FŇĎoldal

Korunk 1930 Július

Az amerikai hiperkapitalizmus nő-tipusa


K√Ķr√∂si S√°ndor

 


A polgári társadalom legfelszabadultabb és legjellegzetesebb nő-tipusát érthetően Amerika ultra-kapitalizmusa termelte ki. A tőkés rend itt fejlődhetett a legtisztábban és legkorlátlanabbul, mert nem gátolták folyton a feudalisztikus csökevények, s úgy gazdasági strukturája, mint ebben gyökerező egész erkölcsi és szellemi élete mintaképévé kristályosodhatott uralmának.


Általában tehát az amerikai kapitalizmus akadálytalan és szédítő tempójú kiterebélyesedése adja a magyarázatát annak, hogy az Atlanti-óceánon túli Unióban jött létre legkialakúltabb típusa a burzsoá társadalmi rend aktiv szerepet játszó nőjének, az a nő-tipus, amelyben a polgári feministák az emancipáltság és „egyenjogúság” eszményének a megtestülését látják. Emellett azonban a nő-probléma vizsgálói speciális indoklását is nyujtják annak, miért éppen Amerika alakította ki a modern polgári nő valódi és vérbeli típusát, miért a yankee-nő érte el az önállóságnak és függetlenségnek a kapitalizmuson belül lehetséges legmagasabb fokát?


Ez a sajátos magyarázat röviden a következő: az amerikai Egyesült-Államok tulajdonképeni uralkodó lakossága Európa kivándorlóiból tevődött össze mindössze néhány emberöltővel ezelőtt, illetőleg néhány nemzedék folyamán. A kivándorlás pedig legszigorúbb próbája az életrevalóságnak, olyan rosta, amely könyörtelenül átszitál minden gyengét, kevésbbé életképeset. Még ma is, amikor a kivándorlás már általában civilizált országból civilizált országba történik, csak a vakmerő és vállalkozókedvű emberek mernek nekivágni egy merőben új életkezdésnek, merik kockáztatni a mai verebet a holnapi túzok többnyire csalóka kilátásáért. Mennyivel több elszántságot és mindenre-felkészültséget követelt meg az újvilágba való kivándorlás pár száz, sőt 40—50 esztendővel is, amikor Amerikát a legjobb akarattal sem lehetett a civilizált országok közé sorolni? Régebben csak az ment ki Amerikába, aki gazdasági, társadalmi, vagy meggyőződésben okból meghasonlott óhazájával s akinek duzzadó életereje és jelleme nem engedte az adott körülményekbe való belenyugvást s ehelyett inkább választotta a töretlen, vad talajon való újélet-kezdést. Az amerikai bevándorlók zömét még egy félszázaddal ezelőtt is olyanok tették ki, akik nem csupán életrevalóság dolgában, hanem erkölcsi tekintetben is jóval fölötte állottak az európai átlagnak. A legtöbb kivándorló tudvalevően nem vitte magával feleségét és családját. Azok a nők-azonban, akik minden bizonytalanság ellenére is együtt mentek ki férjükkel, igazán a legbátrabb, legtalpraesettebb nők voltak, életképesség szempontjából tehát határozottan a javából az európai női nemnek. Ilyeténképen a kivándorlás mindjárt első fázisában, az elhatározásnál és útnakindulásnál rostált, különösen a nők esetében s Amerikába ennek következtében a vitalitás, az életrevalóság fokát tekintve mindig a kiválóbb európai asszonyok kerültek ki. De nem ez volt az első és utolsó szelektálás, amelyet a kivándorlás végzett. A kivándorlottakat ugyanis Amerikában újabb rosta selejtezte: a szokatlanul zord életkörülmények szitája. A szélsőséges és többnyire egészségtelen amerikai éghajlatot, amely ma is erősen próbára teszi az európait, annakidején, amikor még alig volt ott nyoma kulturának, a kihajózott európai nőknek csak a kisebbik hányada bírta ki. Hozzájárult végül ehhez a rideg kiválogató folyamathoz az a rengeteg viszontagság, amelynek közepette az új lakóknak életlehetőséget és jólétet kellett teremteniök maguknak. Közel kétharmada dőlt ki az európai asszonyoknak az amerikai tartózkodás első éveiben. Akik azonban megmaradtak, igazán szívósakká, edzettekké lettek a rendkivül nehéz életküzdelemben és az életrevalóság minden kvalitása kiizzott, megacélosodott bennük. E speciális magyarázat szerint tehát a mai izig-vérig yankee-nőtipusban öröklődés folytán összpontosul az ősanyák minden értékes tulajdonsága, amelyet a közben kivívott civilizációval járó jólét minden vonatkozásban érvényre juttat. Ezért van az, — úgymond — hogy; a napjainkbeli amerikai nőtípus életkedv, munkabuzgalom, akaraterő, kitartás, önállóság és a férfivel való versenyképesség dolgában fölötte áll bármely más, a kapitalizmus keretei között élő nőtipusnak.


 


* * *


Mi ennek a kapitalista társadalombeli és különleges előfeltételek között kitenyésztődött nő-típusnak a tényleges szerepe ma és jövője?


Elvitathatatlan, hogy az Unióban a gazdasági, társadalmi, szellemi, sőt a politikai élet jelentékeny területeit a nő uralja, aki minden vonalon felveszi a versenyt a férfivel, mi több, sok tekintetben túl is tesz rajta. Az amerikai diáknők — állapítják meg a különböző beszámolók — messze felülmulják férfi-kollegáikat nemcsak a kitartó érdeklődésben, hanem a tanulás eredményességében is. Amerikában jobbára csak a nő tanul a gyakorlati követelményeken túl is, idegen nyelveket majdnem kizárólag ő tud, ő olvassa a megjelenő könyvek és folyóiratok 90 százalékát s következésképen nagyrészt ő képviseli az emelkedettebb műveltségi színvonalat. Az alsó- és középfokú oktatásban a női tanerőké a túlsuly. De nem maradnak a férfi mögött az amerikai nők az értelmiségi és ipari pályákon sem.


A polgári feminizmus leghatalmasabb szervezete Amerikában a General Federation of Women´s Clubs — a Nőegyesületek Általános Szövetsége, amely közel 3 millió taggal 14 ezer nő-klubot egyesít magában. A tagok nagyrésze teljesen önálló nő, akik összesen 150 különböző foglalkozási ágban fejtenek ki tevékenységet. A szövetség központjának Washingtonban, közvetlenül a kongresszus épületének, a Capitolnak a szomszédságában óriási klubhelyisége van, newyorki székháza pedig 27 emeletes palota, amelyben 1300 szoba van pompás kényelemmel, tágas előadó-termiekkel és függőkertekkel. Ebben a két legfőbb klubban naponta a hiper-emaneipált nők ezrei töltik szabadidejüket s tárgyalják meg nemcsak a társadalmi, hanem az állami közélet minden egyes problémáját. A központi nő-klub befolyása sokban felülmulja a pártklubokét is.


Ez a tekintélyes szervezet, amelynek súlyát csak akkor becsülhetjük fel helyesen, ha arra gondolunk, hogy Oroszországban az uralkodó kommunista pártnak sincsen 3 milliónál több tagja, jelenleg már 62 esztendős multra tekinthet vissza. Keletkezése egyenesen regényes.


Nem sokkal a polgárháború befejezte után, 1868 márciusában Charles Dickens átlátogatott Newyorkba, ahol a sajtó-klub bankettet adott tiszteletére. A klub vezetősége, persze csupa férfi, elkövette azt a figyelmetlenséget, hogy, a nő-ujságírók már akkor is szépszámú csoportját nem hívta meg a díszvacsorára. Utóbbiak természetesen csak úgy tomboltak megsértettségükben s elhatározták, hogy megtanítják férfi-kollegáikat és különálló nő-klubot létesítenek. A szakadár-mozgalom élén Mrs Jane Cunningham Croly, David Croly-nak, a New-York World akkori kiadójának a felesége állott. A körülbelül 40 éves Croly asszony írói nevén (Jenny June) nagy népszerűségnek örvendett, mert már az ötvenes évek elején élénk tevékenységet fejtett ki, mint az első nő-riporter. Igy nem volt oka félni a hatalmas Press-Clubtól, amelyet meglehetősen érzékenyen érintett a női csoport kiválása és önállósulása.


Akkoriban még csak női biblia-körök voltak Amerikában s ennélfogva Jenny June-nak rengeteg nehézséggel kellett megküzdenie, amig ezt az első kísérletét a Sorosis-nevű tiszta nő-klub megalakításával siker koronázta. Kitartó munkája odavezetett, hogy 21 év elteltével, 1889-ben, már 97 hasonló nő-klubja volt az Uniónak, amelyek összefogásával megteremtődött a General Federation of Women´s Clubs. A szövetség alakuló-gyülése a feljegyzések szerint olyan nagy pompával és ceremóniával ment végbe, akár a köztársasági elnök ünnepélyes beiktatása. Az országos szervezet az „Egység a különbözőségben!” (Unity in Diversity) jelszót választotta. A kidolgozott alapszabályok szerint a szövetség célja összhangba hozni, a különböző nő-klubok tevékenységét az irodalmi, művészeti és tudományos művelődés terén.


Ezután szinte gomba-módra szaporodtak a legkülönbözőbb nő-egyesületek ilyen elnevezésekkel, mint: Sappho-Club, Női teázó-klub, Szépészeti-klub, Férjezett nők olvasó-köre, Esős napklub, Női turista-klub, stb.


Két év multán, amikor Edison feleségének az otthonában összeült a, szövetség első kongresszusa, már felvetődött annak a gondolata, hogy a nő-klubok a történelmi, irodalmi és művészeti művelődés körén túlra is terjesszék ki érdeklődésüket, elsősorban a szociális reform-munkára. Közbe kell lépniök a börtön-rendszer, az iskoláztatás és a városfejlesztés megjavítása érdekében s általában bele kell szólniok a törvényhozásba is. S 1892-ben a szövetség egyik vezető-egyénisége már megállapította, hogy a klubokban tömörült felvilágosodott amerikai nők nem temetkeznek be többé verseskötetekbe és szentimentális regényekbe, hanem követelik az egyenjogú részvételt az egész közélet irányításában. Ettől az időponttól kezdve az Uplifterek, ahogyan magukat a nőszövetség tagjai nevezik, egyre magasabbra törnek s ma már elérték a lehető legnagyobb befolyást a politikában is.


Sőt! A nő-klubok szövetségének a központja manapság hatalmasabb politikai tényező Washingtonban, mint például a szabadkőművesek fő-páholya.


A szövetség centráléja minden egyes törvényjavaslatot, amely, a képviselőház és kongresszus elé kerül, hat héttel bizottsági tárgyalása előtt megküld valamennyi klubjának véleményezés végett. A hozzászólásokat a központ törvényhozási szakosztálya megfelelően összefoglalja s mindig többtagú delegációval képviselteti magát a kongresszus illetékes bizottságának az ülésein. Erre egyetlen más szervezet sem képes. A bizottsági ülésekre olyan szabadon járnak be a nőszövetség megbízottai, mint saját konyhájukba, s a képviselőknek és szenátoroknak eszükbe se jut szót emelni ez ellen, mert a három milliós szövetség azonnal fekete listára veszi őket s akkor jaj a tiltakozóknak a legközelebbi választásokon! A General Federation-nak nincsen beszámolója, amelyben ne foglaltatnának ilyen passzusok: „Az elmult ülésszakban a törvényhozás mindkét háza 7 törvényjavaslatát fogadta el törvényhozási szakosztályunknak és a szövetség 15 bizottsági ülésen volt képviselve.”


E nagy politikai befolyás ellenében persze a nő-szövetség egyik legszámottevőbb munkatársa a nagytőkének és cseppet sem lebecsülendő előmozdítója a yankee-imperializmus érdekeinek. A világháború folyamán, Amerika beavatkozásakor, a szövetség büszkén biztosította Pershing tábornokot arról, hogy „az amerikai anyák rendíthetetlenül állanak mögötte” s ugyanekkor kiadta a jelszót, hogy a dicsőséges demokráciának a katonai despotizmus elleni élet-halál küzdelme még több fiut követel az öntudatos amerikai anyáktól. Miután a szövetség messze meghaladta a számára kijelölt kvótát a hadikölcsönjegyzés terén, határozatot hozott, amelyben többek között katonai rangfokozatot követelt a frontra kiküldött ápolónőknek, állást foglalt a nő-orvosoknak a hadsereg kebelében való fokozott alkalmazása mellett és kimondta a szükségességét annak is, hogy a rokkantak a felsőbb iskolákban ismertessék a modern hadviselés módszereit. Nenn jelentéktelen szerepe volt a nő-szövetségnek az alkohol-tilalom bevezetésében sem, bár az utóbbi időben ugyanúgy, mint a két politikai párt igyekszik minél homályosabb magatartást tanúsítani ebben a kényes kérdésben. Legutóbbi kongresszusán a nőszövetség a nedvesek nyomására kénytelen volt törölni az alapszabályoknak azt a kitételét, amely szerint azokat, akik megtűrik a törvények megszegését, nem látják szívesen a federáció kötelékében.


A szövetség időről-időre országos kampányokat folytat le, mégpedig — amint hangos botrányok között kitűnt — nem annyira szociális célból, mint inkább az egyes trösztök megbízásából. A vezetőség ugyanis elsősorban a nagyipar érdekeit viseli a szivén s egész tevékenységében ezekhez alkalmazkodik. A beviteli vámok további felemelését éppolyan szenvedélyesen követeli a gigászi nőszervezet, mint ahogyan ujabban minden módon támogatja a yankee-imperializmus álnok pacifizmusát. Pár évvel ezelőtt széleskörű akciót vezetett le a „jobb minőségű gyermeket!” jelszóval, természetesen olyan ügyesen, hogy a gyermek-ápolási cikkeket gyártó iparágak minél kedvezőbben találják meg számításaikat ebben az „altruista” mozgalomban. Ezt követte nemrégiben a „jobb otthont!”-kampány, amely skandalumba fulladt, mert kiderült, hogy a szövetség szociális szakosztályának az elnöksége éppen a két konkurrens világító-tröszttel finanszíroztatta egyidejűleg. Ugy a villanyosoktól, mint a gázosoktól százezer dolláros baksisokat zsebelt be a szövetség, mig az elnöknő 24 cikkéért összesen 14 ezer 400 dollárt kapott a National Electric Light Associationtól, amelyről azt írta, hogy nem dolgozik haszonra.


Megbukott azonban a „jobb otthont!”-kampány azért is, mert az a nő-szövetség propagálta a család és a meleg családi otthon, ebben meg a házasélet megszilárdítását, amely maga fejleszti erre mindinkább képtelenné a polgári mentalitású nőt is. A szervezet 3 milliónyi tagjának jórésze teljesen feladta az anyaságot, másik része pedig kínzó válságban vergődik otthon és a férfias jellegűvé vált klub-élet között. Jellemző ezt illetően Waldo asszonynak, a federáció volt vezető egyéniségének egy cikke, amelyet azzal kezd, hogy halálosan belefáradt a „hivatásos klub-nő életébe”. Az a nő, aki családi életet is akar élni, képtelen lépést tartani a szövetség lázas társadalmi és politikai működésével, amely most már tagjainak minden energiáját leköti, ha meg akarnak felelni vállalt kötelezettségeiknek. „Azon a héten kellett megjelennie a klub-magazinnak, meséli elkeseredetten Edna Waldo asszony amikor megszültem most 3 éves fiamat. A kórházban néztem át a kefelenyomatokat s pár hét mulva már nyakig belesodródtam a „jobb otthont!”-kampányba. Hogyan is tudnánk tenni valamit az amerikai otthon érdekében, ha nekünk magunknak fel kell áldoznunk családi életünket ahhoz, hogy jó klub-nők lehessünk!” A klubnők tehát végeredményben olyan súlyos terheket vállaltak, amelyek alatt roskadozni kezdenek. Egy vidéki klub vezetője így nyilatkozott: „A szövetségi központ állami ügyei annyira lefoglalnak bennünket, hogy nem tudjuk elvégezni a magunk munkáját. Hiába, így van az, ha a federáció kisajátítja magának a kongresszus mindkét házának a feladatait!”


Ezen a krízisen kivül most nagy gondot ad a szövetség vezérkarának az is, hogy a fiatalabb nő-nemzedék csak jelentéktelen mértékben csatlakozik. A nőszövetség taglétszámának többsége jóval túl van a „veszélyes koron” s hiába szállították le nevetséges összegre — havi tíz centre, ami egy pincér borravalóiánál is kevesebb — a tagsági díjat és hiába rendezik a fényes klublokálokban az excentrikus matinékat, vagy ahogyan ott nevezik: kimonó-konferenciákat, meg irodalmi és művészeti teaestélyeket, — az ifjuság továbbra is közömbös marad a klub-élettel szemben, amelyhez idősebb nővérei és anyjuk úgy hozzászoktak, mint valamikor a templomhoz. Az optimistább szövetségi korifeusnők mégsem aggódnak, mert azt tartják, hogy a fiataloknak csak addig nincs idejük politizálni, amig férjet fognak maguknak; azután lesz majd bőven idejük a klub számára is, ahol ujabban gyermek-jászlakat és óvódákat is berendeznek, hogy a klubnők ide adhassák le csecsemőiket arra az időre, amig az üléseken és megbeszéléseken résztvesznek. Ezekben a csecsemő- és gyermekotthonokban szakszerűbb az ápolás és gondozás, mint bárhol máshol s így még vonzzák is az anyákat, akik persze szivesen szórakoznak az unalmas babusgatás helyett.


Maga a vezető nőréteg, az abszolut 100 százalékos amerikai nőtípus nem szánt és nem szán időt a gyermekszülésre, önmaga reprodukálására, sőt nem is igen ment férjhez. Ez a körülmény erősen aggasztja is azokat az amerikai szociológusokat, akik ebben a legtökéletesebben felszabadult és elférfiasodott kategóriában egyuttal a legmagasabbrendű nőt látják. Afölött jajgatnak, hogy e tipus rendkívül gyér utódlása mellett a visszamaradt és kevésbbé értékes népelemek kerülnek túlsúlyba és elöntik a közélet legfelsőbb felületeit is. Ez viszont a yankee általános kulturálódó-képességének a sülyedéséhez vezet, mert a nemzet mind szegényebbé válik az életrevalót tehetséges és akaraterős díszpéldányokban. És így odavész az amerikai ősanyák drágán szerzett öröksége, amely az ország kedvező fejlődési feltételei mellett egyik legjelentékenyebb tényezője az Unió gazdagságának.


* * *


Annak, hogy a fiatal amerikai nő-nemzedék távol tartja magát az idősebbek fejlett klub-életétől, nem az a magyarázata, hogy nem eléggé felszabadult és önálló, hanem elsősorban az a mély szakadék, amely a lányok és anyák erkölcsi felfogása között a háború óta keletkezett. Amint Ben Lindsey, a denveri fiatalkorúak bíróságának egykori elnöke, akit őszintesége miatt a Ku-Klux-Klan és a klerikalizmus kiüldözött ebből az állásából, könyveiben (A modern ifjuság lázadása és Pajtásházasság) kimutatta, a régi és új erkölcs harca teljesen lehetetlenné tettei a szülők és gyermekek közötti bizalmat és bensőséges viszonyt s ezért a gyermekek gondosan kerülik azt, hogy szexuális és más problémákról tájékoztassák szüleiket. Bizonyos ugyanis, hogy mihelyt ilyen természetű nehézségekkel állanak elő, elkerülhetetlen közöttük a helyes összecsapás, a botrány, sőt számos esetben a végzetes szakítás is. Ezért a fiatalság legszivesebben nem eszik egy tálból cseresznyét az idősebb generációkkal.


A nőszövetség egyik fő bástyája a hivatalos és közismerten hipokrita, álszenteskedő amerikai morálnak, amint ezt az alkohol-tilalom kérdésében tanúsított kétszínű” magatartása is illusztrálja. Ez az erkölcs pedig legjellegzetesebb iskola-példája a szemforgató vizet-prédikálás közben való bortivásnak.


Bertrand Russel, angol szexuál-pszihológus szerint az amerikai lányok tették leginkább túl ´magukat a régi morálon és ennek hagyományos konvencióin. A legjobb családból való lányok jelentékeny száma is úgy vélekedik mar, hogy távolról sem szükséges vigyáznia az „erényeire” s hogy nemcsak nem katasztrófa, hanem inkább előny, ha a szabályszerű házasság előtt több férfivel szexuális tapasztalatokat szerez. Ezt a gyökeres erkölcsi felfogásbeli változást Bertrand Russel éppen az alkoholtilalomnak s emellett az automobilizmus páratlan fejlettségének tulajdonítja. A prohibició bevezetése óta egyenesen divattá vált berugás csaknem minden szórakozás során s ezért a lányok, akiknek többnyire saját autójuk van, megragadnak minden alkalmat, hogy szeretőikkel minél gyakrabban kiruccanjanak szüleik és környezetük felügyelete elől. A tiltott szexualitás persze éppolyan silány minőségű és káros, mint a tiltott és csempészett alkohol. A fiatal amerikai nők körében ma elterjedtebb az alkoholizmus, mint bármikor volt. Az alkohol-tilalmi törvény megszegésének és kijátszásának a divatos ingere természetesen kívánatossá teszi a nemi életre vonatkozó társadalmi konvenciók lábbal-tiprását is. S a „tilos” élvezetének az ingerén kívül nagy szerepet játszik a veszélyesség tudatának a csábja. Ilyenformán az amerikai fiatalság úgy az alkoholizmusnak, mint! a nemi életnek a legmérgezőbb fajtáit élvezi. Belekényszerült a lelki és szellemi közösség nélküli szexualitásba, ami egyértelmű a prostitucióval, amelyet pedig a Lindsey által javasolt, de lehurrogott pajtásházassági intézménnyel szinte ki lehetne küszöbölni. Súlyosbitja végül ezt a borzalmas helyzetet még az, hogy Amerikában szigorúan tiltva van az óvszerek hirdetése és a fogamzás elleni eljárások ismertetése, minek következtében aztán sok az akaratlan terhesség s a kárhozatos magzat-elhajtás. Bertrand Russel azt tartja, hogy mindezeken a bajokon átmenetileg nagyban enyhítene a Lindsey-féle pajtásházasság, amely legális, törvényesen elismert formában adna alkalmat a fiataloknak arra, hogy, mielőtt családot alapítanának, megszerezzék a kellő nemi tapasztalatokat s így a, komoly felelősség tudatával menjenek bele a házasságba. Az embereknél a szexuális aktus már nem ösztönös: s ezért abszurd dolog azt követelni tőlük, hogy nemi összeillőségük előzetes megállapítása nélkül kössék le magukat egész életükre. Mennyivel ideálisabb és civilizáltabb a kapitalista társadalom jelenlegi állapotainál a trobriandi bennszülöttek magatartása, akiknél az apa így szól lánya szeretőjéhez: „Összefeküdtél vele? Rendben van. Ha megfelel, vedd el feleségül!”...


*


Az amerikai nő-tipus úgynevezett legfejlettebb klasszisa a kapitalista világ feminizmusának. De éppen annálfogva, mert a tőkés társadalmi rend egyik reprezentáns terméke, szükségszerűen ugyanazt az erkölcsi, ideológiai válságot éli át és tükrözi, amelyen az imperializmus korszakában maga a polgári társadalom is átmegy.


 


Vissza az oldal tetejére