FŇĎoldal

Korunk 1930 Július

A nő szociális helyzete Franciaországban


Marcelle Capy

 


Az alábbi cikk irója Marcelle Capy, a francia feminista mozgalom egyik legjelentősebb harcosa. Marcelle Capy egy másik fronton is fontos pozíciót tölt be: a francia baloldali politikai törekvések egyik legszámottevőbb katonája. Mint ilyennek neve már azé a történelemé, amely tárgyilagos szigorúsággal csak azoknak a keveseknek a nevét fogja megörizni, akik az ötesztendős világháborúban a következmények vállalásával az első pillanattól kezdve a békét és az azzal járó radikális átalakulás szükségességét hirdették. Marcelle Capy ezeknek a sorából való. Férjével Pierre Brizonnal, a francia parlament egyik szociálista képviselőjével, még a kienthali és zimmerwaldi konferencia előtt háborúellenes lapot indított. A La Vague, amely néhány hónap alatt titkos útjain háromszázezer példányba jutott el a lövészárkokba és ott az emberi szolidaritás tüzeit élesztette, szive-lelke Marcelle Capy volt. Brizonék kibontott zászlója persze sokáig nem lenghetett. A katonai cenzura, a megrészegült közvélemény követelésére elnémulásra kényszeritette. A La Vague megszünése után Pierre Brizon az üldöztetések kővetkeztében meghalt, Marcelle Capy egyedül maradt. De nem célok nélkül. A leghősiesebb munkára vállalkozott”; — a munició-gyárak munkásasszonyait és az anyákat igyekezett a La Vague-ban hirdetett eszméknek megnyerni. Igy nőttek ki a háboru igazi hősei az általa felvilágosítottak soraiból. S irásban szóban és tettben még mindig az élén harcol.


Ha csak a törvényeket tekintené az ember, amelyek a nő és a család helyzetét szabályozzák, azt lehetne hinni, hogy az élet alig változott egy évszázad óta Franciaországban. Tényleg még mindig I. Napoleon kódexe szabja meg az élet irányvonalait, amely lényegében még ma is érvényben van, ha újabb törvények, amelyek az új viszonyokhoz alkalmazták, itt-ott korrigálták is, de inkább csak részletkérdésekben, mintsem alapvető elvi dolgokban.


Jogilag a francia nő éppen olyan gyámság alatt áll, mint a kiskorú gyermek. A férfi, mint a család hivatalos feje intézi telj hatalmúlag a családi közösség dolgait. A férjes nő nem vásárolhat, nem adhat el férje beleegyezése nélkül, kivéve, ha a házasság „a javak szétválasztása” mellett köttetett. De ez csak azokra a nőkre vonatkozik, akik öröklött vagy szerzett javakat hoznak a házasságba s a legutóbbi évekig csak a vagyonos osztályokban fordult elő, ahol mindkét részről érdek volt a javak különtartása. De az új generáció körében már gyakoribb az ilyen házasság, amely a javakat szétválasztja, mivel ha a nő a régi vagyonjogi törvény alatt áll ugyan ma is, tényleg gazdaságilag az egyenjogúságra törekszik. Mégis a francia nők legnagyobb része a férje gyámságának van alárendelve ma is s nem nyithat bankkontót, nem válthat útlevelet, nem végezhet el akármely magánjogi aktust a férje beleegyezése nélkül, akit a törvény a családi közösség fejének tekint.


A Napoleon-kodexet mégis két szempontból lényegesen megváltoztatták a 19. század végén. Az egyik változtatás elismeri a válást, amely azelőtt törvény szerint nem létezett. Azonban a válást csak igen szűk keretek között engedi meg, nem ismeri a kölcsönös megegyezés alapján vagy az egyik fél elmebetegsége alapján történő elválást. Ezek a megszorítások mutatják, hogy milyen konzervatív a francia törvénykezés a házasság s esetleges felbontása tekintetében.


Egy másik törvény lényegesebb változást hozott a férjes nő jogi helyzetében. Ez a törvény az idők jeleként szentesit egy tényleges helyzetet: megengedi a nőnek, hogy szabadon rendelkezzék munkabére felett. Ugy hogy a francia nő, aki jogilag kiskorú, nem rendelkezhetik szabadon javai felett csak amennyiben munkájával s pedig munkabér formájában szerezte, mint napi bér, fix fizetés, aszerint hogy munkásnő-e vagy pedig hivatalnoknő.


Tehát általában s egyes részletektől eltekintve, a francia nő, jogilag rosszabb helyzetben van, mint a nők a legtöbb európai országban, kivéve azokat az országokat, ahol szintén a latin tradíció uralkodik, mert ennek a latin tradíciónak tulajdonítandó a nő alacsonyabb jogi helyzete.


S politikai szempontból ugyanúgy áll a dolog. A francia nőnek nincs választójoga, se községi, se parlamenti. Se nem választó, se nem választható. A képviselőház ugyan megszavazott a háború után egy törvényt, amely megadja a francia nőnek a választójogot, de a Szenátus nem fogadta el s így nem emelkedett törvényerőre. S itt egy eléggé meglepő jelenséggel találjuk magunkat szemben. Ugyanis rendesen a reformok és a haladás iránt megértéssel viselkedő republikánus pártok voltak azok, amelyek megakadályozták, hogy a francia nők bejussanak a politikai arénába. Elismerték, hogy a nő választójoga az igazságosság követelménye, mégis ellene foglaltak állást, mert attól féltek, hogy a választójog megadása veszélyeztetheti a köztársaságot. A fő oka ennek az volt, hogy féltek a katholikus egyház befolyásától a nők nagy tömegeire — főleg, a paraszt nőkre — amelyek még semmiféle politikai nevelésen nem mentek keresztül. Minthogy a katholikus egyház Franciaországban nagy reakciós hatalmasság, a republikánus pártok féltek megreszkirozni egy kísérletet, amelyet veszedelmesnek véltek a demokratikus és laikus intézményekre.


Másrészt a francia nők általában elég kevéssé érdeklődnek a politika iránt s ezért a nyomás, amelyet a parlamentre gyakorolhattak volna, elég gyenge volt. Vannak ugyan Franciaországban ligák és egyéb szervezetek, amelyek a nők egyenjogúsításának kivívását tűzték ki céljukul, de e többnyire jobbmódú polgári nőkből alakult csoportoknak soha sem sikerült a dolgozó és aktiv nők tömegeit magával ragadni. Ugy hogy a francia nő politikailag is előnytelenebb helyzetben van többi (európai testvéreinél.


De nem szabad elfelejteni, hogy a jog és a politika még nem minden, sőt ellenkezőleg, jelentőségük korunkban állandóan csökkenőben van, hogy másik kettőnek engedje át az első helyet: a gazdasági és a társadalmi kérdésnek.


* * *


Az ipar fejlődése, az élet drágulása s az a tény, hogy jelenleg Franciaországban egy millió hétszázötven ezerrel több nő van, mint férfi, magyarázza, hogy a francia nők egy nagy része saját munkájával keresi meg kenyerét. Másrészt azt sem szabad elfeledni, hogy a modern életkörülmények a családi életet gyökerestől felforgatták. A család még negyven év előtt egy gazdasági egységet képezett, annál is inkább, mert Franciaország geográfiai alkata, lélektana és története következtében hajlamos volt egy paraszt, kézműiparos és kispolgári alakulatra. Valójában a, francia nők legnagyobb többsége mindig produktiv volt, ha munkája a család körén belül is maradt: a gazdaságban és a mezőn, ahol legnagyobbrészt kis birtok volt vagy a kis iparos családi műhelyében. A család, mint munka és érdekközösség kapcsolta össze tagjait egy közös munkába s e családi kooperációs szervezet, mindegyiknek biztosította gazdasági egyensulyát s egy viszonylagos materiális biztonságot.


De jött a nagyipar és tönkretette a kézművest s a nagy városokba hajtotta a paraszt tömegeket. Ez az elvándorlás szétrombolta a régi házi közösséget. Mig régen a család összes tagjai, beleértve az oldalágiakat és a lemenőket is, egy fedél alatt maradtak, mint egy kis termelő és fogyasztási szövetkezet, a modern gépipar által megindított folyamat lehetetlenné tette ezt a régi szervezetet. Egyenként vagy pártonként vándoroltak el a tömegek a városokba, az ipari központok felé. A családi ház kihalt s vele együtt megszűntek a szoros érdek- és védelmi kötelékek, amelyeket jelentett. Az újabb nemzedék kénytelen volt csak magára számítani a létérti harcban. És amint a drágulás, mint mindenütt az egész világon, növekedett, a táplálék, a lakás, stb. árai gyorsan emelkedtek. Az egész gazdaságii élet megrázkódott s vele együtt a családi élet is.


Tudni kell,hogy a világháborúig az élet Franciaországban nagyon könnyű volt, az élelmiszerek, a lakás ára viszonylagosan alacsony volt, különösen az erősebben indusztrializált országokhoz hasonlítva, mint pl. az Egyesült-Államok. A háború mindezt felforgatta s pedig annyira, hogy egy mai háztartás, a munkásosztályban és a középosztályban, nem tarthatja fenn magát a férj egyedüli keresetéből. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Franciaország másfél millió munkaképes korbeli férfit veszített el a háborúban, hogy ez által a népesség egyensúlya megingott s mint más országokban is, megjelent egy új tömeg, amely azelőtt ismeretlen volt: az egyedülálló nők tömege, akkor megértjük, miért tódultak a nők a kereső munkába, miért a nagy nőtömegek hirtelen elproletárizálódása. Jelenleg körülbelül hat millió bérmunkásnő van Franciaországban s a parasztnők tömegei, akik a gazdaságokban dolgoznak, valamint egy másik kisebb tömeg a kis- és középkereskedelemben s a kézműiparban.


 Bejárván csaknem egész Európát arra a megállapításra jutottam, hogy a francia nő dolgozik a legtöbbet összes európai nővérei között. Egy legenda, amely egyrészt nem a legjobb irodalmunkban s abban a tényben, hogy Páris a divat világfővárosa, találja el magyarázatát, különösen el van terjedve külföldön. Ez a legenda úgy állítja be a dolgot, mintha a francia nő, különösen pedig a párisi nő kizárólag egy luxus-lény volna, aki csak saját maga szépítésével van elfoglalva. Nem lehetne jobban tévedni. A francia nő a valóságban nagyon dolgos s ha Párisnak meg is vannak a maga mondainjei, akiknek vagyoni helyzetük megengedi, hogy csak az élvezetekkel és csak hiábavalóságokkal törődjenek, ott vannak mellettük a munkásnők, kereskedelmi alkalmazottak, stb. milliói, akik maguk tartják fenn magukat s igen sokszor kemény munka árán.


A nő tömegnek ez az általános elproletarizálódása természetes következménye a női-kizsákmányolás fokozódása, másrészt pedig a szervezkedési mozgalmak megerősödése, többnyire kapcsolatban az általános munkás szervezkedéssel. Ennek megint az a következménye, hogy a francia nők nagy tömege, amely a mindennapi kenyérért harcol, sokkal jobban el van foglalva a gazdasági problémákkal, mint a tiszta politikai kérdésekkel, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a gazdasági kérdések lefoglalják a mindennapi életet s alig marad ideje többé-kevésbé elméleti elvi kérdésekkel törődni. A kenyér s a közvetlen élet szüksége dominál a francia nő életében. A mai kor kívánja ezt így.


* * *


S ha most a valóságos életre vetünk egy szempillantást, meg kell állapítanunk, hogy különösen a háború óta az a tendencia kezd uralkodó lenni, hogy a nő vegyen erősebb részt a kulturában, mint a férfi. Az iskolákban, a versenypályázatokon, a kultura minden területén a mai francia nő kitünteti magát s intellektuálisan aránylag jobban megállja helyét mint a férfi, több szorgalmat, mélyebb kulturát mutat.


S még befejezésül beszélni kell két lélektani dologról, ami ugyan nem a francia nő, hanem általában az egész francia nép sajátossága s ami megmagyarázza, hogy miért van bizonyos fokú ellentmondás a törvényhozás és a politika egyrészt s a tényleges élet között másrészt. Mindenekelőtt a francia legyen férfi vagy nő lelke mélyéig individualista. Ez faji sajátsága ma már, amit nevelésének s történelmi kulturájának köszönhet. Ennek az individualizmusnak meg van az a jó oldala, hogy lehetségessé teszi erős egyéniségek kialakulását, de másrészt a mai élet követelményei között „gyengeséget jelent. Ez az individualizmus az, ami eddig mindig megakadályozta egy hatalmas és jól szervezett nő-mozgalom megteremtését, amely kivívhatott volna radikális kollektiv előnyöket a nők számára. Ugyanaz akadályozta meg egy reális és széleskörű szolidaritás kifejlődését a francia nőnél, bár ma már ez a szolidaritás növekvőben van a dolgozó francia nők között. Különösen a fiataloknál. Ma egy átmeneti korban élünk, amelyben egymás mellett élnek nagyon különböző mentalitású nő-generációk: a háború előtti, amely megmaradt individualista zárkózottságában és a család szűk körében, a háborúutáni, amely szélesebb öntudatra ébredt s érzi a szolidaritás szükségét, amelyet a kor követel.


Végül még egy jellemző vonás: a szentesített törvények keretein kívül a nő mindig nagy szerepet játszott Franciaországban a férfiakra gyakorolt hatása által. Ez egy valóságos s a társadalom mindegyik rétegében megfigyelhető tény. A francia nőnek nagy tekintélyi presztízse van, ami e gyakran hangoztatott mondásban jut kifejezésre: „Ha valaki Franciaországban akárhol sikert akar elérni, előbb meg kell nyerje a nőket.”


Ma fiatal nők és fiatal leányok ezrei tanulnak és tanulnak a középiskolákban, az egyetemeken s érnek el magas kulturális nívót. Más ezrek anyagi függetlenségre törekszenek és dolgoznak: tanítónők, alkalmazottak, munkásnők, intellektuálisok, művészek, parasztnők, kereskedők, stb. Többen vannak, mint a férfiak s ha a fent kifejtett okoknál fogva nem tudták kivívni a jogi és politikai egyenjogúságot, valójában egy sokkal mélyebb emancipáció útján járnak, mint amit a jog ad s amely a fiatal nemzedékben kialakuló új öntudatból fog megszületni, amelynek kezében van a jövő kulcsa.


*A Korunk számára küldött kéziratból forditotta Dienes László.


 


Vissza az oldal tetejére