FŇĎoldal

Korunk 1930 Szeptember

Kis haláleset


Déry Tibor

 


A halott egyedül fekszik a szobában. Az ágy fejénél kétoldalt gyertyák égnek, a tükrök le vannak takarva. A szomszéd ebédlőből csendes sirdogálás hallatszik át az ajtón, egy izgatottan remegő éles hang átszól a harmadik szobából.


Margit hol vannak a tiszta zsebkendők?


Aztán megint csend. Fülledt viaszkszag terjeng a szobában, a butorok ki vannak mozdítva helyükről, mintha már indulnának ők is a temető felé. A halottnak csak két vége dudorodik ki a sík lepedő alól: a koponya és a lábújjak — két zárójelként, melyek a semmit fogják össze, mely sárgán zörögve nyúlik el közöttük. Fel lehet takarni bátran; nem. mordul rád s hogy ne haraphasson, fel van kötve az álla. Ártalmatlan, fogai rég kihulltak, szürke foghús bugyog elő a félig nyitott szájból, háromnapos szakáll, majd csak odakünn fogják megborotválni. Az orrán balfelöl izzadtságcseppek, az egyik fül is sárgán fénylik, cukorból van, le lehetne törni.


Nyilik az ajtó, egyszerre megtelik a szoba élettel.


Gottesman vagyok, mondja. Mélyen meghajlik. Őszülő vörös haja van, sovány törpe, a szivemig se ér. Szeme kiváncsi, eleven, majd kiugrik arcocskájából. Fekete selyemsapkát tesz a fejére, egy másik fekete csomagot az angol kretonnal behúzott diványra, görbe hátacskájával ide-oda hajlik, néma, szemrehányó pillantásokat vet rám. Értem: kalapot teszek a fejemre. Szürke kalapot? Urfinak érzem magam.


 Urfi, mondja a vallás előírása szerint a halottat le kell emelni az ágyról s a padlóra terített fekete lepedőre helyezni. Emitt a fekete lepedő! Ha azonban a család nem kívánja....


 Nem kivánja.


Elkezdi az imát. Biztatóan rámnéz, hogy Vele mondjam. Mormogok.. Szemrehányóan néz, egész sovány testecskéjében remeg, a gallérja kartonból van, ő maga vágta ki odahaza ollóval. Ez maga a jóság. Apró madárszerű mozdulatokkal hajlong a letakart holttest előtt.


 Mert mi különbözteti meg az embert az állattól? kérdezi felém fordulva. Tessék megmondani!


 Nem tudom, — mondom.


Majd én megtanítom az urfit. Mi különbözteti meg?... A lélek! A lélek, amely a bűnös testből kiköltözik s amelyért imádkozni kell, hogy megtisztuljon s visszatérhessen egy új emberi testbe. Mert minden lélek bűnös, még a gazdagoké is! Vezekelnie kell....


Hány éves? kérdem.


  A gyermek, amikor születik, ártatlan, de a test elrontja a lelket. Tetszik tudni, mi a lélek? A lélek….


 Hány éves maga?kérdem.


Nem akar felelni. Galambszeme van, a piszkos kis arcában olyan tiszta két szem, s oly megrettentve s kiváncsian néz az arcomba, mintha még mindig, 65 év óta még mindig nem tudta volna megszokni az élő emberek szemét.


— 65 éves vagyok, urfi! 35 év óta járok halottakhoz imádkozni. Igen, azelőtt kántor voltam. Miért hisz az ember istenben? Mert lelke van. Miért van lelke? Mert...


Csend van, ez a csend szava, ennek nincs értelmie, ez bölcsődal, ez temetői dal, behunyom a szememet. Már sötétedik, a gyertyák már világosabban égnek a nagy szobában, odaát az özvegy halkan folydogáló panasza, mint a forrás csörög. — Margit megtalálta már a tiszta zsebkendőket? — Mindjárt jönnek a halottszállítók! — Előbb a tiszti főorvos! — És a lepedőt ki kell vasalni! — Ez a szólam soha nem fog (elhallgatni.


És a galamb is tovább beszél. Őszes vörös tollazata remeg és csillog a sárga esti fényben. — Mert mi különbözteti meg az embert az állattól? — kérdi és mutatóujját figyelmeztetően orrához emeli. — A lélek! Mert vegyen urfi. például egy elefántot vagy egy lovat! Ha azt beülteti egy irodába, hát meg fog az tudni irni egy aktát, vagy ha szükséget érez, ki fog tudni menni oda, ahova kell?... nem! Ezzel szemben az ember meg fogja tudni irni az aktát és ha ki kell mennie...


Hát igen, ez a lélek! mondogatom magamban, bólogatva. Kezet nyujtok Gottesman urnak. Jó volna, ha kiengedne az ajtón, ha nem nyomulna egyre közelebb, nem támaszkodnék a hasamnak, a szeme csillog a megvetéstől s a lelkesedéstől. Piszkos vagyok lapos fölényemben. Milyen megváltó szó szabadithatna ki e vörösen izzó galamb karmaiból?


Nem éhes, Gottesman úr? kérdem.


Két lágy tojást rendelünk neki, teát, rummal, ha van odahaza! vajaskenyeret. Az özvegy és fivére összeállítja a barátok listáját, akiknek gyászjelentés küldendő; a harmadik szobában már valaki hangosain nevet. A tisztiorvos belép, senkivel sem fog kezet, megvárja, mig kinyitják előtte az ajtókat, nem nyúl a kilincshez, a halottibizonyítványt leteszi az asztalra, elmegy. Csak holnapután lehet temetni.


Most a hagy szobában ülök, a gyászolók károgó csoportjában. Odaátról, a halottas szobából néha áthallatszik a galamb énekelő dünnyögései, egyszer kinyilik az ajtó, apró léptekkel kitáncol rajta a szerit s a fürdőszobába penderül, kezet mosni. A lélek! Kis gügye mozdulatokkal mosakszik, habozva, mintha már nem igen emlékeznék, hogy is kell…


Hat órakor megérkezik a hullaszállító. Késett. (Szeretőm a kávéházban vár). A gyászolók félrevonulnák, a fürdőszobába ülnek, hogy ne lássák, amikor kiviszik a holttestet. — Kivasalták a zsebkendőket végre?... épp jókor, három zsebkendőt, egy lepedőt, egy inget, egy gatyát a koporsóba kell tenni! — A koporsót négy megtermett horihorgas fickó hozza, az egyiknek égő vörös szakálla van, az arcuk kicsattanó tubarózsa, izmosak mint a bivaly, dörgő léptekkel haladnak át a szobákon.


Halkabban! mondom. Az özvegy szívbajos!


Halkabban lépkednek, előzékeny mosollyal arcukon, emberevők gyengédsége mozdulataikban. Az egyik lerántja a halottról a lepedőt, oda sem néz, bal kezével szórakozottan babrál szakállában. Egy másik próbaképen felemeli a holott sárga karját, s a magasból Visszaejti: hogy nem törik-e le a vékony csibecsont? A következő pillanatban négyen, két karjánál, lábánál megfogják a hullát s egyetlen lendülettel leemelik a koporsóba. A koporsó dörög. — Hó-rukk! — mondom magamban utólag, meglepetve. Kinézek az ablakon. Odakünn alkonyodik, már a lámpákat gyujtogatják.


Lefelé megyünk a lépcsőn, elöl a koporsó, a koporsóban erélyesen dobol a halott, minden lépcsőfok egy ütem, tíz percig tart mig leérünk. Hátam mögött mormogva táncol az imádkozó szent. A négy díjbirkozó beemeli a koporsót az autóba. — El tetszik kisérni? — Igen, mondom. Az ucca sarkáig lépésben halad az autó, aztán a soffőr bekapcsol, eliramlik. Az élet négy királya megáll előttem, kalapot emel. Én is megemelem urfi-kalapomat, megfordulok. Valaki meglök hátulról. — Az embereknek borravalót kell adni, — mondják. Nem tudtam, szégyenkezem, pénzt adok a királyoknak.


A kapuban egyedül áll a vörös galamb és mormol.


    Isten áldja meg, Gottesman úr! — mondom. Kezet nyujt, várakozón néz rám. — Tudom már, Gottesman úr, — mondom. A zsebembe nyúlok.


    Látszik, hogy Ön művelt ember feleli s vidáman felemeli mutatóújját. Látszik, hogy érettségizett. Jól tud kérdezni. Köszönöm.


Jó napot, mondom. Köszönöm. Még találkozunk, Gottesman úr!


Sietnem kell, várnak a kávéházban. Épp zárják a boltokat, leeresztik a redőnyöket. Sok az ember az uccán.


 


Vissza az oldal tetejére