeríti, amely az arisztokrácia birtokállományának a megtámadására vezet. Az arisztokráciának e támadásokkal szemben való ellenálló készsége együtt hanyatlik birtokaik jövedelmével. Ha a legközelebbi jövőben a magyar nagybirtok váratlanul eltünik, vagy pedig lassu tempóban felmorzsolódik, akkor a magyar nagybirtokos arisztokrácia csak maga magának tulajdoníthatja, ha osztályhalála sokkal korábban bekövetkezik, mint Németország avagy más északnyugateurópai ország földbirtokos osztályáé, ahol a földet intenzívebben művelik és így nagyobb jövedelmet is hajt. A magyar földesurak sajátos agrárpolitikája, amely rövidlátóan pillanatnyi nyereségekért vezetve a mezőgazdaság produktiv erejének a kibontakozását gátolta, akadályozta meg eredményeiben, hogy a magyar föld gazdaságosabbá legyen s az agrártúlnépesedés kérdése megoldassék.. Ha a magyar arisztokrácia az 1890-es évektől kezelőelőleg, amikor még hatalmában állott, a mezőgazdaságot intenzívvé teszi és az Alföldön a talaj termékenységét öntözőcsatornák építésével emeli, akkor ezek által nemcsak sok szenvedést és szerencsétlenséget takarít meg a magyar nép számára, hanem a maga osztályálláspontja szempontjából is helyesebb lett volna a cselekvése.


A mai Magyarországon az agrárpolitikai helyzet lényege szerint ugyanaz, mint Franciaországban röviddel 1789 előtt.


 Franciaországban is akkoriban egy olyan földbirtokos arisztokrácia élt, amelynek a tevékenysége gátat emelt a mezőgazdasági produktiv erők kibontakozása elé. Ez a helyzet Franciaországban is egyrészt a relativ túlnépesedés, másrészt pedig az arisztokrácia gazdasági gyengülése felé vezetett. Franciaországban ezek az okok akkor az arisztokrácia gyors bukásához s az agrárdemokrácia hirtelen előtöréséhez vezettek. Ugyanezek az okok a mai Magyarországon — amikor ezt a Magyarországot nagyrészében már egy köztársasági Európa veszi körül, szomszédságában olyan országoknak, ahol a nagybirtokot röviddel ezelőtt felosztották — sokkal könnyebben és kiadósabban vezethetnek az arisztokrácia bukásához és az agrárdemokrácia győzelméhez, mint 140 évvel ezelőtt Franciaországban.


* Dániel Arnold nagyjelentőségű cikksorozatának befejezésekor szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy Dániel Arnold tanulmánya eredetileg német nyelven a heidelbergi Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik 62. kötetében jelent meg. A tanulmányt a szerző szives engedelmével, a mi fordításunkban közöltük. (Szerk.)


 


Vissza az oldal tetejére