Főoldal

Korunk 1930 Július

A nagybirtok mai helyzete és kilátásai Magyarországon


Dániel Arnold

 


(Folytatás) (2)


1914 előtt a magyar nagybirtok a Habsburg hatalomra támaszkodott, mely szükség esetén védelmére cseh, galíciai vagy délszláv csapatokat vonultathatott fel. A Habsburg birodalom azonban felbomlott s Nagymagyarországnak abból a részéből, ahol a nagybirtok eloszlása épp a legarisztokratikusabb, az egy nyelvű magyar nemzeti állam keletkezett. Micsoda politikai erőkre támaszkodnak most ebben a nemzeti államban a latifundiumok birtokosai?


Egyelőre végső soron arra a nemzeti elkeseredésre támaszkodnak, melyet a trianoni béke maga után vont. Nemzeti elkeseredésükben a földmüvelő nép s a városi kispolgárság tömegei az új magyar fegyveres hatalom megteremtésére sorakoztak fel. Erre az erőre támaszkodik most a magyar nagybirtok, de nem közvetlenül. A fegyveres hatalom annak az „ellenforradalmi középosztály”-nak a vezetése és befolyása alatt áll, amelynek a legnagyobb része, s a vezetőrétege mindenesetre, a lecsúszott nemességből áll, amelyik osztály már tradícióból is, érzületét illetőleg az arisztokráciához áll közel s a parasztot megveti. Gazdaságilag azonban ennek az ellenforradalmi középosztálynak az exisztenciája nem a. nagybirtokon, hanem az állampénztáron nyugszik; — ez a réteg lényegében tehát a nagybirtokkal kapcsolatban idegen hatalom. Mindezideig az ellenforradalmi középosztály késznek mutatkozott a nagybirtok katonai védelmére, — bizonyos körülmények között azonban ezt a védelmet meg is tagadhatja...


1922 óta az ellenforradalmi középosztály körébe párszor már felmerült a gondolat, hogy a paraszttal szövetkezzenek s a nagybirtokot felosszák. Egy ideig a mai hadügyminiszter, Gömbös Gyula képviselte a nagybirtok likvidálásának gondolatát azzal, hogy a felesleges közhivatalnokok mindegyike földet kapjon. A középosztály-kérdésnek ez a megoldása azonban kevés kilátással kecsegtet a valóságban. Először már azért is, mert egy radikális birtokreform keresztülvitelekor a parasztok nem semmizhetők ki s a felülmaradó és elosztható birtokfelület az ujonnan alakuló középbirtokosok csak nagyon mérsékelt számára volna elégséges, ha fezek az új birtokok elegendők akarnak lenni ahhoz, hogy a kitelepülő középosztálybeliek részére a középosztálybeli-lét továbbvitelét biztosítsák. A középosztály kérdés ezen a módon tehát csak kis részében oldható meg. Másodszor viszont egy radikális földreform politikailag a demokrácia kialakulásának irányába esne. Már pedig az ellenforradalmi középosztály részéről ez a legkevésbbé sem kívánatos. 1867 óta a gentry egyre fokozódó mértékben az állampénztárra támaszkodott; lehetővé tette ezt politikai hatalma. Ez a politikai hatalom viszont egy demokratikus közösségben nagyon erősen megtépázódna, mert egy demokrácia esetén alig élhetne olyan nagy számú középosztálybeli közvetve vagy közvetlenül az állampénztárból, mint most. Harmadszor pedig: az (ellenforradalmi középosztály vezető rétegében a korrupció túlságosan erős. Már a magyar gentry tradíciójából kifolyólag is, de meg azért is, mert a háború alatti és utáni időkben az erkölcsök még inkább meglazultak, illetve elvadultak. Mindaddig tehát, amig a nagybirtokosok gazdaságilag erősek, mindaddig könnyen szerezhetnek maguknak barátokat az ellenforradalmi középosztályból és leküzdhetik még magában ebben az ellenforradalmi középosztályban is azt a politikát, amely veszélyes lehet a számukra.


Ennek a három körülménynek ezideig az volt a következménye, hogy az ellenforradalmi középosztály nem űzött a nagybirtok érdekeivel ellentétben álló politikát, sőt ellenkezőleg, a nagybirtok érdekeit amennyire csak lehetett védelmébe vette. Ennek megfelelőleg azt a bizonyos földreformot, amivel az ellenforradalmat támogató parasztot kecsegtetni kellett, 1920 óta a nagybirtok messzebmenő védelme mellett vitték keresztül. Ez a földreform még fél megoldásnak is alig nevezhető.


Már Nagymagyarországon a bírtok eloszlása átlagosan véve nagyon egyenlőtlen volt. A megművelhető földnek csupán 45.6 százaléka esett a száz holdnál kisebb nagyságú birtokokra. Azonban még ezek közül is egy jelentékeny rész a nagyobb paraszt birtokokra jutott. Számitásunk szerint Magyarországon (Horvátország nélkül) 1914 előtt 2 millió 280 ezer mezőgazdálkodásból élő család volt. Ezek közül 460 ezer családnak volt az önálló exisztenciához szükséges vagy a szükségesnél valamivel nagyobb birtoka. A fennmaradó 820 ezer család, vagyis az agrárlakosság négyötöd része 8 millió 200 ezer hold földet bérelt vagy birt, átlag tehát családonként négy és fél holdat, holott Magyarországon a változó körülményekhez képest 12—16 hold szükséges az önálló exisztenciához.


Amint már érintettük, Nagymagyarországnak ép az a része, amely a trianoni határokon belül fekszik, a legrosszabb a birtokeloszlás szempontjából. A nagy és középbirtok ugyan ezen a területei sem nagyobb az összterület 52.6 százalékánál: a legnagyobb részében azonban szántóból és kaszálóból áll s nem pedig megfelelő arányban erdőből és legelőből, mint az elveszett országrészekben. Nagymagyarország 28 millió hold művelés alatt levő területéből 1913-ban 9.1 millió hold, vagyis 32.5 százalék a száz holdnál nagyobb birtokokra esett; — a kis Magyarország 11.4 millió megművelhető területéből viszont 1921-ben 4.7 millió hold vagyis 41.2 százalék a 100 holdnál nagyobb birtok.


Hogy a Kismagyarország birtokeloszlása sokkal rosszabb átlagban véve, mint a Nagymagyarországé volt,          ez kiderül a foglalkozások statisztikájából is. Eszerint volt


 


                                                    Nagymagyarország          Kismagyarország


                                                                      1910                                         1920


Birtokos és bérlő............................... 1,981.000                           556.000


Birtokos és bérlő............................... 1,981.000                           556.000


Birtokos és bérlő............................... 1,981.000                           556.000


(Minden száz birtokosra, illetve bérlőre jutott 1910-ben 93, 1920-ban pedig 178 bérmunkás)


 


Ellenére azonban a megrosszabbodott birtokelosztási viszonyoknak, a magyar földbirtokreform az arisztokrácia birtokállományát sokkal kevésbbé érintette, mint azok a földreformok, amiket a csehek, románok és´ jugoszlávok a nekik jutott országrészekben keresztülvittek.


Hivatalos becslések szerint a földreform céljaira 1 millió 150 ezer hold föld állott rendelkezésre. Ebből körülbelül 220 ezer hold azokra a parcellázásokra esett, amiket a nagybirtokosok 1918 és 1921 között akkori helyzetük veszélyeztetettségében önként ajánlottak fel. Valójában tehát csak 205 ezer holdat sajátítottak ki az ősi nagybirtokból, mert 424 ezer hold a földben beszolgáltatandó vagyonváltságra esett s a még kiutalt 320 ezer holdat részben a zsidó burzsoáziától, részben pedig kisebb birtokosoktól sajátították ki.


A földbirtokreform céljaira megszerzett területből 102 ezer holdat különböző címek alatt („vitézi telek”, stb.) főleg az ellenforradalmi középosztály és az egyházak kaptak. Nyolcvanegyezer hóidat, mint állatlegelőt1, a községeknek utaltak ki, 687 ezer hold pedig 399 ezer parcellában — átlagosan 1.57 hold terjedelemben — kétharmadrészt törpeparasztoknak, egyharmadrészt pedig proletársorsban élő földmunkásoknak jutott; — az utóbbiak kaptak még 255 ezer „háztelket”, átlagosan 1300 négyszögméter terjedelemben. A „háztelkek” összterülete 58 ezer holdat tesz ki.


Már ezekből a számokból látható, hogy a magyar földreform a magyar földműves nagyon is erős földéhségét próbálta csitítani, közben azonban nem arra törekedett, hogy egy új életképes kisbirtokosságot teremtsen, hanem egyrészt arra, hogy a nagybirtokosoktól ne vegyen el sok földet, másrészt pedig, hogy lehetőleg sok embernek juttason egy-egy kis darab földet, hogy ezáltal minél több elégedetlenkedőt elégítsen ki valahogy.


Emellett azonban még mindig meg kell jegyezni, hogy a fenti, hivatalos jelentésekből vett adatok elsősorban is csak a papíron szerepelnek. Erős konzervatív erők akadályozzák a földreform keresztülvitelét. Heves politikai harcok után keresztülvitték a nagybirtokosok 1928 júliusában a földbirtokreform keresztülvitelének részbeni leépítését oly módon, amely a reform szabotálásának lehetőséget nyujt. A földreform keresztülvitele tehát még abban a mérsékelt tempóban is, ami a hivatalos jelentésekből kiderül, egyáltalán nincs biztosítva. Ezideig a földreformot tehát csak részben hajtották végre. Abból az 1 millió 150 ezer hold nagyságú területből, amely a hivatalos jelentés szerint a földreform céljait szolgálja, 1928 elején a Központi Statisztikai Hivatal aligazgatója, Konkoly – Thege miniszteri tanácsos nyilatkozata szerint „hatszázezer hold föld még mindig nem került az új birtokosok kezébe”. A Pesti Napló pedig 1929 január hó folyamán állapította meg a rendelkezésre álló statisztikai számadások alapján, hogy a nagy- és középbirtokosok még mindig 52 százalékát birják a művelhető talajnak s a teljesen földnélküli földműves proletáriátus létszáma kerek egy millió. Semniképen sem túlzás tehát ha a magyar földreform csődjéről beszélünk.


Viszont amennyiben a földreformot végrehajtották, úgy a magyar földreform sokkal kevésbbé volt kedvezőtlen hatással az agrártermelésre, mint a keleteurópai földreformok. A magyar kisgazdák u. i. iparkodnak a részükre jutott parcellákat a lehető legnagyobb munkaintenzitással megművelni.


A magyar földreform legérzékenyebb kérdését kezdettől fogva a kisajátított nagybirtokosok kártalanítása képezte. Kezdetben egyáltalán nem volt bizonyos, hogy általában kártalanítják a nagybirtokosokat; a szóbanforgó válságot maguknak a földbirtokosoknak kellett volna behajtani a birtokból részesülő kisgazdáktól és földmunkásoktól. Ezek a részleteket rosszul vagy egyáltalán nem fizették s a nagybirtokosok tartózkodtak attól, hogy a fizetési hátralékok miatt törvényesen járjanak el, ami nagyon jellemző megváltozott hatalmi helyzetükre. Végül 1928 végén hosszas harcok után bevezették a gyufamonopóliumiot s a gyufát bérbeadták a svédeknek, hogy ennek az árából a nagybirtokosokat a kisajátításokért kártalanítsák. Ugyanekkor az állam magára vállalta a váltságdíjakbehajtását a földbirtokreformban részesültek részéről, akik a birtokukba jutott földért 52 éven keresztül egy olyan évjáradékot fizetnek, ami körülbelül az egyes birtokok évi bérletének felel meg. A földbirtokosok kártalanítása nem mondható túlságosan bőkezűnek, az esetek átlagában azonban kielégítő, persze a nemesi származású földbirtokosok sokkal jobban jártak, mind az egyéb kisajátítottak.


Mindez azt bizonyítja, hogy 1928-ban a magyar arisztokráciának még volt ahhoz ereje, hogy osztályának az 1920-ban hozott földreform által való lényeges megkárosítását megakadályozza. 1929 eleje óta viszont úgylátszik, hogy a magyar birtokososztály gazdasági ereje gyors tempóban romlik, kapcsolatban azzal az agrárkrizissel, mely Magyarországon bizonyos idő óta még erősebben jelentkezik mint máshol.


Az agrárkrízis, mely az Egyesült Államokban és Európa legtöbb országában pár év óta tapasztalható, az európai viszonyok között, mint ismeretes három okra vezethető vissza: a súlyosan megnőtt adóterhekre, a drága hitelre és az agrártermékek értékcsökkenésére.


Az agrárproduktumok értékcsökkenése az agrárproduktumok árán nem minden további nélkül észlelhető. Hisz például 1924— 1928-ban a vámmentes angol piacokon ötven százalékkal magasabban jegyezték a buza árát, mint 1909—1913-ban. Ennek ellenére az agrártermékek áralakulása, mégis úgy hatott, mint valami árzuhanás. Először, mert minden áru értéke aranyban s így átlag körülbelül 50 százalékkal magasabb lett, vagy, pedig, ami ezzel egyértelmű, az arany vásárló értéke körülbelül egyharmadával esett. Másodszor pedig az „olló” miatt, vagyis azért, mert minden ipari árú, amit a földmüvelő vásárol, erősebben emelkedett árát illetőleg, mint az agrártermékek. A földmüvelő már 1924-től 1928-ig kevesebb ipari árut kap a termékeiért, különösen az állatért és a rozsért, mint 1909 és 1914 között. Még inkább érvényes ez 1929 tavasza óta, amikor magának a rozsnak és az állatnak az aranyértéke közel a háború előtti nívóra esett.


Mind a három előbb említett agrárkrízist felidéző körülmény Magyarországon sokkal erősebben hat, mint Középeurópa egyéb részem.


Kismagyarország agrárexport ország s gazdái termékeikért legfeljebb a világpiaci árat intencionálhatják. Különböző, főleg külpolitikai okokból, Magyarország kényszerül agrártermékeit részben egész az Atlanti-óceáni kikötőkig szállítani, hogy azoknak piacot találjon À szállítás költsége Magyarországról Amszterdamig száz kilogram buzára öt pengő. Ennek megfelelően egy métermázsa búza ára Rotterdamban 1926—27-ben cca. 38 pengő. Viszont ugyanakkor Budapesten körülbelül 32 pengő. Egyuttal azonban az állatért fizetett árak is alacsonyabbak, mint a világpiacon.


Emellett az ipari termékek, amikre a földmivesnek szüksége van, a túlzottan magas védvámrendszer következtében, drágábbak, mint a világpiacon. Az ipari vámok évente 10—12 pengővel terhelnek egy hold szántó földet s ez a mezőgazdaságra olyan kihatással van, mint a gabona árának 1—1.5 pengővel való áresése per 100 klgr.


A birtokosok adózási terhe is nagyon megnőtt a multtal szemben. 1918 előtt Magyarországon az arisztokrácia uralkodott s az adózás: rendszer praktikusan degresszív volt; — a kisparaszt hektáronként összehasonlíthatatlanul több adót fizetett, mint a nagybirtokos. Ma Magyarországon az ellenforradalmi középosztály uralkodik. Hogy tehát ez az állampénztárból középosztály-szerűen élhessen, kénytelen az arisztokrácia is adózni. Eleinte persze a kormányok megakarták kímélni az arisztokráciát. Szivesebben adóztatták a városi lakosságot, amelynek adózási képessége pedig egy agrárországban relative szűk. Az állam növekvő pénzszükségletének fedezésére tehát bekellett vonni a mezőgazdaságot is. Itt azonban féltek a parasztot túlságosan megadózni, nehogy ezáltal arra az osztálypolitikára kényszerítsék, amelytől oly nagy fáradsággal sikerült csak eltéríteni. Igy tehát nem maradt más hátra, mint az, hogy az adópréssel a nagybirtokot da megközelítsék.


Egy agrárszakértő számítása szerint 1927-ben egy ötezer hold nagyságú birtok adóterhe holdanként 29 pengőt tett ki, mig a kisbirtok holdanként körülbelül a negyedével kevesebbet. 1929-ben a gazdák adója körülbelül egyötödével csökkent, ennek ellenére azonban — a mezőgazdák panasza szerint — a adó még mindig túlságosan magas.


Hogy a földhitel az olyan országban, ahol kevesebb tőke képződik mint amiennyit elfogyasztanak, különösen megdrágul, az magától értetődik. Hosszulejáratú bekebelezési kölcsönökre a gazdák a legjobb esetben 9—10 százalék kamatot, váltóhitel esetében pedig 12—14 százalék kamatot fizetnek.


Mindezekkel a speciális hátrányokkal szemben Magyarország nagybirtokosainak van egy különös előnye is; nagyon alacsony földmunkás-munkabéreket fizetnek. Az agrártúlnépesedés túlkínálatot teremtett munkaerőben, 1929-ben már 200 ezer földmunkás maradt aratási szerződés nélkül (részben persze a fagykárok miatt is). Ha a Földmunkás Szövetség adatai helyesek, úgy a földmunkások mai reálbére 30—40 százalékkal alacsonyabb, mint 1908—1913-ban. A Mezőgazdasági Kamarák és egyéb nagybirtokosszervezetek mindenesetre azt állítják, hogy a reálbérek semmit vagy pedig csak nagyon keveset estek a háború előtti viszonyokhoz képest. Első közleményünkben azonban már megállapítottuk, hogy az élelmiszerfogyasztás Magyarországon a háború előtti viszonyokhoz képest fejenként mennyire visszaesett. Honnan keletkezett volna ez az esés, hogy ha a reálbérek a városban és falun nem zuhantak volna erősen!?


A kormány rendelkezései se volnának érthetők, amikor tiltja az aratógépek használatát s egy némely vidéken nem állapítaná meg hivatalból a minimális béreket, ha a munkabér nem esett volna a létminimum alá s ha a falvak és a parasztvárosok dolgozóinak hangulata az uralkodó osztály szempontjából nem volna aggasztó.


Közben az alacsony földmunkásmunkabérek korántsem használnak annyit a földbirtokosoknak, mint amennyit ártanak a különösen kedvezőtlen ár-, adó- és hitel-viszonyok. 1925 óta a földjáradék esett s ma sokkal alacsonyabb, mint 1914 előtt. Az Országos Magyar Gazda Egyesület egy felvétele szerint, mely 82 uradalom és hitbizomány könyvelését vizsgálta át, 1927-ben a földérték és az üzemi tőke együtt átlagban egy, egész egynegyed százalékot kamatozott. Tíz nagy üzemben, ahol lehetséges volt a háború előtti állapotokkal való egybevetés, a kamatozás 1913-ban 3.42 százalék volt, 1924-ben pedig 1.63 százalék. Általánosan elterjedt vélemény szerint a földbirtok alig hozza meg a földérték s az üzemi tőke 2—3 százalékát, amikor pedig az összérték egynegyed része, mint adósság terheli. Igy azután az adósságok után járó kamat, a közönségesen 10 százaléknál nagyobb kamatláb mellett, felemészti az egész földjáradékot. Ez a vélemény viszont az 1924—1928. esztendőkre vonatkozik, amely; időben egy mázsa búzát 30—35 pengőért, egy mázsa rozsot pedig 25—30 pengőért adtak el. 1929 tavasza óta viszont a búza ára 22—24, a rozsé pedig 16—18 pengő. A nagygazdák megállapítják, hogy ilyen árak mellett veszteséggel gazdálkodnak.


Mindenesetre a búza árának ez az újabb esése annál aggasztóbb a nagybirtok számára, mert a nagybirtok eladósodása már a még relative magas 1924—1928-as búza árak mellett is előrehaladóban volt. 1929 elején a Duna-Tisza közi Mezőgazdasági Kamara igazgatója, dr. Gesztelyi Nagy László teszi azt; a közlést, hogy a magyarországi nagybirtok új eladósodása bizonyos idő: óta gyors tempóban halad, — némely vidéken az eladósodás 1928-ban már körülbelül 40—50 százalékát tette a birtok értékének a 10—14 százalékos kamatláb mellett.


A magyar agrárkrízis tehát teljes kibontakozásban van s ez az agrárkrízis a magyar nagybirtok esetében sokkal veszélyesebb mint pl. a keletnémetországi, nem is említve a közép és nyugateurópai nagybirtokot, mert Magyarországon az agrártúlnépesedés megoldatlan kérdés s a csak félig és így is gazdaságellenesen megoldott középosztálykérdés egy olyan politikai és szociális feszültséget idéz föl, aminek a gazdaságilag legyöngült nagybirtok alig állhat ellen.


*


Agráriusoktól származó források szerint 100 kilogramm búza termelési költsége a nagybirtokosnak 25, némely üzemben 29 pengőbe kerül; — ha ezt a búzát Budapestre viszi s ott 22—24 pengővel áruba bocsájtja, úgy ez a biztos összeomlást jelenti számára. Kétségtelen tehát, hogy alacsony árak mellett a gabonatermelés, ha az eddigi formájában űzik, már a legkevésbbé sem rentábilis. Igy göngyölődik fel a kérdés a magyar mezőgazdaság számára, hogy a termelési költségeket miként lehet annyira csökkenteni, hogy a világkonkurrenciával felvehessék a versenyt.


Egyik, ehhez a célhoz vezető út volna az intenzív gazdálkodás, illetve a holdankénti hozam fokozása, olyan eszközök által, amelyek alkalmazása mellett a hozam erősebben emelkedik, mint a költségek.


Vajjon lehetséges-e ez Magyarország természeti viszonyai között? Még szakkörökben is sűrűn találkozik az ember azzal a véleménnyel, hogy a Kárpátok közti medence klímája sivatagi s a szárazsága egy a mainál lényegesen intenzivebb megművelést nem bir el. Valójában azonban a csapadék magassága magában a Nagyalföldön 500—600, a dombos vidéken pedig 700 miliméter. Hektáronként egy métermázsa búzamag nyeréséhez egy 10 milliméter, egy métermázsa kukorica termésre viszont csak egy, 7 milliméter magas vizréteg szükséges.. Az 1924—25-től 1927— 28-ig terjedő négy aratási esztendőben Magyarországon hektáronként átlag 13.5 métermázsa búza, illetve 17 métermázsa kukorica termett: a termelés évente felszívott a búzánál körülbelül 135, a kukoricánál pedig körülbelül 120 centiméter magas vizréteget, vagyis körülbelül 18—24 százalékát a csapadékban tartalmazott vizrétegnek. A csapadék mainál produktívabb kihasználása viszont a legkevésbé sem egyszerű agrártechnikai feladat; — a (magyar klímának megvannak a maga sajátosságai. A természet ellenállása itt sokkal erősebb, mint például Németországban. Ám az agrártechnika elért színvonala ép´ elég eszközt szolgáltat ahhoz, hogy a természet ellenállását Magyarországon is legyőzzék s a föld itt is nagyobb hozammal szerepeljen, még akkor is, ha a mesterséges locsolást (amire Magyarország alföldjei és széles folyóvölgyei nagyon alkalmasak) nem vesszük tekintetbe. Két régebbi tanulmányunkban * már kimutattuk, hogy a talaj hozamának emelésére Magyarországon alkalmas eszközök között vannak olyanok s, amiknek az alkalmazásához csak kevés vagy ´ egyáltalán semmi tőke sem szükséges, melyek tehát még t ő k ehiányában is bevezethetők és tovább fejleszthetők. Ezeknek az írásoknak a megjelenése óta az agrártechnika még tovább fejlődött, köztük azokban az ágaiban is, amelyek Magyarországra nézve nagy jelentőséggel bírnak. Itt csak a boronák tökéletesedését és olcsóságát érintjük, mely a túlnyomóan mély fenekű, nehéz és kőnélküli magyar talajban egy egészen új és fejlettebb földművelést tesz lehetővé.


Magyarországon mindezideig a mezőgazdasági tudomány, ujabb eredményei csak nagyon kevés alkalmazást találtak. A nagy üzemekben a talaj megmunkálás — amely pedig feltétele a csapadék helyes kihasználásának — még ma, is gyakran teljesen észszerűtlen. A visszamaradt veteménykulturának felel meg az állatprodukció; Dániában a tyuk 150, Németországban 80, Magyarországon viszont csak 50 tojással szerepel évente. Németországban a tehén átlagos tejszolgáltatása 2100, Magyarországon 1300 kg. Ez az alacsony tejszolgáltatás a legkevésbbé sem a természeti viszonyok következménye Magyarországon, mert a magyarországi tejgazdasági egyesületek több mint tízezer tehenének évi tejszolgáltatása átlag több mint háromezer kilogramm.


A magyar mezőgazdálkodás visszamaradottsága nagyon sok teret enged a technikai tökéletesítések számára. Az ilyen technikai módozatok bevezetése révén a magyar mezőgazdaság intenzívvé tétele körülbelül a következőkép alakulna: A magyar mezőgazda a száraz klíma következtében sokkal inkább rá van utalva szemes magtermelésre, mint, a német. A magtermelés Németországban a mezőgazdasági művelés alatt álló területek 58, Magyarországon 71 százalékát foglalja le. Ezzel szemben a magyar mezőgazdának olyan kedvező időjárásbeli előnye van a német mezőgazdával szemben, mely, a kukorica termelését teszi gazdaságossá. A kukorica viszont az a szemes termes, amelynek a termelése a legnagyobb eredménnyel alakulhat egy intenzív gazdálkodás révén. Anélkül, hogy a szemesmag termelését erősebben korlátozná, módjában áll a magyar mezőgazdának üzemét intenzivebbé tenni ha sokkal kevesebb szálasveteményt termel, ugyan akkor azonban több kukoricát, mint most s az utóbbit a lehető legintenzívebben műveli, ami azután a többi mezei termékek hozamára is előnyösen kihat. Emellett a kukorica értékesítése relative előnyös. Ára az utóbbi években kevésbbé esett, mint a búzáé. De összehasonlíthatatlanul előnyösebben értékesítheti a gazda kukoricáját, — lévén az nagyon értékes takarmány, — abban az esetben, ha a tejtermelés, disznó és szárnyastenyésztés által minőségi produktummá alakítja. A mezőgazdálkodás minőségi produktumait (tejtermékek, tojás, szárnyas, gyümölcs, főzelék stb.) az agrártermékek relativ világpiaci áresése sokkal kevésbbé érintette, mint a tömegtermelvényeket. Azokat az országokat és vidékeket, ahol a minőségi termeivények többé kevésbbé az előtérben állnak, a nemzetközi agrárkrízis átmenetileg is alig érintette; ezeknek a területeknek a mezőgazdái tehát kedvezőbb helyzetben vannak. S mert a minőségi termeivények általában sokkal nagyobb szállítási rádiusszal rendelkeznek, mint a tömegtermeivények, ezért Magyarországból sokkal könnyebben kerülhetnek a világpiacra is. Balkányi Béla több cikkben és előadásban kimutatta, hogy a magyar mezőgazdaság minőségi termeivényei számára a világpiaci kivitel tekintetében szinte határtalanok a lehetőségek, természetesen csak akkor ha a termelés racionális s ennek következtében versenyképes.


A kukoricának az eddiginél intenzivebb termeléséhez; de különösen ahhoz, hogy a nagy mennyiségben nyert kukorica minőségi termielvényekké alakuljon át, tőke szükséges, amit Magyarország tőkeszegénységében a nagybirtokos alig tud megszerezni. Ebben a tekintetben a kisgazda könnyebben tud segíteni magán. Ha a kisgazda technikai ismereteinek a kiszélesítésével abba a helyzetbe kerül, hogy a földjének nagyobb a hozama, úgy összegyüjti azt a tőkét is, amely üzemének a további intenzívvé való tételéhez szükséges, részben a saját maga pénzmegtakarításából, másrészt pedig személyes munkája révén. (Például a mezőgazdasági munka tekintetében szabad hónapokban saját maga építi a tehén, disznó vagy egyéb istállókat). A legutolsó! időkig a mélyebb és racionálisabb talajmegmunkáláshoz hiányzott a kisgazdának a vontatóerő. Ez a nehézség azonban ma már könnyen kiküszöbölhető, amennyiben a kisebb típusu motoros talajmaró, pár év óta egyre olcsóbb s szövetkezeti úton avagy máskép megkapható.


A kisüzemek számára tehát, mint az előbbiekből látható meg van az agrártechnikai s a minőségi produktumok relative kedvező áránál fogva a gazdasági lehetőség az intenzivebb termelés bevezetésére és arra, hogy az agrárkrízisből kidolgozzák (magukat. Hogy azonban Magyarország 600.000 kisgazdája a kinálkozó technikai és gazdasági lehetőségeket valóban kielégítő mértékben ki is használja, ahhoz vezetésre van szükségük, mert hiszen a technikai haladás útját önmaguktól alig találhatják meg. A racionális talajművelés s a modern mezőgazdálkodás többi alapvető ismeretét viszont csak két úton nyerhetik: vagy úgy, I. hogy egy nagyszabású és helyesen felfektetett mezőgazdasági oktató- és propagandaszervezet azt velük közli, vagy pedig 2. hogy a nagygazdák azokat a jobb technikákat bevezetik az üzemeikbe s ezek révén a parasztok alkalmat nyernek azok kiismerésére. Hogy azután a magyar nagybirtokosok mennyire távol állnak attól, hogy üzemeiket intenzivebbé tegyék, arról, egyebek közt a befejező közleményünkben irunk bővebben.


*Többtermelés,Budapest 1913.-Die Möglichkeiteglichkeiten der ungarischen Landwirtschaft Archiv für Socialwissenschaft und Socialpolitik. 1918


 


Vissza az oldal tetejére