FŇĎoldal

Korunk 1930 Szeptember

Vakvágányon


Bal√°zs Ferenc

 


Mind kevésbé érdekelnek az irodalmi szempontok. Hogy a vers, vagy regény szerkezete egységes-e, a megírása kifejező-e, van-e egyéni sodrása, szóval alakilag megfelel-e bizonyos követelményeknek, az csak mellékesen foglalkoztat. De minden megnyilatkozás mögött, legyen az írás, előadás, üzleti gondolat, társadalmi tevékenység vagy éppen csak egy árva kézmozdulat, kétségbeesetten kutatom a valóságos életet. Őszinte, valóságos, lényeges-e a regény annak, aki azt írta, a szervezkedés annak, aki csinálja? — ez az első kérdésem. Ha csak mesterségbeli elgondolás, kicsináltság, kitalálás a dolog: nem kell sem testemnek, sem lelkemnek. De a második kérdés még fontosabb: ad-e valamit az élet gazdaságához: alkotó-e, építő-e, fejlesztő-e a munka? A céhbeli író százszor is elintézhet egy regényt azzal, hogy: nincsen nyelve, nincsen természetes elömlése, azt a regényt azért még gyarapodással olvashatom, ha különben a valóságos életet állítja elém.


Kacsó Sándor Vakvágányon című regénye irodalmi szempontból sok kifogás alá eshetik. Ez azonban nem érdekel engem akkor, amikor arra vagyok kíváncsi, hogy miféle mondanivalója van Kacsó Sándornak az erdélyi magyarság mostani helyzetéről.


Ami az embert legelőször meglepi, az a szinte hivalkodó őszinteség, amellyel Kacsó az erdélyi élet egynémely tényezőjét kezeli. „Én itt most mindent őszintén elmondok!” — veri a mellét s az igazságért való igazság meggyőzhetetlen dogmájával hallgattatja el a félénkeket, akik ellene vétnek: „De talán ezt mégsem kellene ilyen nyíltan beismerni előttük! Hiszen tudjuk, ez mind igaz, de így csak lovat adunk alájuk!” Kacsóra ezek az érvek nem hatnak, ő nem tartja szükségesnek, hogy lojalitást sándorjózsefkedjék, vagy pedig, hogy az egyházak és a regény történése idejében csak csírájában meglevő Magyar Párt „egysége” érdekében a falusi tömegek felé szép szólamokat szavaljon. Kacsó mindenről lerántja a leplet tekintet nélkül. Megírja, hogy a magyar középosztály az imperiumváltozást követő esztendőben irredenta érzésű volt s a lelket csak az tartotta benne, hogy újabb, meg újabb „dátumokat” tűzhetett ki magának. Viszont megírja a sziguránca s a falusi csendőrség akkori ténykedéseit is. Elmondja, hogy a „magyar” bankok, a magyar papság, az írók, ujságírók, a magyarság egész vezető osztálya üres, önző, hazug, nagyképű és képmutató, de arról is szót ejt, hogy a falusi nép gyáva, meghunyászkodó, buta és földhözragadt. Szóval mindenki megkapja a magáét; az igazság mindenkiről elmondatik.


De amikor az ember a két heves kötet végére ér, meg kell, hogy kérdezze: Mire lőn e nagy kár? Mi értelme volt annak, hogy Kacsó Sándor ezt a nagy meglepetést megtegye?


Mert kiutat Kacsó nem mutat, amint nem is mutathat, ha a regény alapgondolatához hű akar maradni. Az ő Bénije ugyanis nem más, mint egy középosztálybeli ifju „új mentalitása”, amelyik végig próbálja, hogy Erdélyben ki mit ajánl, tehát bizonyos haladó szemszögből mindent, ami van, ami történt, ajánlódott, elképzelődött: megítél, de maga életté válni még nem tud, aminthogy Erdély ifjuságának ez az új gondolkozása még csakugyan nem is volt képes tényezővé válni az erdélyi életben. Kacsó tehát csak azt állapíthatja meg, hogy az új mentalitású középosztálybeli ifjuság látása szerint Erdélyben semmi sem megy jói, s még az új mentalitású ifjuság viselkedése sem kielégítő, mert még csak a kiábrándulásoknál tart, de építőmunkát maga sem végez, bár jóakarata, kívánsága arra felé viszi.


A regényt ezen a ponton hiányosnak találom. Kacsó t.i. híven bemutatja a tudatos irányítások (állam, egyház, bankok stb.) csődjét, de a történelmi erők munkájáról s azoknak az irányvonaláról nem szól semmit. Pedig a történelmi erők működnek. A földművesek osztályöntudata pl. növekedik s ez az első lépés abban az irányban, hogy kizsákmányoltatásuknak végét vessék. A szövetkezeti termelés is tért hódít. stb. stb. A helyzet tehát nem olyan reménytelen, amilyennek Kacsó föltünteti. Csak a társadalomvezetés gyatra, az ami az ujságíró szeme előtt történik; ezért hamis a regény végső következtetése s esett volna sokkal közelebb az igazsághoz ha történetesen Kacsó egy társadalomtudományi folyóirat munkatársául szegődik, ahol nem a bankok, politikusok, egyházfők és nőegyleti elnöknők viselt dolgaival, hanem csakugyan a helyes intuícióval fölfedezett történelmi erők munkájával foglalkozott volna.


De ettől eltekintve, a regény társadalomvezetésünk csődjét, (ami különben általános emberiségi tünet, hatalmas erővel teszi nyilvánvalóvá, s ezzel nagyjelentőségű feladatot teljesít, amiért Kacsónak méltán lehet hálás minden haladó fölfogású erdélyi olvasó. (Mészkő)


* Kacsó Sándor regénye. Brassó 1930.


 


Vissza az oldal tetejére