Főoldal

Korunk 1930 Július

A nő helyzete a fasiszta Olaszországban


Erg Ágoston

 


1870 szeptember huszadikán a Risorgimento győztes csapatai a Porta Pian keresztül bevonultak a meghódított pápai Rómába. Az ostrom alatt Garibaldi ágyúi megrongálták a Porta Pia két kőből faragott szentjét, amelyet kegyeletes papi kezek egy közeli templomba szállítottak el. 1929 februárjában a Michelangelo építette kapun újra megjelentek a kijavított, kicsinosított szentek és pár nap mulva nyilvánosságra hozták a Vatikán és Olaszország között létrejött szerződést. A közhivatalok, iskolák és kórházak falára visszatért a feszület, a clerus redivivus pedig mélyen belenyúlt az egyén és a család életének alakításába. Ma Olaszországban a házasságtörést három évi, a magzatelhajtást öt évi börtönnel büntetik, az agglegények tekintélyes nőtlenségi adót fizetnek, az egyházi házasság érvényességét helyreállították, a polgári házasságkötés nem kötelező többé. Semmi kétség, hogy mindez a fasiszta politikai rendszer következménye, amely kezdetben antiklerikálisnak indult és uralomra jutása után az utolsónak megmaradt ellenzéki párt: a katholikus Partito Popolare látszólagos ellenállását is végleg leszerelte az egyháznak tett hatalmas engedménnyel. A nők helyzetét a fasiszta Olaszországban ez a visszaterelt vallásos szellem determinálja. „Minden szakácsnőnek meg kell tanulnia az államot kormányozni” — mondta Lenin. „Il regno della donna è la famiglia” (Az asszony birodalma a család) — mondta Mussolini és ez a két szólam magában hordja a két ellentétes világkép minden különbségét. A Szovjetunióban a proletáriátus aszszony tömegei a politikai élet aktiv szereplőivé válnak, a fasiszta politika vallásos hitveseket és jó családanyákat igyekszik nevelni az olasz nőkből és ennek a céljának az eléréséhez kevés szüksége van a politikára. A jó családanya és a hazafias nő első kötelessége: a termékenység. Minden olasz orvosnak kötelessége a professzionális működése közben tudomására jutott abortusokat huszonnégy órán belül írásban jelenteni a helyi hatóságoknak. Mivel a nagyobb ipari centrumokban — különösen Torinoban, Genovában és Milanoban — a népesedési propaganda ellenére is egyre kedvezőtlenebb a születési szaporulat arányszáma, a házasságkötés alsó határát férfiaknál 16, nőknél 14 évre szállították le és így körülbelül öt millióval emelkedett a házasulandók arányszáma. Öt gyermekes családapák nem fizetnek jövedelmi adót, a több gyermekes szegény családok külön állami ösztöndíjat kapnak. A népesedési politika egyetlen letagadhatatlanul pozitiv jelentőségű következménye az Istituto per la Proiezione della Maternita e dell´ Infanzia, amely a hajadon anyák és a házasságon kivül született gyermekek ápolásáról és segélyezéséről gondoskodik. Érthető, hogy ezt az intézményt nem nézi jó szemmel az Egyház, de az állam számára itt a cél szentesíti az eszközt.


A fasiszta felfogás szerint a nők amúgy is csak diletánsai lehetnek a közéletnek és így a politikai szervezeteik kiépítésére nem fordítanak különösebb gondot. Mindamellett a politikailag megszervezett nőknek is meg van a párt hierarchikus felépítettségének megfelelő beosztása. A Balilla-gyermekszervezeteknek megfelelően az elemi iskolás leányok valamennyien tagjai a Pic-cole Italiane előkészítő organizációjának. Tizenöt-tizenhat éves korukban az Avanguarda-nak megfelelő Giovani Fasciste szervezetbe kerülhetnek és a kerületi pártcsoportok mellett a nagyobb városokban mindenütt alakultak úgynevezett Fasci Femminili-k néhány ezer taggal. Minthogy ezeknek a szervezeteknek a leánygyermekeknek a soviniszta-imperialista ideológiába való benevelésén kivül bizonyos sport-szervezeti jellege is van, a Vatikánnak alkalmat nyujtanak arra, hogy a gyermeknevelés kérdését állandóan napirenden tartsa. („Remélem, hogy az olasz nők nem tornászni fognak üres óráikban, hanem imádkozni” — mondta XI. Pius).


A gazdasági életre alkalmazott fasiszta apparátus: a „Korporativ Állam” és a korporációknak szükségszerűen tagja minden „munkát vivő egyén”. A nyugateurópai viszonyokhoz képest Olaszországban aránylag kevés nő van kenyérkereső pályán, a korporációknak (szindikátusoknak) azonban természetesen egyformán tagjai, szakmai beosztás szerint, nők és férfiak. A hivatalnők és munkásnők munkabérei kevés különbséggel alacsonyabbak, mint a férfiaké, de a szindikátusok természetéből következően semmiféle autonom színezetű feminista mozgalomnak nem lehet helye.


A családi és szerelmi élet kíméletlenül merev formákba szorítva exotikus színeket kap a középeurópai szemek előtt. Az olasz házassági törvények nem ismerik a házasfeleket felszabadító válást, csak a szétválasztást, (szeparáció; amelyet ugyanolyan okokból mondanak ki, mint a többi európai államokban az elválást. A szétválasztott házastársak nem házasodhatnak meg ujból, sőt a házasságtörés törvénye inflagranti bizonyítás esetén a szétválasztott felekre is alkalmazható. Érthető tehát a fiatal férfiak ijedt irtózása a felbonthatatlan bilincseket jelentő virágkoszoruktól s érthető az is, hogy a hosszú ideig tartó mátkaságok miért végződnek gyakran véres tragédiákkal. A nehézkes házasság és a vallásos morál teremtette helyzet egyik levezető zsilipje a jegyesség időszaka, amely alatt a jegyesek már együtt élnek, de amelyet gyakran évekig nem követ házasság s ha a völegény másként gondolja meg a dolgot a menyasszony a bíróság enyhe ítéletére számítva kést vehet a kezébe, hogy „megvédje a becsületét.” A szerelmi élet merev kereteinek másik biztosító szelepe természetesen a prostitució, amelynek ez a föld egyébként is klasszikus hazája és amelyet érdemes mint szociális jelenséget közelebbről is szemügyre venni. Az itáliai prostitució külsőségeiben a balkánihoz hasonlít, azzal a különbséggel, hogy bordélyházaiban az úgynevezett staggione-rendszer uralkodik, ami azt jelenti, hogy a puellák tizenöt naponként változtatják a helyüket és így relative megvannak védve szállásadóik túlzott kizsákmányolása ellen.


Bebel népszerű könyve, a Die Frau und der Socialismus ellen kötetekre rugó irodalmat produkált a polgári társadalomtudomány. Beirrend, Tarnowsky, Hegar részletesen tiltakoztak a gazdasági kizsákmányolás és az éhbérek prostituáló jelentősége ellen és valamennyien a szerzett vagy öröklött bűnös hajlamok rovására szeretnék írni a prostituciót. Ezen az uton legmesszebb az olasz C. Lomroso jutott, aki a Donna deliquente e prostituta című könyvének a „született gonosztevő” egy válfajának tekinti a prostituáltakat. Elég azonban megvizsgálni azt, hogy milyen társadalmi osztályokból kerülnek elő túlnyomó részben a prostituáltak és az abolició részleteredményeit megnézni, hogy a Lombroso-tétel tarthatatlansága világossá váljék. Azonban az abolició sem lehet teljességében eredményes addig, amig a házasságon kivül született gyermekeket törvénytelennek nevezi a polgári rend, amig az abortusnak nem lesznek szociális indikációi, s amig a tőkés rend morálja uralkodó marad.


A fasiszta Olaszországban távol vagyunk mindettől: amikor a Duce legutóbb Firenzében járt, kihallgatáson fogadta az ottani arisztokrácia hölgyeit. S a hercegnők, grófnők és rnarchesák rangjaik bemondása helyett gyermekük számával mutatkoztak be Mussolininek. A hazának szüksége van katonákra, az imperializmusnak szüksége van gyermekekre és ilyen körülmények között a legnemesebb az, aki a legjobb tenyész példány, (Genf)


 


Vissza az oldal tetejére