FŇĎoldal

Korunk 1930 Július

Világpolitikai problémák

 


A nemzetközi agrárkrízis


 


Egy méreteiben még soha nem volt agrárkrízis lepte meg az egész kapitalista világot. Nem egyes országok mezőgazdasági termelése van krízisben, nem is egyes termeivények nem találnak kellő piacra, hanem kivétel nélkül az összes kapitalista államok mezőgazdasága súlyos beteg állapotát mutatja s pedig az állattenyésztés kivételével az összes terményeiben, a gabonafélékben éppen úgy, mint az ipari növényekben. Túltermelés az egész vonalon, Kanadában a gabonapoolokban még ott várja a vevőt a mult évi gabona, úgy hogy egész nyíltan hangoztatják az érdekelt körökben, hogy a helyzetet csak egy rendkívüli rossz termés mentheti meg. S az árak esnek, nem csak a gabonaféléké, hanem a takarmányoké is, a textil nyersanyagoké is, az összes mezőgazdasági nyersanyagé. S a túltermelés következtében beállt áresés teljes összeomlással fenyegeti Amerika és Európa millió és millió farmerét és parasztját.


S ez olyan nagy horderejű politikai következmény, amely miatt ma a világpolitika központjában az agrárkérdés áll: ennek alakulása fogja eldönteni a legközelebbi évek történetének alakulását. Mert a most teljes összeomlással fenyegetett parasztság a mai kapitalista társadalmi rend legerősebb oszlopa, nem csak a legtöbb országban belőle kerül ki a polgári állam hatalmi szerveinek, a rendőrségnek, csendőrségnek, katonaságnak, stb. emberanyaga, hanem mert [elsősorban a parasztság az, amely fanatikusan ragaszkodik a mgántulájdon ideológiájához s a legerősebb társadalmi fal eddig, amely a polgári társadalmat megvédi a szocialista ipari munkásság forradalmi támadása ellen.


Az agrárkrízis s az ennek következtében beálló összeomlása a birtokos parasztságnak e szociális védőfal hirtelen leomlását fogja jelenteni. A krízis a kapitalista társadalom differenciálódási folyamatát meg fogja gyorsítani, amikor a parasztság széles rétegeit, amelyek eddig nagy nehezen önállók tudtak maradni s a birtokos osztályokhoz számították magukat, tönkreteszi s a nincstelen proletariátusba taszítja. Meg fog rendülni e rétegekben is a magántulajdon egyedülboldogitó voltában való hit, amikor a. parasztbirtokok millióit fogja a banktőke gyors tempóban elárvereztetni. Az agrárkrízis meg fogja ingatni a parasztság hitét a kapitalizmusban s a szociális forradalom felé fogja terelni.


Igy rejti magában az agrárkrízis a legnagyobb veszélyt a mai társadalmi rendre, S a polgári politikai pártok belső válságai, amelyeket minden országban megtalálunk, azt mutatja, hogy a vezető polgári osztályok kezdenek tudatára jönni e veszélynek s mindent megkísérelnek, hogy a parasztság növekvő elégedetlenségének szelepet nyissanak. Mindenekelőtt mindent elkövetnek az ipari érdekek rovására is, hogy a mezőgazdasági termények árait újra felhajtsák s ez által legalább időt nyerjenek. A legfontosabb kérdés, amire most feleletet várhatunk, hogy ezek az erőlködések vezethetnek-e eredményre s van-e kilátás arra, hogy a jelenlegi óriási agrárkrízis megoldást találhat. Erre csak a krízis beható analízise adhat választ s ezen analízis eredménye, mint látni fogjuk az, hogy a mai agrárkrízis más jellegű, mint a háború előtti mezőgazdasági válságok voltak, nem a fejlődő kapitalizmus egy átmeneti jellegű krízise, amely a kapitalizmuson belül leküzdhető, hanem a kapitalizmus általános krízisének egy momentuma maga is s ezért époly kevéssé oldható meg a kapitalizmus által ajánlott eszközökkel, mint a termelés mai általános krízise. Mert a kapitalizmus ugyanazt a „megoldást” ajánlja a parasztnak, amit maga is alkalmaz krízisei lebirására: a termelés korlátozását, a termelés alkalmazkodását a társadalom vásárlóképességéhez azáltal, hogy visszaszorítja a termelő erők természetes fejlődését. Mint majd látni fogjuk, ezt a megoldást azonban, amely lényegében nem egyéb, mint a kapitalizmus lassú halódásának szimptómája, a parasztság átmenetileg sem alkalmazhatja s ezért a gyógyíthatatlan agrárkrízis következtében szükségképen tönkre fog menni, elproletarizálódik s a polgári társadalmi rend mai fővédelmi vonalát fogja benne elveszíteni.


A mai agrárkrízis a kapitalizmus általános nagy krízisének egy momentuma s a megbetegedés ugyanazon szimptomáit mutatja, mint emez: kellőképen ki nem használt termelő apparátus s krónikus munkanélküliség mind a kettőben. Közismert dolog, hogy az ipar meglévő termelőapparátusa legfeljebb 50—60 százalékig nyer kihasználást; s kétségtelen, hogy a mezőgazdaságban sem termelnek többet, mint a felét annak, amennyit a mai területen a meglevő termelő erőkkel a legjobb technika alkalmazásával termelni lehetne. A termelési lehetőségek kinemhasználásának oka az iparban éppen úgy, mint a mezőgazdaságban, hogy a felfokozott termeléssel termelt termeivényeket nem lehet eladni, nem azért, mintha szükség nem volna rájuk — hiszen az emberiség legnagyobbrésze rosszultáplált, nincs megfelelő ruhája és lakása — hanem, mert a javak elosztása ma olyan, hogy nincs többé fizetőképes kereslet a termeivények után. Igy lép fel a kapitalista termelésben időnként túltermelés, amely ma kezd krónikussá válni. Néhány év óta a mezőgazdaságban is, ahol az alkalmazkodás a kereslethez, a termelés korlátozása még nehezebb s csak lassabb ütemben történhetik, nagy veszteségekkel.


De hiszen agrárkrízisek voltak már a háború előtt is s aztán szépen elmultak. Miért ne lehetne erre kilátás ma is? Vajjon azok a módszerek, amelyek segítettek régebben a mezőgazdaság kriziseit kigyógyítani, nem vezethetnek-e ma is gyógyuláshoz? Ezt a kérdést a polgári politikai pártok és kormányok nem csak felteszik, hanem a régebben bevált eszközöket megpróbálják alkalmazni is. Ezek az eszközök voltak: 1. a mezőgazdaság súlypontjának áthelyezése az állattenyésztésre; minthogy az állati termékek árai az egyedüliek, amelyek még tartják magukat, ez a mód nagyon csábító; különösen Anglia, Belgium és a skandináv államok próbálkoznak már régen e megoldással, ahol a rétek és legelők mindinkább visszaszorítják a gabonaföldeket. 2. a gabonaárak mesterséges emelése vámok útján; a nagy gabonát importáló országok, mint Franciaország, Olaszország éltek vele. 3. a termelési költségek leszállítása a mezőgazdaság racionalizálása által; mint; a gépek bevezetése, műtrágya alkalmazása, magnemesítés, stb. által. A tőkeerős nagybirtokok a krízis folytán leszállt árak mellett is tudtak prosperálni, mivel termelési költségeik lényegesen lecsökkentek. 4. a termelési költségek leszállítása az ipar által szolgáltatott termelőeszközök árának lenyomása által. Ezek a módszerek eredményre vezethettek a fejlődő kapitalizmus idején, amikor még meg volt az expanzió lehetősége, amivel együttjárt nemcsak a népesség számszerű emelkedése, hanem vásárlóerejének, tehát fogyasztó képességének fokozódása is. Ma azonban az összes kapitalista országok szaporodási arányszáma csökkenőben van s erősen fogyóban a folyton növekedő munkanélküliség következtében a vásárlóereje is. A fejenként fogyasztott kenyér mennyisége csökkenő tendenciát mutat: Angliában 1905-ben még egy emberre 164 kg. gabonafogyasztás esik, 1928-ban már csak 148; Németországban lecsökkent 253-ról 209-re. Részben mert áttért a lakosság más táplálékra. Azt azonban a krónikus munkanélküliség mellett még sem lehet remélni, hogy a drágább húsfogyasztás annyira fokozódjék, hogy ebben az agrárkrízis megoldását találhatná. Másrészt pedig egészen bizonyos, hogy amikor az ipari termelésben nem talál jó elhelyezkedésre, a tőke még nagyobb mértékben fog átvándorolni a mezőgazdaságba s még fokozni fogja a termelést. A nagy ipari monopolium alakulatok miatt viszont kilátástalan arra gondolni, hogy a mezőgazdaság részére szükséges iparcikkek árait leszállítsuk s ezzel csökkentsük a termelési költségeket. Nem lehet tehát fokozni a fogyasztást, nem lehet azt átvezetni a gyenge vásárlóerő miatt magasabbrendű fogyasztásra, pl. húsra, nem lehet lényegesen csökkenteni kívülről a termelési költségeket, mindezt nem azért, mert a mezőgazdaság mai krízise nem egy saját krízis, hanem az általános gazdasági krízisnek csak egy momentuma.


A háború alatt a nagy gabona-export államok gabonatermelése annyira megnövekedett, hogy amikor a háborús államok valamennyire helyreállították termelésüket, már 1922-ben akut agrárkrízis lépett fel, amely kisebb-nagyobb hullámzással azóta nem is szünetelt. Néhány adat nyilvánvalóvá teszi ennek okait.


A kenyér magvakkal bevetett terület a háború óta erősen emelkedett; 1913-ban az Oroszországnélküli Európa és a nagy tengerentúli agrárexport országok gabonával bevetett területe a római nemzetközi mezőgazdasági intézet kimutatása szerint 81.5 millió hektár volt; ma 94.9 millió hektár. Ime a túltermelés alapja. Megfelelő arányban növekedett meg természetesen a termelt gabona mennyisége is: 1913-ban 938 millió métermázsa, ma 1.000 millió, tehát csaknem tíz százalékkal több, mint a háború előtti kenyérmagtermés: Minthogy pedig a népesség legfeljebb öt százalékkal növekedett meg, viszont a fejenkénti fogyasztás visszament, természetes, hogy nagy készletek halmozódtak fel. A nagy gabonaexport országokban (Egyesült-Államok, Kanada, Argentína, Ausztrália) 1924-ben még csak 365 millió Bushel volt a gabonakészlet, 1929-ben már 598 millió. A következmény, hogy a gabonaárak katasztrofálisan leestek, le a dollár alá s csak az 1929. évi rossz termésnek köszönhető, hogy egy időre megint felemelkedett; azonban csak azért, hogy hamarosan megint leessen egy dollárra.


S hasonló túltermelés van az összes többi agrártermékben, minek következtében a takarmány s a mezőgazdasági iparitermeivények árai általában nem magasabbak, mint a háború előtt, ugyanakkor, amikor az ipari termékek árai jóval felette állanak. Csak a vágó állatban nincs ma még túltermelés; de a takarmány olcsósága és az általános gazdasági krízis folytán beálló csökkenése a hús s egyéb állati termékek fogyasztásának hamarosan túltermelést fog előidézni itten is.


Az agrártermékek katasztrófális áresésének megakadályozására a következményektől jogosan aggódó polgári kormányok mindent megpróbáltak. Jobb nem állván rendelkezésükre a háború előtt bevált eszközökkel kísérleteznek. A gabonát importáló országok beviteli vámokkal tartják mesterségesen a világpiaci ár felett a belföldi árakat. Ezt teszi Franciaország, Olaszország és Németország s erről beszélnek már Angliában is, ahol pedig nyolcvan év óta nincsenek gabonavámok. A kanadai Gabanapool a gabona eladás monopolisztikus koncentrációjával s nagy gabonamennyiségek visszatartásával tartotta egy pár évig az árakat. Ezt megpróbálhatta Kanada, amely a világpiacra kerülő gabonának több mint egy harmadát szolgáltatja. A mesterséges árdiktálás a télen azonban összeomlott, a gabonaárak három hónap alatt egyharmadával leestek, a Pool pénzügyi nehézségekbe került s hiábavaló volt az állami közbelépés is.


Mert nem sikerülhet egyik megoldás sem, a védővámok által ép oly kevéssé, mint a kínálat mesterséges visszatartásával: ugyanazon belső ellentmondáson kell megbuknia mind a kettőnek: ha emelkednek az árak, megnövekszik a termelés, mert kifizeti magát s a mesterséges korlátozását a kínálatnak, vámok vagy a Pool által, maga a védett mezőgazdasági termelés töri át. A kinálat tartós korlátozása csak a termelés tényleges korlátozása által lehetséges.


S ez az, amit az amerikai Federal Farm-Board programmjába vett s széleskörű agitációval megvalósítani igyekszik. „Ha mindegyik amerikai farmer jelenlegi szántóföldjének öt százalékát erdővé változtatja át, egy nagy lépést tett a túltermelés leküzdésére”, hirdeti Legge, a Farm-Board vezére. Az egyéni farmernek azonban a termőterület korlátozása nagyon nehezen kivihető dolog, ami magyarázza, hogy eddig az agitációnak nem nagy eredménye van. Mert kiadásainak nagy része, a haszonbér, a hipotékakamatok, a gépek amortizációja, az összes u. n. állandó kiadások, amelyek a mezőgazdasági termelés költségvetésének nagy részét kiteszik, a bevetett terület korlátozásával nem csökkennek. Hozzájárul ehhez az is, hogy -a sok millió farmert nem könnyű megszervezni s az egyéni farmernek soha sincs kellő biztositéka arra nézve, hogy a többi is korlátozni fogja a termelést s így ő nem kerül hátrányba.


Mindenesetre a kapitalista termelésre jellemző, hogy a krízisből egyedül kivezető útnak a termelés korlátozását ajánlják akkor, amikor milliók éheznek s kellő ruha nélkül vannak. Marx mondotta: racionális mezőgazdaság összeegyeztethetetlen a kapitalizmussal. A kapitalista termelés nemcsak bilincseket rak a termelő erők fejlődésére, hanem az élelmiszerek tényleges termelésének korlátozását kívánja!


A nemzetközi agrárkrízis szociális következményeit azonban az határozza meg, hogy a krizis különbözőképpen hat a mezőgazdasági termelők különböző rétegeire. Nevezetesen a modern technika vívmányaival dolgozó nagy üzemek termelési költségei jóval kisebbek, mint a kis gazdaságoké. Minélfogva a modern nagy gazdaságok a legutóbbi évek árai mellett is haszonnal tudtak dolgozni, akkor, amikor a kis gazdaságoknak már tönkre kell menni.


A gépek mind nagyobb térfoglalása a nagy üzemekben folyton növekvő fölényt ad ezeknek a kis gazdaságok felett. Egyedül a „Combines” bevezetése elégséges már, hogy az árak esését ellensúlyozza az elért megtakarítás által. Az aratás költségei az Egyesült-Államokban a Combines bevezetése által a régebbi arató gépekkel szemben oly mértékben csökkentek, hogy amig a régi kötözőgéppel egy ákrelearatása 4,22 dollárba kerül, addig az új Combines-al csak 1,50 dollárba. Azt jelenti ez, hogy egy húsz Busheles termésnél bushelenként 13,6 centet takarit meg egyedül az új arató gép. Amihez még hozzájárul az is, hogy a magveszteség a Combinesnél csak 2.6 százalék szemben a kötőgép 6.1 százalékával. Ugy hogy a megtakarítás legalább 15 cent bushelenként. Az utóbbi években pedig a farmer kevesebbet, mint egy dollárt kap egy bushelért; úgy hogy a Combines alkalmazása nem kevesebb, mint 15 százalékos áresést tud ellensúlyozni.


A Combinest azonban csak nagy gazdaságokban lehet úgy kihasználni, hogy a fenti megtakarítást adja. Százötven akre az az alsó határ, amelynél már kifizeti magát s ezer akrenál éri el legjobb kihasználhatóságát. Ugyhogy az általa nyujtott 15 százalékos megtakarítást csak azok a farmerek élvezhetik, akik legalább évente 100 hektár tarületen aratnak s minthogy nem lehet évről évre az egész területen gabonát termelni, azok, akik legalább 200 hektárral dolgoznak.


Nyilvánvaló e példán a nagy üzem fölénye a kis gazdaság felett. Azzal a gabonaárral, amely a kisgazdát már tönkreteszi, a modern gépekkel dolgozó nagybirtokos még el tud érni egy átlagos hasznot. Az árak további csökkenése tehát azt fogja előidézni, hogy a kis parasztok, a bérlők tömegestől fognak tönkremenni, az eladósodott kis birtokokat a nagy bankok fogják összevásárolni s a parasztság sok milliós tömegei belekerülnek a nincstelen parasztok soraiba elproletarizálódnak s nagy tömegekkel fogják gyarapítani a kapitalizmusban és a magántulajdonban csalódottak hadseregét.


Igy nyer várható politikai következményei által a jelenlegi agrárkrízis nagyfontosságú világpolitikai jelentőséget, amellyel mindenkinek, aki a jövő társadalmának alakulásával foglalkozik, számolnia kell. (Budapest) (Méray Pál)


 


 


Vissza az oldal tetejére