FŇĎoldal

Korunk 1930 Július

Maruszja


Szentgyörgyi Anna

 


Ez a Maruszja valójában nem is regény és nem is elbeszélés. Az a ritka műfaj, mely csak a legérettebb irodalmi periódusokban jelentkezik, a legdifferenciáltabb készségű epikusok tollán. Csupa hajszálfinom rajz és paradox összetételeket boncoló analízis. Szines és csillogó képek sorozata, olyan komponáló erővel egybeszőve, ami már egy elfinomult irodalmi kultura fülledt levegőjét idézi. A Maruszjának ezért az első benyomásra van valami mai-orosz ellenes karaktere: az európai nagypolgári epika deracineált alkotásaira utal. Az első benyomás, a rokonság minden közelebbi vonása nélkül, hajlandó abba az irodalmi szellemkörbe sorolni e könyvet, amelybe például a Thomas Mann féle nagyobb elbeszélések tartoznak. Persze csak az első benyomás, — mert azután kiderül, hogy ez a rokonitása milyen határtalanul téves s a könyv amaz „irodalom”-szerűsége milyen mellékes s így mennyire kisérő körülmény például az az esztetikai varázs, amit áraszt. Kiderül, hogy minden művészi teljessége mellett is, ismét csak a tartalom a lényeg. Ez a tartalom viszont — igaz mai orosz mivoltához képest — azt az igen lényeges változást rajzolja ki, ami a szerelem értékelését illetőleg Oroszországban a multtal és Nyugateurópával szemben történt. Ez a rajz a „Maruszja” fejlett műfajiságában persze igen sok-szerű, sok a részlete és sok a vonatkozása s ezért ez a valójában kis terjedelmű regény is nagyon öszszetett: lélektani és társadalmi, de egyuttal ideológiai is. Nem is említve, hogy korregény; nem! a Nyep, vagy a hadikommunizmus, de a tervgazdálkodás korából, olyan biztonsággal megcsinálva, mely félreérthetetlenül az új orosz irodalmi törekvések művészi (tehát esztetikai) értelemben vett stabilizálódására utal. Ez a regény tehát már nem pamflett-, vagy beszámoló-, de nem is riport- vagy krónika-regény, avagy az irányregénynek valamely sebtiben s a diktatúra atmoszférájában készült változata. S így nem is „változás”-regény, melyben a hősöknek az új rendbe való illeszkedése ábrázolódik, nem a helykeresés regénye tehát, mint a legtöbb orosz regény a Maruszját megelőző orosz irodalmi szakaszban. A Maruszja hősei közt akad ugyan még olyan, aki nincs a helyén, akit az új társadalmi rend tiltakozásra vagy - lemondásra készt, az első vonalban álló hősei azonban már kivétel nélkül az új emberek: az új orosz gazdasági és társadalmi rend függvényei, száz százalékosan mai oroszok s igy tudatuk és konfliktusaik az új rend konfliktusai az új erkölcsi tudat vonalán. Mert a Maruszja művészi volta csak ezt jelenti. Jelenti, hogy egy megállapodott világ a saját maga képviselőin keresztül nyilvánul meg s nem „tendenciában” vagy írói „mondanivalóban”. Maga a világ csiholja az ellentéteket és nem az író, aki például a hadikommunizmus idején ezt a világot még csak a terveiben vázolta. Ez már az elkészült, a kialakult új orosz élet. Már minden és mindenki a helyén van s minden lehetséges „kérdés” vagy „dolog” egyetlenegy értelmű. Az összeütközések benne tehát már tragikusak és nevetségesek, a lélek argotja kialakult. Ezért hathat a Maruszja egy olyasféle utleírásnak is, mely az élet atmoszferikus lényegeinek és súlytalanságainak a közlését célozza. Maga a valóságos orosz élet rajzolódik itt tehát, egyik elemén (a nyugati felfogás szerint a legfontosabb elemen) a szerelmen keresztülj oly teljességgel, hogy a címe bátran ez is lehetne: Maruszja vagy a szerelem Oroszországban. Gladkow ugyan ehelyett azt a címet adja, hogy a Zavarokat keltő Maruszja. A zavar azonban, amit Maruszja okoz, egyesegyedül a szerelem s a regény tényleg a szerelem mai oroszországi sorsáról beszél. Azt mondja el az epikai formálás egész delikát eszközeivel, hogy ez a Nyugateurópában ideológiailag oly annyira túlterhelt szerelem, hogy értékelődött át az eredeti értelmére, hogy ítélik meg és élik, mi a véleményük róla, komplikációiban hogyan viselkednek s a konfliktusait hogyan oldják meg pontosan azok, akik a mai Oroszországot jelentik; a mai orosz élgeneráció.


A regényben — hogy a tartalmára kitérjünk — egy szanatóriumról van szó, ahová összeverődtek az épülő Oroszország mai vezető rétegéből férfiak, nők, fiatalok, idősebbek, valamennyien azért, hogy a szocializmust építő munkában elnyűtt idegeiket rendbehozzák. Nagyon fontos a regény szándékainak megértéséhez ez a speciális milieu, mert utal arra, hogy a szerelem születéséhez (minden szerelem születéséhez!) valami egész speciális feltételsor, az idegeknek és élésnek egy egész különös és zárójelbe tett valósága, bizonyos életidegenség és szigetszerűség, az egész összefüggések rendszeréből való kikapcsoltság szükséges, valami olyanféle, az egész valóságból kirekesztett valóság, amilyen egy szanatórium a maga külön életével. Az új orosz társadalom munkában elnyűtt emberei a burzsoá passzivitás egy ilyen szigetére kerülnek. Ez a passzivitás persze a szanatóriumban kikerülhetetlen. Valamennyien orvosi kezelés alatt állnak. Nem is tehetnek egyebet, csak élnek: esznek, isznak, kirándulnak, egymásra utaltan, napról-napra, minden tevékeny cél és aktivitást adó tartalom nélkül. A szanatóriumi életnek ezek a napokat kitöltő részletei nagyon finoman és plasztikusan ábrázolódnak. Az a sok aprólékos rajz, mely oly epilionszerűvé teszi a könyvet, a nyugodt és szabályozott jómód-élet amaz apró képeiből állanak össze, mely magát a szanatórium milieut levegőstül, hátterestül szugerálja. Az olvasók szeme előtt nyüzsög - és zsong fülledten és túléretten, valami különös, mondjuk így, burzsoá csillogással a munkanélküli élet, melyet a sok jövés-menés, vitatkozás, szóváltás még élesebben aláhúz. A semmittevésnek ez a tikkadt atmoszférája persze nem marad hatás nélkül a regény hőseire. Valamennyien érzik a környezet kivételes és tőlük idegen mivoltát. Érzik, hogy valami anarchikussá tevő milieube kerültek s valamennyiökkel történik valami, ami kiforgatja legigazibb valójukból. Azt kell hinnünk s ez a hiedelem nagyon evidens, hogy ez a szanatóriumi semmittevő élet, ha soká tart a szociálizmus élharcosaiból ernyedt kispolgárokat és zavaros anarchistákat nevel. Nagyon finomak Gladkownak az erre való rajzbeli utalásai s egyszersmind nagyon valószínűek ezek az utalások. Tényleg nem történhet más. Ez a szanatóriumi élet tényleg anarchizálja valamennyit. A forradalom katonájából üres Bramarbas lesz, a tudatos szocialistából üres spintizáló s a szolidáris emberből individualista kötekedő. Valamenynyiöket egy közös betegség lepi meg: a semmittevés idegeket rágó unalma. A természetüktől idegen élet kiforgatja őket. A nőkben felébreszti a szexuállényt, a férfiakban pedig a nő körül rostokló hímet s mindezeket a valójában aszociális, mert csak biológiai irányulásokat körültűzdeli azzal az ideológiai zavarral, amit a polgári társadalom (hasonló indítékokra) efölé az irányulások fölé épített. A regény azután ezen a poncon mélyül el és azt a zavart ragadja meg, amit Maruszja támaszt, ez az igazán elemien friss és vidám teremtés, ez a határtalanul szeretetreméltó s kicsattanóan fiatal lány, ki izzig-vérig ösztönös s ezért van benne valami meghatározhatatlan, az a hatás, amit áraszt magából s ami elöl nem tud kitérni se a pionir Masin, se a régi pártember és adminisztrátor Akatujev. Persze ezek során itt nem lesz úgynevezett formális szerelem, szeretkezés vagy eféle. Csak az a zavar jelenik meg, amit Maruszja meghatározhatatlan hatása felidéz. Csak a zavar... S a regény lélektani mélysége itt a legnagyobb, állásfoglalása itt a leghatározottabb, mert a legérzékenyebb és a legfontosabb ponton tisztáz. A szerelmi szédület első pillanatait, a mákony első hatását, amikor a tudat és az idegek zavara már beállt s minden további csak kiszélesítése a bajnak. Mert a szerelem, ahogy kiderül s ahogy a regény figurái ennek az érzésnek önmagukban a végére járnak, a maguk kísértései és valósággal való összeütközései révén: baj; kétségbevonhatatlanul, a legkisebb lélektani ellentmondás nélkül. A könyv művészi kvalitásainak természetesen ez a pont az erőpróbája, mert korántsem formulát kap az olvasó, vagy állásfoglalást, ami verbálisan megakarja győzni. De ez fejlik föl a rengeteg képből és kavargásból, jelenetből és vitából s a legkevésbé sem kimondások révén, mert ennek a tudatára ébrednek, minden kiábrándulás vagy illuzióvesztettség nélkül — a szédületben. A szív u. n. elkapatottságakor érzik, hogy az a valami, amit a polgári társadalom ideológusai szerelemnek neveznek, most élik és látják, hogy micsoda: a semmitevésben üresen örlő idegek játéka: valami elkorcsosulás, betegség, szibaritizmus. Mondom ezeket nem verbálisan mondják ki a szerelemről, hanem látjuk ezt a hatását. Látjuk, hogy mind a kettőnél, Masinnál is és Akatujevnél is, milyen varázslatosan felszabadító, amikor jelentkezik, de ugyanakkor milyen mértéktelenül gyöngít s hogy a jóleső érzésben miként merül el e férfiak valóját kitevő lényeg. Ezeknek a momentumoknak a során derül ki azután az a nagy különbség, amely az író szellemét illetőleg Gladkow s bármelyük európai írótársa között mutatkozik. Vegyük például Akatujev vallomás jelenetét Maruszja előtt. Minden nyugati író számára az ilyen pillanat az ünnep pillanata. Minden nyugati író vallja és írja, hogy az ilyen pillanat a pillanatok teteje. A nyugati olvasó is ezt a pillanatot vária. A nyugati íróknál ebben a pillanatban kiragyog” és felférfiasodik a férfi. Az egész nyugati irodalom erre a pillanatra van koncentrálva. Ennek a pillanatnak az eszmei és biológiai kikerekítése — a boldogság, csorbái —, a boldogtalanság. Ez a pillanat az öröm. és a gyász. Ekörül a pillanat körül kergeti egymást a férfi és a nő. Nyugaton ez a „nagy érzés” „nagy pillanata”, melyben pathosz van és körülötte harsog a kürt. A férfi, bárki legyen is különben, pecér vagy ihletárus ebben a pillanatban a maximum, a lovag, a férfifeletti férfi s a nyugati költő egész szókincsét önti e pillanatok glorifikálásába, ami a férfi teljességét ilieri. Gladkow ezzel szemben nagyon egyszerűen, nagyon világosan, a legnagyobb lélektani teljességgel leábrázolja, hogy ilyenkor a férfi — nulla. Elvesztette legigazibb önmagát és a fejét. Ez a nagy pillanat Gladkownál az idegek maximális zavara. S ezért Akatujev ott hagyja Maruszját és a szerelmet, mert ez a zavar bűn önmaga és a kötelességei ellen. „A szív most olyan veszélyes és felesleges valami, mint a vakbél féregnyulványa. Nekünk most jó munkásokra és pedáns hivatalnokokra van szükségünk”, —. mondja egy helyen s a többiek is ezt mondják és érzik. A szerelem amaz idealisztikus tartalmát tehát, amit a polgárság ideológusai (a semmittevés termékekép) beleköltöttek, valamennyien elvetik, mert a jobb és helyesebb erkölcsi tudat már beleszívódott az idegeikbe. Érzik és élik, hogy a természet kártékony, akár kivül jelentkezik az emberen, akár belül. A természetet erősen kézbe kell venni, különben eluralkodik rajtunk. S maga a szerelem is egy ilyen „természet”, amely ingataggá tesz, misztikusan elomlaszt maga előtt s ezáltal egész valónkra demoralizálóan hat. Már pedig a szocializmus az ember és a természet közt jelentkező ellentétek megszüntetésére irányul...


Az olvasó valószínűleg azt fogja mondani: ezek az emberek kivételes emberek, mániákusai egy ideológiának s így könyörtelenül lelépnek mindent, ami nem tartozik a sémáikba. Ez az ellenvetés persze tartalmatlan s csak az igaz belőle, hogy ezek az emberek céllal és tartalommal, kötelességekkel és ideálokkal élő emberek. Határozott az utjuk és a céljuk s ehhez a határozott úthoz és célhoz mérten, természetesen és belülről érthetetlenné és zavarossá vált számos olyan dolog előttük, amit nyugaton a semmitevés szanatóriummá szigetelt osztályhelyein olyan zavarosan kitermeltek. (Kolozsvár)


* Fjodor Gladkow: Marussja stiftet Verwirrung. E. P. Tal u. Co. Verlag. Wien-Leipzig. 1930.


 


Vissza az oldal tetejére