FŇĎoldal

Korunk 1930 Szeptember

Aratók


Sellyei József

 


Két hétig arattuk a dőlt, érett gabonát a határ földjén, izzadva és erőlködve kaszáinkkal a meleg nap alatt.


Kora hajnalban, éjfélután szedelődzköttünk neki az útnak és késő este, éjfél előtt jöttünk haza a faluba.


Némelyik éjjel semmit sem aludtunk, mert kiültünk a ház elé és hallgattuk a szomszéd vén beszédjeit és szédelegtünk a sok elfüstölt dohánytól.


Négyen jártunk ki a földekre; én elöl kaszáltam és egy naptól lebarnult lány szedte utánnam a markot.


Mikor a kaszámat köszörültem, mindig fáradtan ült le a földre és csak ténfergett nyomomban a naptűzésben.


Utánnam egy messzi hegyi faluból munkára jött részes arató vágta a rendet, izzadott és káromkodott a vízhiányban, szidta az Istent és marokszedő feleségét, akire ráfogta, hogy eltette a pipáját, már pedig ő nem tud pipa nélkül dolgozni.


Éhezett, nagyszájú senki volt, aki mindig dicsekedett vele, hogy hol mennyit végzett és hol mennyit keresett munkájával, de a felét csinálta csak meg annak, amit én.


Nem tudott semmit az osztályharcról és kizsákmányolt életünkről, csak kalandjai voltak, azokat beszélte, beszélte.


Néha oda se hallgattam és már messze jártain tőle és csak a szellő sodorta felém foszlányait beszédjének, hogy amikor ő Németországban... Morvában... Sárosban... Franciaországban... Felesége csak kuncogott mögötte a röhögésben és tűrte, hogy káromkodjon a csupacsont ember és esténként, amikor az már aludt, kilopódzott a pajtába, hogy azzal a legénnyel találkozzon a sövény alján...


Egyik estén megsúgtam Jóska bácsinak a titkot és ő kiállt lesbe az estén a szilvafák takaró árnyékában.


Fűzfahusángot szorongatott a kezében és várt, várt hajnalig és örökre a szememre veti, hogy bolondá tettem.


Nem jutott az eszébe, hogy az őt csalók látták a sötétben csillant pipaizzást és idejében elszeleltek.


A meleg napokban szótlanul hangos, zenés volt a határ naponként és sokszor messze a falutól a földek fájó ölelésében víz nélkül tapadt szájunkban a nyelv.


Néha a tanyák rossz, poshadt vizét ittuk, vagy a kanális mélyén kiásott verem békanyálas, rencés piszkát.


Néha pálinkát ittunk, de hiába volt az is, mert felkaparta torkunkat és a fölszáradás még több nedvet kivánt.


Igy sínylették a marokszedő nők is céltalan életünk hűvös vergődését a nyáron át.


Az egyik napon kidőlt mögülem a sorból Jóska bácsi csupacsont, sokszor éhezett rongy kis teste a robotban.


Felesége lefektette a kereszt tövébe a már elrendezett, ért, telt kalászok szellőzizzenésen susogó kévéi közé.


Nedves borogatásokat rakott a fejére, szemére, a hasára, a pipát a szájába dugta és otthagyta nagy nyögések és káromkodások között.


És azontúl két csókéhes némbernek vágtam robotot a magam robotjával és együtt kuncorogták a nevetésüket mögöttem.


De én csak biztatgattam őket, hogy jőjjenek nyomomba és kezem mel a hunyó nap felé mutattam.


Mert nyugaton már erősbödött a felhő, mely mögé lebukott fáradtan és dühösen, mert senki más meg nem adta neki magát a nagy törekvésben.


Vagy a barázda végét mutattam és hogy mert kell, odaérünk, csak jőjjenek utánnam a vágott rend nyomán.


Nótázva és dalolva jöttek a nyomomba és örültek az életnek, a csóknak és a vigasztalatlan robotnak.


És ime két cigánygyerek esett az égből közibénk és közel hozzánk a kereszt felső kévéjére ültek és előszedték rozzant hangszereiket, hogy nótákat csaljanak elő a húrok és hullott könnyek alól.


A nótára már egészen megbolondult a két vad személy és azontúl ott táncoltak a zenére, a hegedű ritmusára.


A két cigánylegény csak húzta a nótát és csalta, csalogatta magához robotosaimat a táncba, mezítláb a szögként szúró tarlón.


Hiába sikongott oda nekik kaszám zenéje és hiába daloltam másfelé másféle nótákat; egyedül maradtam a robotban a határ földjén, egyedül a nyárban, az átokban, egyedül az ért búzában.


 


Vissza az oldal tetejére