FŇĎoldal

Korunk 1930 Szeptember

A mai magyar egyetemi ifjúság


Balogh Istv√°n

 


Egy szocialista folyóirat hasábjain az egyetemi ifjúságról írni: az embernek okvetlenül a forradalmár diák jut eszébe, Iwan Goll, vagy a nihilista diáklány... Ám ezek az asszociációk a mai magyar egyetemi hallgatókkal kapcsolatban csak kontrasztnak jók. Mert az irodalmi típussá vált forradalmár diákot ma az egyetemeken hiába keressük, a diákság ma a reakció egyik igen erős támasza, különösen nálunk, Magyarországon.


Pedig a mult század politikai és szellemi forradalmaiban a diákság mindig aktiv szerepet játszott, az ifjuság forradalmisága tradicionális és nem csak irodalmilag szentesített, de majdnem közmondásosan közkeletű dolog volt. Mi okozta ezt a jobbra fordulást, hogy ma csak egyéni kivételként találhatunk az egyetemeken valamennyire is baloldali állásfoglalású embert, de baloldali, pláne széleskörű szocialista mozgalomról szó sem lehet? Miért adta föl az ifjuság a maga forradalmi tradicióit?


A választ könnyü megtalálni erre a kérdésre. Igaz, hogy végső okait ennek a jelenségnek nem a diákságban kell keresnünk, a diákság ugyanis tulajdonkép csak a felnövekvő új intellektuel generáció, jövendő hordozója és megtestesítője annak a kulturális überbaunak, mely a mai osztályviszonyok produktuma. Ez a kulturális überbau egy polgári társadalomban csakis a polgárság érdekeinek kifejezője lehet, ha tehát a diákság, mint a polgári kultura képviselője tradicionális álláspontját feladta, akkor ennek a változásnak alapoka kétségtelenül a polgárság változott osztályhelyzetében kell hogy legyen.


Valóban, ha végiganalizáljuk a mult század forradalmi mozgalmait— és ne csak a politikai forradalmiságot, de a szellemi, művészeti progresszivitás tartalmát is vizsgáljuk meg — azt fogjuk találni, hogy a domináló elem ezekben a burzsoázia volt, azaz: a politikai forradalmak lényegileg polgári forradalmak voltak, a szellemi, művészeti, stb. harcok szintén a, burzsoa ideológia csatái voltak a feudális jellegű konzervativizmussal szemben. Illusztráláskép csak egy-két példát említek: az atheizmus, a szabadgondolkodás, a demokrácia mind a polgárság forradalmi jelszavai voltak a feudalizmussal szemben, gondoljunk csak Homais urra, Flauberrnek erre a tökéletes figurájára, aki magában egyesíti a XIX. század minden polgári jelszavát. Ennek a polgári forradalomnak a szolgálatában állott a diákság is úgy politikailag, midőn a politikai küzdelmekben aktive részt is vettek, mint szellemi, művészeti téren is, lecsatlakozva a mindenkori avantgarde mellié.


Ám a polgári forradalmak korszaka az 1919-es forradalmakkal lezárult. A polgárságnak nincs többé harcolni valója a feudalizmussal szemben, csupán az új és ma már egyedül forradalmi osztállyal, a proletáriátussal szemben kell védenie a maga pozícióit. Ennek a változott osztályhelyzetnek megfelelően a polgárság a liberalizmus, a tökéletes demokrácia, stb. szabadversenyes, lázító politikai jelszavai helyett az egyre erősebb fascizálás felé vette az irányt és ezzel együtt bucsut mondott a progressziv kulturának, vagy mondjuk úgy: a szabadgondolkozásnak is: a polgárság szövetkezik az egyházzal stb. és szellemi téren teljesen konzervatívvá válik. A diákság pedig teljesen ennek a politikai-kulturális irányváltoztatásnak a hatása alatt áll. Külföldön, ahol az egyetemen a proletariátus nagyobb százalékban van képviselve, mint nálunk, ahol a kiterjedtebb és szabadabb szocialista mozgalom hatással tudott lenni az amugy is elproletarizálódó középosztályra, az egyetemeken van egy szocialista diákfrakció is, ám a polgárság egyetemi képviselői ugyanazt a konzervativ ideológiát mutatják fel, melyről fentebb beszéltünk.


Ez az ifjuság az, mely politikai téren a különböző nacionalista, fajvédő jelszavak alatt a Heimwehrnek s a horogkereszteseknek a legerősebb támaszát képezi, Magyarországon pedig minden ősszel megrendezi a maga egyetemi verekedéseit.


 Ami pedig e kulturális területet illeti, érdekes és jellemző, hogy a mai progresszív, modern művészet és irodalom a diákságban alig talál közönségre. Noha Magyarországon az ifjumunkásság kulturális nevelése alaposan el van hanyagolva, mégis az ifjumunkások önmaguktól is sokkal intenzívebben érdeklődnek a modern kultura jelenségei iránt, mint a diákok. Mig a diákság legnagyobb része érzelmileg egész idegenül, értelmileg pedig gátlásokkal telve áll egy modern kép előtt, addig az ifjumunkásságnál nemcsak hogy nagy érdeklődést lehet tapasztalni az új művészettel szemben, hanem pl. fiatal nyomdászok a maguk szakmájában egész szép és öntudatosan konstruktív jellegű dolgokat produkálnak, sőt-a szorosan vett modern tipográfián túl, a plakáttervezés stb. terén is kétségtelenül jó munkát végeznek. Ép´ így a modern irodalom, az új színházművészeti kísérletiek, szavalókórusok stb. a diákság között egészen idegenek, viszont az ifjumunkásság kulturestjein, ha primitiv formában is, de domináló szerepet visznek.


Ez a kulturális és művészeti konzervativizmus pedig azt jelenti, hogy a diákságot kulturális indítékokkal sem lehet rábírni, egy baloldali, szocialista állásfoglalásra. Egy intellektuel számára ugyanis az út gyakran, ép kulturális és művészeti kérdéseken keresztül vezet a szocializmus felé. Mert a szocializmus nem csak a kultura quantitativ terjedésének, de qualitativ haladásának is előfeltétele, az az ember tehát, aki ma valóban korszerű művészetet akar csinálni, annak be kell látnia, hogy a mai társadalom más elveken épül föl, mint ami az ő művészetszemléletéből in ultima analysi következik. Mert noha a valóságban a művészeti és kulturális változásoknak végeredményben csak a társadalmi változások adják meg a reális tartalmat és életlehetőségeket, s így ezeket a jelenségeket csak a társadalmi fejlődés függvényeinek tekinthetjük, mégis a művészeti formák önmagukból adódó dialektikája nagyjából ugyanarra a rezultátumra vezet, mintha ezeket a változásokat csak az új társadalmi berendezkedés által igényelt dolgokként kezeljük. Egy intellektuel számára tehát, akit osztályhelyzete közvetlenül nem kényszeríti bele az aktiv osztályharcba, a szocializmus mint kulturális harc is beállítható, harc az általa igényelt kulturális haladás érdekében. Ám ez az inditórugó teljesen hatását veszti olyan elemieknél, kiknek kulturális beállítottságuk is teljesen konzervatív, mert itt a társadalmi jelenségekkel együttjáró kulturjelenségek, ahelyett hogy indítékai lennének egy baloldali állásfoglalásnak, csak elriasztó hatásuk van.


A diákságnak ez az ideológiai beállítottsága kétségtelenül osztályhelyzetének produktuma és tény az, hogy a mai körülmények között a diákság ideológiájában lényeges változást nem várhatunk, viszont más osztályviszonyok között a diákság ideológiája is más lenne. Azonban az ideológiai változásoknak egészen mechanisztikus felfogása teljesen helytelen, mert noha igaz az, hogy az emberek a körülmények és a nevelés produktumai, tehát más emberek megváltozott viszonyok és megváltozott nevelés produktumai, nem szabad elfelejteni, hogy a viszonyokat ép´ az emberek változtatják meg és hogy a nevelőket is nevelni kell. (Marx: Thesen über Feuerbach). És hogy ép az intelligencia körében egy ilyen nevelőmunkának sikerei is lehetnének, erre szintén Marx mutat rá: „Amikor pedig az osztályharc a döntés felé közeledik... a burzsoázia egy része a proletársághoz pártol át, főképpen a burzsoa ideológusoknak az a része, amely felemelkedett olyan magasra, hogy a történelem egész folyamatát át tudja érteni”. Ha ezt a tételt a diákságra alkalmazzuk, a fentebb említett dolog jön ki belőle, hogy a diákság egy részét, mint intellektuel elemet ép´ egy kulturális és ideológiai nevelőmunka révén be lehetne kapcsolni a mozgalomba. Ám ennek előfeltétele, hogy az egyre konzervatívabbá váló polgári kulturával szemben kiépíthessük a proletariátus önálló kulturfrontját. Németországban, ahol a proletariátus kulturharcának olyan tényezői vannak, mint a Piscator-színház, a sokkal elterjedtebb szavalókórusok, ahol a Malik Verlag, Verlag der Jugendinternationale, Neuer Deutsche Verlag, Verlag für Literatur und Politik, stb. kiadványai irodalmi téren is egy erős bázist teremtenek, ahol a mozgalom kiváló theoretikusokat tud felmutatni, akiknek figyelme nem csak a politikai és gazdasági, de pedagógiai, kulturális, jogi és szexuális problémákra is kiterjed, ahol a kulturális harcba be lehet kapcsolni az orosz filmeket, a helyzet egészen más. Ott az intellektuelek és művészek progresszív csoportja, ha tágabban vagy szorosabban is, de kétségtelenül kontaktusban van a mozgalommal, s ennek megfelelőleg a diákság egy része ép e kulturharc következtében a munkásmozgalom mellett foglal állást és abban részt is vesz. Ám Magyarországon a diákság között nyilt politikai agitációra nincs semmi alkalom, viszont a kulturfronton sem lehet elkezdeni a harcot, mert ez a front sincs kiépítve.


A kulturális agitáció számára a diákság szellemi foglalkozása a rendesnél nagyobb lehetőséget ad. Emellett azonban van egy másik tényező is, melynek a diákságot egy radikálisabb állásfoglalásra kellene kényszeríteni, s ez az úgynevezett középosztály egyre erősebb elproletarizálódása. Magyarországon állandóan egy szellemi túlprodukció van jelen, amin semmi numerus clausus sem segít. Illusztráláskép csak egy-két kar hallgatóinak jövendő elhelyezkedési lehetőségeit hozom fel. Az orvosok száma például 1921-ben 4676 volt Magyarországon, a rákövetkező 5 évben ez a szám a következőleg gyarapodott: 1921-ben 442 hallgató szerzett diplomát, 1922-ben 463, 1923-ban 597, 1924-ben 681, 1925-ben 660, tehát 5 év alatt 2843 orvos került ki az egyetemről, azaz több mint 50 százaléka a meglévő orvos kontingensnek. Ez abszolut véve nem lenne baj, hiszen 1924-ben egy orvosra átlag 1600 ember esett, ami még mindig az orvosok túlterheltségét kéne hogy jelentse. Ám bármennyire is szükség van egészségi szempontokból még több orvosra, gazdaságilag mégsem bírja eltartani az ország az orvosok évről évre növekedő tömegét, úgyhogy Laky Dezső, akinek statisztikai kimutatásait vettük át, maga is bevallja, hogy az orvostanhallgatók jövője „nem egészen megnyugtató”. Ugyancsak Laky Dezső, tekintettel arra, hogy 1921-től 1925-ig a műegyetemen diplomát szerző hallgatók száma 375, 397, 477, 631 volt, tehát összesen 2326, megállapítja, hogy „ismerve a hazai közgazdaság utolsó pár évi helyzetét, a főiskolai hallgatóság e részének jövendő boldogulása elé is bizonyos aggállyal kell tekinteni”. A jog és államtudományi doktorátust szerző hallgatókról is be kell vallania, hogy „pillanatnyilag mégis aggodalmat keltő a diplomával rendelkező egyéneknek ez a nagy torlódása”. Vagy hogy egy általános adatot közöljünk le: 1913/14-ben a különböző egyetemeken 16,749 ember tanult, 1928/29-ben Csonkamagyarországon pedig 15.495 hallgató volt beiratkozva, csak 1/16résszel kevesebb, pedig alig 1/3 résznyi terület ellátásáról van szó és pedig olyan terület ellátásáról, mely gazdaságilag sokkal gyöngébb helyzetben van, mint az 1913/14-es Magyarország, tehát lakosainak sokkal kevésbé tud megfelelő munkaalkalmat és ellátást biztosítani.


Egyrészt az elhelyezkedési lehetőségek igen rosszak, másrészt az általános gazdasági leromlás is alaposan érezteti a maga hatását a középosztállyal szemben. Ám ez a körülmény inkább csak az egyetemi évek után kezd forradalmasító tényezővé válni, hiszen magukat az egyetemi hallgatókat jórészt még a szüleik tartják el, tehát nekik a gazdasági harcban közvetlenül még semmi szerepük nincs. Viszont az egyetemről kikerült ifjuság föl a 30. évig nagyon is megérzi a gazdasági krizis hatását és ennek következményei a különböző ellenzékies ifjúsági megmozdulások, mint a Bartha Miklós Társaság, a diákparlament kísérlete, a Wesselényi Reform Club stb. melyeket nem annyira a még ténylegesen beiratkozott hallgatók, mint a már végzett, de még elhelyezkedni nem tudó fiatalság indított meg. Hogy ezek az ifjusági mozgalmak programjukban meglehetősen zavarosak, a bennük tömörülő ifjuság ideológiája tele van polgári csökevényekkel, ez természetes. Hiszen az ifjuság az iskolai évek alatt politikailag csak jelszavak után indult, de átfogó politikai iskolázottságot nem kapott, saját tudományának társadalmi vonatkozásait nem tanulta meg fölismerni, aminek következtében társadalmi kritikája nagyon primitiv fokon van s a jelenségek egységes meglátására képtelen. Ezen a ponton az ífjumunkásság megint csak előnyben van az egyetemiek felett, mert ha csak alapvonalaiban is, ismeri a marxi társadalomszemléletet, mégis van egy methodusa a jelenségek magyarázására, amit aztán kiki különböző élesláttással alkalmazhat. Ám még az ellenzéki diákság legnagyobb része is nem, vagy csak felületesen ismeri a marxizmust és így a mai helyzet egységes kritizálására képtelen, de főkép programjában nem lehet egységes és eredményes és nem tud túlemelkedni a baloldali polgárság célkitüzésein. Nagy hátránya ezeknek a mozgalmaknak az is, hogy majdnem semmi kapcsolatuk sincs a modern kulturális és művészeti törekvésekkel, ami pedig nagy erőt és ideológiai tisztulást jelentene számukra. Ha azonban nem az egyetemről kikerült ifjaknak a csoportját, hanem a ténylegesen beiratkozott egyetemi hallgatókat nézzük, azt fogjuk találni, hogy a helyzet az egyetemen még szomorúbb. Mint mondottuk, Magyarországon nincs meg az az erős szellemi, kulturális mozgalom, mely az egyetemi hallgatóságnak legalább kis részét a maga hatása alá vonná, az említett ifjusági mozgalmak pedig, melyek magukban véve is elég jelentéktelenek, nem tudják megmozgatni a diákság széles rétegeit, mert az egyetemi hatóságok a diákság közötti propagandának útját vágják, az egyetemi hallgatóknak csak a kebelbeli bajtársi egyesületekbe szabad belépni, s akik pl. a Bartha Miklós társaság előadásait rendszeresen látogatják, azok igen hamar jóindulatú eltanácsolásban részesülnek. Hogy a bajtársi egyesületek is a legélesebb ellenpropagandát fejtik ki ezekkel az egyesületekkel szemben az csak természetes. De mindezen túl az egyetem ügyes politikával igyekszik elejét venni a középosztály elproletarizálódásából adódó következményeknek.


Ennek a politikának alapja a numerus clausus, azaz az egyetemnek azon joga, hogy a meghatározott számban fölvehető hallgatók között egyes társadalmi rétegeket előnyben részesítsen, a. többivel szemben. Az egyetemről a gazdasági szelekció amugyis távoltartotta a proletár ´elemeket, ám ha megnézzük az egyetemi statisztikákat, azt fogjuk tapasztalni, hogy a proletár szülők gyermekeinek százalékszámát a numerus clausus még jobban lenyomta. A statisztikákból abszolut számokban megállapítani azt, hogy az egyetemi ´hallgatók között hány származik a proletár osztályból, nem lehet, hiszen a statisztika csak foglalkozási ágakat ismer, de ezen belül osztálytagozódásokat nem. Ezért csak hozzávetőleges arányszámokat állapíthatunk meg az osztálytagozódásokra nézve, mégpedig úgy, hogy azoknak a csoportoknak, melyek kétségtelenül a proletáriátushoz tartoznak, a növekedéséből illetőleg sülyedéséből következtetést vonunk le a többi ki nem mutatható, de esetleg mégis létező részre is.


A háború előtt az 1913/14-es tanévben a gazdasági munkások és cselédek gyermekei 0,7 százalékkal, az ipari és bányamunkások 1.3 százalékkal, a napszámosok stb. gyermekei 0.1 százalékkal voltak képviselve az egyetemen, összegezve tehát az: összhallgatóság 3.1 százalékát teszik ki. Az 1918/19-es tanévben a helyzet nagyjából még változatlan, mert ha az összetétel más is, az említett csoportok százalékszámának összege megint csak 3.2 százalék. 1920/21 -ben, a numerus clausus első évében ez az arány 2.6 százalékra, 1928/29-ben 2.1 százalékra romlik, tehát körülbelül egy 30 százalékos veszteség mutatható ki.


Azonban ezeknél a számoknál érdekesebb az, hogy ennek a törvénynek a segítségével melyik osztályt favorizálták a többi rovására. A proletariátus, mint láttuk az egyetemeken mindig elenyésző kisebbségben volt csak képviselve, hogy ez a kisebbség ma még kisebb lett, az amugy sem sokat számit. Az egyetem elsősorban polgári intézmény, ha igaz az, hogy a polgári középosztály ahonnan az egyetemi hallgatók zöme származik, egyre jobban tönkre megy, a legfontosabb probléma kétségtelenül az lesz, hogy hogyan védekezzék az egyetem a középosztály felbomlásának a hatásai ellen?


Erre a kérdésre a statisztika frappáns feleletet ad. A numerus clausus óta elsősorban a köztisztviselők, papok, tanárok, katonatisztek gyermekei törtek nagy mértékben előre. Ezek a csoportok 1913/14-ben az egyetemi hallgatóknak csak 25 százalékát tették ki, ugyanez az arány még 1918-ban is, azaz pontosan 26 százalék. Ám amint a numerus clausus törvényerőre emelkedik, az arányszám már is 33 százalékra nő, 1928/29-ben pedig 40.8 százalék.


Ennek az osztálypolitikának gazdasági téren is megtaláljuk a maga alátámasztását. Az egyetemi gazdaságpolitika módszere az, hogy az amugy is nehezen elviselhető egyetemi taníttatást a beiratkozási és tandíjak magasrasrófolásával még költségesebbé teszi, hogy így egy erős gazdasági szelekcióval is´ távoltartsa a nemkívánatos elemeket az egyetemről, viszont az előbb említett osztályok felé nagy kedvezményeket nyujt, amilyen az 50 százalékos köztisztviselői tandíjkedvezmény, melyet a tanulmányi eredményektől függetlenül minden tisztviselő gyermek megkap, és a legjelentősebb egyetemi ösztöndíj, az ezer darab évi 800 pengős köztisztviselői ösztöndíj.


Már pedig mit jelent a köztisztviselői osztály ilyen mértékü favorizálása osztálypolitikai szempontból? Jelenti az elproletarizálódó és így többé már nem egészen megbízható középosztályból egy olyan réteg kiválasztását és pártfogolását, mely a legkevésbé független, leginkább ellenőrizhető és amelynek ideológiája a lehetőségek végső határáig megbízható. Ezért ezt az osztályt 25 százalékról 40.8 százalékra, tehát majdnem az egész hallgatóság felére emelték föl és így az egyetemi ifjuság domináns rétegévé tették, viszont a szabadfoglalkozású csoportok mind vesztettek jelentőségükben, pl. a kereskedelem, hitel és közlekedés önállói 1918-ban 15 százalékot, 1928-ban csak 5 százalékot tettek ki, az önálló értelmiségiek csoportja az 1914-es 8 százalékról, 1928-ban 5.9 százalékra sülyedt.


Ám az egyetemi ifjuság ideológiájának „szolidságát” nem csak azzal próbálják garantálni, hogy igyekeznek benne osztályszempontból megbízható rétegeket juttatni túlsulyra, hanem az egyetemi hallgatók jó része anyagilag is függő helyzetben van. Például ami az ifjuság lakásviszonyait illeti, az 1914-es 21 százalékkal szemben, ma 27.5 százalék lakik internátusban, ami pedig a nem szüleinél vagy rokonainál lakó fiuknak 56 százaléka. A köztisztviselői ösztöndíjakról már beszéltünk, ezek mellett ott van még a külföldi és belföldi kutató ösztöndíjak elnyerési lehetősége, a diáknyomorenyhitő akció és a menza kedvezmények, mind oly szociálpolitikai intézkedés, mely az ifjuság életnívóját emeli ugyan és ez örvendetes dolog, de másrészről jelenti azt is, hogy az ifjuság ezen pillanatnyi előnyök kedvéért lemond az egyetemi felsőbbséggel való szembehelyezkedésről.. Aki szép nyugodtan marad, az sok jóban részesülhet, sőt a bajtársi egyesületek a kedvezményes színházjegyektől az ingyen ruha akcióig még egy csomó külön kedvezményt is tudnak nyujtani tagjaiknak, de egy radikálisabb politikai állásfoglalás kétségtelenül minden gazdasági előny elvesztését jelentené, sőt esetleg az egyetemről való kizárást is, amin egyesek talán túlteszik magukat a meggyőződésük kedvéért, de tömegek már nem. Jó példa erre a Mefhosz esete, akik a diákparlamenttel stb. kissé tulságosan exponálták magukat és akiket aztán bizalmasan értesítettek, hogy jó lesz vigyázni, mert különben minden anyagi támogatást beszüntetnek, amire az egyesület márciusi kongreszszusán valóban vissza is táncolt ahhoz a loyalis állásponthoz, melyet elfoglalni minden magyar diákegyesületnek kétségtelen kötelessége.


Ezeken a szempontokon túl, melyek inkább a diákság általános kulturális és politikai beállítottságára vonatkoznak, fontos tényező még a diákság ideológiájában az egyetemnek mint tudományos és pedagógiai intézetnek a működése is, az a hatás, melyet a hallgatók világnézetére és társadalmi beállítottságára kinek-kinek a saját szaktárgya gyakorol.


Az egyetemi tudománypolitikát érdemes lenne egy külön cikk keretében venni vizsgálat alá, ahol az egyes tudományágak osztályjellegét, illetve osztályvonatkozásait részletesen lehetne ismertetni, most azonban általánosságban jellemezhetjük az egyetem tudományos működését.


Egész tudományos életünket azzal karakterizálhatjuk, hogy az nem áll másból, mint egy l´art pour l´art történő anyaggyűjtésből, minden szintétikus tendencia nélkül. Csak részletkérdéseknek és néha egész jelentéktelen részletkérdéseknek, a kutatásába merülnek bele, de a részletkutatásokat összefoglaló és az összegyüjtött anyagot értékelni és főként társadalmilag értékesíteni próbáló kísérletre sehol sem akadunk.


Van egyetemi tanár aki észre is veszi és el is ismeri ezt, pl. Horváth János a magyar irodalomtörténetről így ír: „Nem volt közkeletű tudományos rendszerező elv, mely a részletkutatást irányozhatta volna... s a kutatás csaknem kizárólag részleges és esetleges jellegűvé vált. Csaknem azt mondhatni: szótárszerű atomizálásba töredezett szét az úgynevezett részletmunka, melyben minden alkalmi tárgya a vizsgálatnak egyszersmind végcélul szerepelt. A magyar irodalomtörténeti ismeretek enciklopédiáját gyarapítani számtalan újabb cikkellyel: ez volt az átlagos törekvés... Adatok, „adalékok”: többnyire csak önmagukért; gyakran csak merő kuriózumok”.


A cikk, ahonnan ezt az idézetet vettük, egy összefoglaló munka keretében jelent meg: Magyary Zoltán: A magyar tudománypolitika alapvetése. Érdekes ennek a munkának a második fejezete: A magyar tudományos munka multja, jelene és jövő feladatai, melyben az egyes szaktudományok képviselői számolnak be tudományuk jelenlegi helyzetéről és adnak programot a jövőre. Ugyanezt az önmagáért való, szintétizálatlan részletkutatást találhatjuk meg majdnem mindegyik cikkben, legfeljebb Horváth János észre veszi ezt és célul a szintézist tűzi ki, mások viszont nem is ébrednek tudatára annak a dezorganizáltságnak, melyben az illető szaktudomány szenved és újabb cél gyanánt megint csak részletproblémákat tűznek maguk elé.


Az egyes tudományágakban elért eredmények méltatása, illetve hiányainak kritizálása csak szakember feladata lehet. Hogy milyen hiányok vannak, arra például azt hozom fel, hogy a filozófiai karon a jövendő tanárok pedagógiai és pszihológiai nevelését teljesen elhanyagolják. A pszichológiát, mely ma már egészen gyakorlati, alkalmazott tudomány, még mindig a, filozófiai studiumok körébe vonják s a kísérleti pszichológiáról! pszichoanalizisről, individuálpszichológiáról, egy árva szó sem esik, a pedagógia pedig inkább pedagógiatörténet, vagy iskolai rendtartás.


De mondom ilyen részletkérdésekbe most nem bocsátkozhatunk. Amit mi elsősorban kritika alá akarunk venni, az az egész tudományos életnek ez az önmagáértvalósága. Szerintünk a tudomány és a társadalom között egy szervezett kölcsönhatásról kéne hogy szó legyen: a tudományos kutatás problematikáját a társadalom érdekeinek és céljainak kellene meghatározni, azaz a tudomány orientációjának a társadalmi közösség érdekében kellene történnie; viszont a tudománynak a maga eredményeivel vissza kéne hatnia, a társadalmi tudatra, azaz minden új tudományos felismerést egy egységes szintézisbe kellene összefoglalni és abból a szempontból kellene értékelni, hogy mennyiben modifikálja, illetve mennyiben bővíti eddigi világnézetünket.


Ezen szempontok figyelembevételével természetesen az sem lenne kielégítő eredmény; ha a mai tudományos életben divó törmelék kutatást egy szintentizáló tendencia váltaná fel az egyes tudományágakon belül. Mert szerintünk a legfontosabb épp a totalitás lenne, hogy az egyes problémákat minden vonatkozásukban kibontsuk, mert csak így, a valóság totális konstrukciójának megfelelőien foghatjuk meg a dolgokat a maguk valódi lényegében. Pl. hogy a már említett magyar irodalomtörténetre térjünk vissza, egy csupán irodalomtörténeti szintézis az irodalom jelenségeinek kielégítő és valóságos magyarázatát nem adhatja, hiszen tudjuk, hogy az irodalom csak überbauja a társadalom egész komplexumának. Ha tehát az irodalmi jelenségeket meg akarjuk érteni, akkor quasi egy történelmi individuálpszichológiai eljárást kell az irodalom jelenségem végigvezetni, hogy az irodalmi überbaunak, mely mintegy a társadalom tudatának tekinthető, a változásait az unterbau tudatalatti, azaz irodalmilag le nem jegyzett, ki nem mondott érdekváltozásaiból magyarázhassuk meg. Egy ilyen történelmi-materialista irodalomtörténeti´ szintézis tehát a legszorosabb kapcsolatba hozná az irodalmat a többi diszciplínákkal is, elsősorban természetesen a történelemmel. Ám tudjuk azt is, hogy egy valóban totális történetírás nem ölelheti fel csak az emberi dolgokat, hanem az ember és a természet viszonyát is kell, hogy magába zárja, így tehát folyton újabb és újabb diszciplínák kapcsolódnának össze.


Másrészt a különböző kutatások eredményét végeredményében mindig praktikusan kellene értékelni, hogy az életről és társadalomról való tudatunkat ez az új felismerés mennyiben változtatja meg s így életformáinkon milyen változásokat hajtsunk keresztül. Végre is az embernek a világgal szemben való reprodukáló akciója a különböző felismerésekből ered és például hogy az irodalmi jelenségek alapos analíziséből a társadalmi élet törvényeire milyen érdekes felfedezéseket és következtetéseket lehetne szerezni, azt úgy hiszem, felesleges hangsúlyozni.


Hogy ez a kölcsönhatás miért hiányzik a magyar tudományos életből, miért oly organizálatlan a magyar tudományos élet, miért hiányzik belőle egy totalitás felé vivő szintézis, annak okaira azt hiszem könnyen rá lehet mutatni.


Az ok szerintünk részben az egész kapitalista termelést és így a tudományos termelést is jellemző anarchia, egy, az árúfetisizmusnak megfelelő tudományfetisizmus, mely a tudományos kutatást nem egy céltudatos, a közösség érdekében történő akciónak minősíti, hanem egy önmagáért való tényregisztrálásnak. Ez a megállapításunk talán azért is megállja a helyét, mert a kapitalista társadalomban a tudományos munka is tulajdonkép árútermelő folyamat. (Hogy a kapitalista tudományos munka, mely látszólag annyira objektiv, hogy még célokat sem tűz maga elé, mégis egyes tények, de különösen egyes összefüggések iránt mennyire vak, azt nem kell külön említeni).


A másik és valójában döntő oka ennek a jelenségnek a kapitalista társadalmat, mint osztályelnyomáson alapuló társadalmat jellemző azon tendencia, hogy a maga valódi strukturáját minél jobban elleplezze. A kapitalizmus, mint a dialektikus történeti folyamatnak egyik tézise kifejleszti önmagában a saját ellentétét is és ezek az antithetikus tényezők jelentkeznek magában a tudományban is. Kétségtelen, hogy a mai tudomány olyan felismerésekre is eljutott, melyek antikapitalista jellegűek, ezt hangsúlyozni szinte nevetségesen fölösleges. Minthogy ezeknek a felismeréseknek a logikus végiggondolása kényszerítően a szocializmushoz vezet el, természetes, hogy a kapitalista társadalomban a tudományos élet strukturájának olyannak kell lenni, hogy e logikus végiggondolásokat egy téren se vigyék keresztül, mert a részleteredmények becsületes szintetizálása épp a társadalom belső ellentéteire mutatna rá. Másrészt az uralkodó osztály érdekei előre meghatároznak egy csomó jelszót, egy olyan kényszerű társadalom és világszemléletet, melyen semmiféle tudományos felismerés sem változtathat, hanem épp ellenkezőleg a tudományos felismeréseket szorítják bele ennek a szemléletnek a keretébe.


Természetes dolog, hogy az ífjuság tudományos működése nem független az egyetemi tudományos élettől, hanem épp annak vonalában történik és így ugyanazokat a jelenségeket fogjuk találni náluk is, mint amelyekről most beszéltünk. Az ífjuság komolyabb vagy mondjuk igy, szorgalmasabb része, mely valóban komolyan veszi a studiumait, szintén egy lexikonfetisizmusnak esik áldozatul és tárgyi ismereteinek szorgalmas szélesítésén kívül semmi feladatot sem lát maga előtt. Illusztráláskép megint csak a Horváth János cikkéből idézek pár sort, amit ő a magyar szakon szokásos disszertációkról ír: „Szokásos tárgyai e tanulmányoknak: egy műtörténete, szövegmagyarázata; szerzője? kora? eredeti vagy fordított forrásai; kapcsolata egy másikkal; hatása; jelentősége valamely szempontból. — Egy író életrajzi adatai, nyelve, munkássága egy részlete, nézetei, hatása valakire, korára, eredetiségének kérdése, X és Y (párhuzam és ellentét), X és valamely műfaj. — Egy tárgy vagy motivum feldolgozásai a költészetben, úgynevezett vonatkozások, stb. stb.”


Hogy az ilyen jellegű dolgozatokból aztán hiányzik minden szintetikus tendencia és hogy az az irodalomszemlélet, melyből ezek a dolgozatok fakadtak, az irodalom történeti-materialista felfogásától igen messze áll, az azt hiszem, hogy mindenki előtt világos. Ugyanannak a tudományjátéknak a szimptómája ez, melyet már az előbb is kritizáltunk. Ami pedig az ilyen munka intellektuális értékét, egy intellektuális kritikai szemlélet kialakulására való hatását illeti, ezek a munkák valóban minden másra jók, csak arra nem, hogy az ifjuságnak szempontokat adjanak a dolgok megértéséhez és kritikájához.


A másik hibája az ifjuság tudományos működésének, hogy tudásuknak társadalmi szemléletükre semmi hatása sincs, amellett egész működésük a körülöttük lévő társadalmi és kulturális problémákat még felületben sem érinti.


Van aztán a hallgatók között egy elég tekintélyes rész, mely nem hajlandó elvállalni a tudós kuli szerepét és amely az egyetemi éveket egyszerűen átlógja — ami a primitiv és felületes vizsgáztatási rendszer mellett nem is olyan nehéz. És itt röviden megemlíthetjük azt a tökéletes pedagógiai csődöt, amit a középiskola és az egyetem a maguk kettős strukturájában felmutatnak. A középiskola, melynek módszere tisztán auktoritativ, mely minden iniciativát kiöli a gyermekből, ahol még a felsőbb osztályokban is az óráról órára való tananyagfelaprózás divik, és ahol a gyermeket önálló, koncepciózus munkára nem nevelik rá, teljesen előkészületlenül adja át a diákságot az egyetemnek. Az egyetem strukturája maga is olyan, hogy önállóan dolgozni tudó embert tételez fel hallgató gyanánt, amellett az egyetemi tanárok igen nagy része nagyon rossz pedagógus, sőt egyáltalán nem is pedagógus, mert közte és hallgatója között semmi kapcsolat sincs: mindennek következtében a hallgatók egy új és szokatlan, mert önállóságot feltételező, iskolatípusba kerülve, minden vezetés és támogatás hijján elvesztik a fejüket és ahelyett, hogy kihasználnák az egyetemi kötetlenség előnyeit, igyekeznek az egyetemet önmaguk számára újra középiskolává változtatni megszabott feladatokkal, megtanulandó jegyzetekkel és az önálló gondolkozás szükségességének minél teljesebb kikapcsolásával. És abban a tényben, hogy az ifjuság munkája legnagyobb részben mehanisztikus anyaggyűjtésből áll, mindenesetre szerepe van a rossz pedagógiának is. Valóban, az az ember, aki az egyetemi ifjusággal szemben más, nagyobb igényekkel lép fel, mint a vizsgáztató tanárok, aki nem mechanikus utánzást és lexikális tudáshalmazt:, de organikus szemléletet és ebből eredő kutatóiniciativát várna az ifjuságtól, az az egyetemi helyzetet elég szomorúnak és az eredményeket nagyon silányaknak fogja látni. De az egész pedagógiai rendszer hibáira ennek a cikknek a keretében kitérni megint csak nincs hely, csak azt érdemes leszögezni, hogy az egyetemen egy csomó friss, fiatal energiának az elpocsékolása, minden életesebb érdeklődés eliszaposítása történik csak és sajnáljuk azt a sok, sok fiatal embert, akinek ezen a szellemi taposómalmon kell keresztülvergődnie az amúgy is bizonytalan és sovány megélhetés felé.


Érdekes és a diákság mentalitására jellemző tünet, hogy mennyire nincs kifejlődve a hallgatóságnak, mint egy azonos helyzetű kollektivumnak az osztályöntudata. Nem az egyes diák jövendő életpályájából adódó osztályhelyzetnek a felismeréséről akarok beszélni, hanem a diáknak, mint diáknak a speciális helyzetéről a tanári, egyetemi felsőbbséggel szemben. Végre is a hallgatónak éreznie és tudnia kellene, hogy az egyetem van őérettük és nem megfordítva és ennek a tudatnak kellene szabályozna az ífjúság és a tanárság egymás közötti viszonyát mert ez a viszony ma messziről sem paritásos alapon történik), mely két egyenrangú, s egymást kölcsönösen megbecsülő fél munkájából kellene hogy álljon, hanem — eltekintve egyes kivételektől, akiknek jóindulata azonban mégsem tudja a tanár és a hallgató közé intézményesen emelt válaszfalat lerombolni, csupán csak az illető tanár személye számára szerezhet elismerést — az olympusi méltósággal a magasban trónoló tanárral szemben a diák embernek is alig számit. Legjellemzőbb példája ennek a viszonynak az, hogy a kollokváltatások például olyan absolut felületességgel történnek, mintha a tanárt nem is érdekeiné növendéke inteligenciája és tudása.


Másrészt ennek a diáköntudatnak a hiányából következik az is, hogy az egyetemi ifjuság az egyetemi, mondjuk így, iskolaorganizációban semmi szerepet sem kap. Pedig az egyetem még bizonyos teret hagyna is a diákság számára, hogy ezekbe a dolgokba beleszóljon, mert mig a középiskolákban ezek a kérdések, igaz hogy diktatórikusan és a tanulók közreműködésének teljes kizárásával, de mégis csak szabályozva vannak, addig az egyetemen hiányzik ez a pontosan megszabott iskolai rendtartás és a dolgot quasi a diák és a tanár magánügyének tekintik. Logikus volna tehát, ha a diákság intézményesen megpróbálná ezekben a kérdésekben a saját érdekeit megvédeni, ám erről szó sincs és emiatt aztán pl. az indexaláírások, kollokváltatás idejének meghatározása meglehetősen anarchisztikusan folyik és egyes tanárok szeszélye néha meglehetősen sok kellemetlenséget okoz a diákságnak.


Az egyetemről tehát semmi jót sem lehet jelenteni: a helyzet valóban változatlan. De az egyetem problémája valóban nem külön probléma, mert a polgári osztály átlaghelyzete határozza meg az egyetem belső életét is. A jó polgári középosztály szukkreszcenciáját neveli az egyetem, amig a középosztályon belül lényeges változások nem fognak történni, addig az egyetemről sem lehet semmi új dologról hirt adni.


 


Vissza az oldal tetejére