FŇĎoldal

Korunk 1930 Június

Szexuálpszichológiai filmek Németországban


Bálint László

 


A merni életet és mindazt illetően, ami bennünket az állattal összeköt, lényegében két felfogás áll egymással szemben: Az egyik, a dualisztikus erkölcsi felfogás értelmében csak annyiban vagyunk igazán emberek, amennyiben „alsóbbrendű”, állati mivoltunkat visszafojtjuk magunkban, a másik felfogás szerint ellenben az emberi mivoltunk az állati mivoltunkon nyugszik, mintegy állati létünk szép, ives boltozata és ezért értelmét veszti az, ha az alapját képező állati létünket el akarjuk ölni.


Az előbbi felfogásnak tipikus példája a kanti etika, amely szerint mindenféle ösztönszerű életmegnyilvánulás elnyomása a szellemi élet alapfeltétele. Kantnak erről a szörnyű tévedéséről különösen Bergson rántotta le a leplet, amikor kimutatta, hogy a mai ember főbetegsége az ösztönélet, mindenféle ösztönszerű megnyilvánulás elsorvadása; Freud pedig azt mutatta meg, hogy az emberi mivoltunk állati mivoltunkból folyik és az igazán produktiv szellemi élet alapja állati létünk teljes respektálása.


Ennek megfelelően azok, akik az első felfogást vérükben is magukévá tették, nem szeretik az állatot, a gyermeket és a másik nemet, mert mindezek arra emlékeztetik, amit a „kategórikus imperativusnak” engedelmeskedve saját magukban le kell küzdeniök. De ennek a dualisztikus erkölcsi felfogásnak megfelel a dualisztikus felfogás a társadalmi téren is, amely az emberi társadalmat a „szellemtől vezetett, öntudatos”, „felsőbb” rétegekre és „csupán csak állati mivoltuktól vezetett, pillanatnyi ösztöneiket követő”, „alsóbb” rétegekre osztja, amelyeket az előbbieknek féken kell tartani, nehogy az emberiség ős állati mivoltára visszasülyedjen. Több — különböző egyetemeken előszeretettel előráncigált — „szociológus” (mint péld. Fr. v. Wieser és Fahlbeck) van ezen a véleményen. Ilyen módon az aszexuális ressentimenterkölcs az osztályelnyomás fontos ideológiai támaszát képezi, de ettől eltekintve is sokkal nagyobb átok, mint azt hinnők, mert minduntalan megmérgezi a legboldogabb pillanatainkat.


A dualisztikus erkölcs egészen a legutóbbi időkig (ha talán a filozófiában nem is, de az életben igen) olyan megingathatatlan pozícióban volt, hogy úgyszólván csak a világháború után kezdődhetett meg ellene a komoly harc.


Németországban a filmcenzura — legalább a mi keleteurópai szemünkkel nézve — nem vesz fel teljesen elviselhetetlen arányokat és így ott lehetségessé vált, hogy ez a forradalmi harc a film területére is átmerészkedjék. Különösen két újabb film említésre méltó e szempontból: az egyik a Blutschande, a másik a Geschlecht in Fesseln.


A „Blutschande” témája a hírhedt 173-as paragrafus körül forog. E szerint a törvény szerint a felfelé és lefelémenő rokonok (tehát: szülők és gyermekek, nagyszülők és unokák, stb.) között tilos a nemi érintkezés és öt évig terjedő büntetéssel büntettetik még abban az esetben is, ha fogadott, vagy mostoha gyermekről van szó, akik tehát semmiképpen sem vérrokonok.


A szóbanforgó darab nem írói fantázia szüleménye, hanem „történelmileg hű”, vagyis a német Emberi Jogok Ligája által felvett adatok alapján és ugyancsak az Emberi Jogok Ligájának protektorátusa alatt készített film.


Falun játszik. A „főhős” felesége haldoklik; utolsó kívánsága, hogy előbbi házasságából született leányát, akit a városból anyja halálos ágyához hivattak férje magához vegye és úgy szeresse, mint saját gyermekét.


A leány még jókor érkezik és az asszony férje és leánya kezeit összetéve hal meg. — A leány csinos, a mostoha apa szintén csinos, azonkívül még egész fiatal és rokonszenves; egy fedél alatt laknak, megszeretik egymást és — egymásé lesznek nem tudva, hogy mekkora „bűnt” követnek el.


Sok német faluban az a szokás, hogy a párok csak akkor mennek el az anyakönyvvezetőhöz, ha már jön a gyerek. A szóbanforgó faluban is így volt. A mostohaapa és a terhes mostohaleány — nem lévén törvénytudó emberek — abban a naiv hitben állítottak be a jegyzőhöz, hogy szerelmük hivatalos megpecsételésének semmi akadálya sem lesz. A jegyző, minden emberségéből kivetkőzött, érzésnélküli, de kötelességtudó hivatalnok — erkölcsi felháborodással vett tudomást a „tiltott” szerelemről és — összeesketés helyett mindjárt gondoskodott a fiatal pár letartóztatásáról. Mindkettőjüket külön fegyházba lökték — rablógyilkosok és pyromániások közé.


Először szabadul ki a uő. Azt hiszi, hogy a falubeliek meg fogják vetni és a városba megy — cselédnek. A naccságának van egy szobaura, akivel viszonyt folytat, de akire sikerül a lányát rásózni. A lány — eddig táncosnő volt — örül a biztos, beérkezett exisztenciának és nyomban megígéri tánc partnerének, hogy bár nem fog vele ezentúl a közönség előtt táncolni, de a közönség kizárásával ezentul is a partnere marad.


A „cseléd” ügyetlenségből elveszít egy levelet, amely gyermekéről szól és a boldog menyasszony kezeibe kerül, aki a levéllel az anyjához siet. Megtudják, hogy a „lánynak” törvénytelen gyermeke van, „romlott” nő, sőt azt is, hogy a mostohaapjától van a gyerek és ezért már börtönben is volt. Jól nevelt uri nőkhöz illően szörnyen felháborodnak és kiteszik a szerencsétlen teremtés szürét, aki nem tudja, hogy mitévő legyen és visszatér falujába.


A faluban várakozása ellenére szeretettel fogadják; gyermekéről eddig is szeretettel gondoskodtak.


Nemsokára kiszabadul a „vérfertőző” mostohaapa is. Mindketten ismét együtt vannak egy lakásban, leróva méltó büntetésüket szörnyű bűnükért. Most már megtanulták, hogy bűn az, ha szeretik egymást. Mindhiába: nem tudnak ellentállni egymásnak, de megkérik a lelkészt, hogy járjon közbe, hogy összeházasodhassanak. A pap, rokonszenves, megértő egyéniség: kérvényezik, de eredmény nélkül.


Megszületett a második gyerek is. Az asszony még a gyermekágyat nyomja, amikor a jegyző kiadja a kis falu rendőrének a parancsot a megrögzött bűnösök letartóztatására. A rendőr elmegy, hogy „foganatosítsa” a letartóztatást, de nem tudja, nem bírja megtenni a meggyőződésével ellenkező dolgot. Visszamegy a jegyzőhöz és bejelenti a lemondását; a falú fellázad, a jegyző készültséget hív. A falubeliek először nem akarják a rendőröket beengedni a gyermekágyas házba, de a lelkész rábeszélésére feladják a reménytelen ellenállást.


A férfit elviszik, a nő — egy óvatlan pillanatban kivánszorog az ágyából, a vasúti sínekhez megy és a legelső vonat alá veti magát. A két árva pedig átadja a jegyzőnek az öngyilkos anya levelét, amelyben kéri, hogy gondoskodjék az árvákról, mert lehetetlenné tette, hogy ő gondoskodjék róluk.


A másik film Geschlecht in Fesseln. („Ein Film von der Sexualnot der Gefangenen”).


Ennek a filmnek egy mérnök a „főhőse”. A racionalizálás és munkanélküliség következtében állásnélküli lesz, utcai fényképezéssel, majd ügynökösködéssel próbálkozik, de keresete oly csekély, hogy felesége is dolgozni kényszerül, egy kerthelyiségben kasszirosnő lesz. Ez a foglalkozás azonban rendszerint egyéb „teendőkkel” is jár, amire sem Sommer mérnök, sem felesége nem számítottak. Egy „úr” ugyanis férfiúi jogait követelte Sommernétől, illetőleg meg akarta azt tőle vásárolni. Ebbe az ügybe azonban érthetetlen és ami a fő: szokatlan módon, sem Sommer, sem Sommerné nem mentek bele és az illető úr méltán háborodott fel a kerthelyiség ilyeténvaló hiányos felszerelése miatt. Sommer mérnök és felesége — tudj isten miért — az illető úr ajánlatát és az ajánlat visszautasítása miatti jogos felháborodását irántuk irányuló személyes sértésnek minősítették és Sommer hirtelenében olyat ütött az illető úrra, hogy az elesett és az esés következtében olyan súlyos sérüléseket szerzett, hogy meghalt.


Erre Sommert letartóztatják és másfél évre ítélik. De nemcsak Sommer kerül börtönbe, hanem Steinau gyáros is. Steinau vizsgálati fogságban van egy elbocsátott hivatalnokának rosszakaratú feljelentése alapján.


 Most következik a film tulajdonképeni témája, ami eddig volt, az csak keret. A börtönnek nemcsak az a hivatása, hogy a „bűnösöket” oda bezárják, hanem az is, hogy a feleségek, menyasszonyok, szeretők, szóval a másik nembeliek a rácson kivül maradjanak és így a normális nemi életnek elvegyék a lehetőségét. De természetesen csak a normális nemi életnek, az abnormálisnak nem, hisz utóvégre a börtön arra való, hogy „embert” faragjon a fegyencből, vagy mi!


Steinau és Sommer elképedve látják, hogy a börtönhatóságok behunyt szemmel tűrik a börtönben azt, amiért a „szabadon” járó embereket börtönbe csukják. A börtönélet szinte kísérletileg demonstrálja, hogy a homoszexualitás, onánia és egyéb perverziók az „erkölcs”-nek, vagyis a nemek erőszakos elválasztásának a következményei.


És amikor már valaki „elég soká” volt a börtönben, úgy hogy eléggé leszokott a rendes nemi életről és eléggé rászokott a homoszexualításra, vagy valami más perverzióra, azaz „megjavult”, akkor kiengedik, mert remélik, hogy most már „rendes” ember lesz belőle és nem fog visszaesni. És ez a remény jogosult is, mert az ilyen módon „megjavult bűnös” ritkán esik vissza a — rendes nemi életbe.


Steinau még idejekorán megszabadult a megjavulástól, mert az elbocsátott hivatalnok vádjának alaptalansága hamarosan kiderült, de mielőtt a börtönt elhagyta, megígérte a feleségéért aggódó Sommernek, hogy gondoskodik róla.


Sommer azonban a börtönben maradt és csakhamar elkezdte magán is észlelni a börtön erkölcsnemesítő hatását. A felesége után vágyott, de az elérhetetlen volt, rácson kívülre volt csukva. A kárpótlás azonban nem volt messze csinos fiatal hímnemű fegyencek alakjában, akik szintén nem voltak fából — még a börtönben sem és minthogy a lányok onnét ki voltak tiltva, mert hát erkölcsnek kell lenni, vele kacsintgattak; először sikertelenül, de aztán sikerrel. Sommernek is meg kellett javulnia. De felesége sem járt sokkal különbül. A férjét nagyon szerette; úgy szerette, hogy mindegy volt neki, melyikük van a rácson belül és melyikük a rácson kivül, csak fájdalommal tapasztalta a rácsot, amely elválasztja őket egymástól. De szorgalmasan járt Steinauhoz az irodába, aki igéretéhez híven alkalmazta őt. Sommerné először csak aggódott férjéért, de csakhamar felébredt benne a kielégítetlen nemi ösztön és követelte jogait. A szerencsétlen teremtés mindent elkövetett, hogy leküzdje vágyait; végre mégis Steinau karjaiba dobja magát, akit nem szeret, de férfi és a férfi kell neki. Steinau eleinte szintén küzködött magával, Sommernét őszinte emberszeretetbői alkalmazta és tanúja volt az asszony keserű küzdelmének és rémülettel gondolt arra, hogy evvel visszaéljen, de a csinos nő mindég körülötte lábatlankodott és a férfi nem tudott ellenállni.


Sommer nemsokára kikerül a börtönből „megjavultam”. A viszontlátás — tudj´ isten miért — nem olyan nagyon édes, mintha valami kesernyés mellékíze lenne. És a mellékíz hamarosan főízzé lesz. Megvallják egymásnak, hogy elestek és úgy undorodnak saját maguktól, hogy nem tudnak tovább élni és kinyitják a gázcsapot, hogy a börtön erkölcsnemesítő hatása teljessé váljék.


*


Ezek a szexuálpszychológiai filmek természetesen csak egyik — legutoljára felmerült — módját képezik annak a nagyjelentőségű harcnak, amely a házassággal, válással, nemi élettel, a fogamzás elkerülésével, elhajtással kapcsolatos törvénykezés és jogszolgáltatás körül folyik.


Az eddigi német törvénykezés nemkülönben az új törvénykönyv nehézzé teszi a válást mert feltételezi, hogy az emberek nem tartják soká ki egymást és ha csak lehet, megfutnak egymástól. Ebben van valami igazság, t. i. a fennálló társadalom belsőleg korrumpálja és képtelenné teszi az embereket a szerelemre. A társadalom tagjai sem lehetnek külömbek, mint a társadalom, amelyben élnek és így érthető, hogy a rend őrei félnek attól, hogy az emberekben is csak annyi a szeretet, mint abban a társadalomban, amelynek biztonsága felett őrködnek.


Szovjetoroszországban a válást olyan módon könnyítették meg, hogy a házasság bármikor egyoldalúlag felbontható; ennek — az erkölcscsőszök minden várakozása ellenére — végeredményben a válások csökkenése lett a következménye, mert az emberek számolva a házasság könnyű felbontásával igyekeztek a házastársuk életét minél szebbé tenni. Természetesen egy olyan államban, ahol a válás nehéz, ahol a házastársak kötéllel, vannak egymáshoz kötözve, ´ erről a kényszerű tapintatról szó sem lehet. Ez a kényszerű tapintat nem törvénnyel biztosított kényszerűség, hanem éppen olyasmi, ami csak akkor lehet jelen, ha a törvényekkel nem folytjuk meg; mindenhol tapasztalható, ahol az erkölcs őrei nem találták fel a házasság felbonthatatlanságát.


A nemi élettel, házassággal, stb. összefüggő törvénykezést a szerelmi élettel ellenséges álláspont dominálja, amire már a bevezetésben is céloztunk. A magzatelhajtás körüli törvénykezést a hadsereg legénységi kontingensének csökkenésétől való félelem irányítja. De az embereknek a nemi és szerelmi életében való gyönyöre az állam őreit sokkal kevésbbé érdekli, mint a kanok és a kocák gyönyörei a sertés tenyésztőket. Magáinak a nemi életnek a szépsége épp oly kevéssé ragadja meg a „magas” politikusok figyelmét (kivéve ha a saját pikáns kalandjaikról van szó) mint a házi állatok nemi gyönyöre az állattenyésztők figyelmét; sőt ha ebben az irányban valami gondoskodás történik, úgy csakis az utóbbiaknál. A magas politikusok figyelme viszont ellenkezőleg inkább arra irányul, nehogy a „paráználkodás” nagyon elterjedjen, mert akkor a mai modern kultura is épp úgy összeomlik, mint a rég római és azért kell a meztelen képeket bevétetni a kirakatokból, nehogy ez megtörténjék.


A törvénykezést ezen a téren is még mindég a dualizmus szelleme hatja át, amely katasztrófának tartja, ha az emberek szeretnek. Ennek tudható be, hogy a férfiak — ha kiábrándultak a feleségükből — „szeretőt” kényszerülnek tartani, ha a feleségük nem akar válni. A jó házassági erkölcs nevében ennek a szeretőnek aztán olyannak kell lennie, akit nem zseniroz, hogy ő csak szerető, aki nem reflektál arra, hogy egy egész férfi egész lelkét birja, hanem megelégszik egy negyed férfi negyed lelkével, szobacica-maitresse szerű szereppel is, ha elég nagy a gázsi. Azonkívül aztán a gyermekeknek van otthonuk is; igaz ugyan, hogy negyedlelkű, megfertőzött, agyonkínzott szülőkkel kistafirozott otthon, dehát az egész mai társadalom is csak negyedlelkű, akkor jobb, ha a „családi otthon” is ilyen, mert az „élet”-re kell előkészítenie és utóvégre miért legyen ez más, mint az „élet”?


Ez az „otthon” így a „magasabb állami érdekeket” teljesen kielégíti; a gyermekek lelkét ugyan kevéssé, de mi közük van a magasabb állami érdekeknek a gyermekek lelkéhez?


Vannak azonban, akik ezt az állapotot nem tartják kifogástalannak és egész határozottan az a nézetük, hogy itt nincs minden rendben. Ami ennek a mozgalomnak az elméleti megalapozottságát illeti: 1. a pszychoanalyzis, 2. a modern pedagógiai mozgalmak (Montessori, Jensen, Oesterrich stb.) és 3. a megkönnyebbülést, felesleges feszültségektől való megszabadulást célzó torna vannak a középpontban. Természetesen rengeteg sok folyóirat áll ez eszmék szolgálatában; tudományos, de népszerűsítő és harcos folyóiratok is.


Az emberi lélek felszabadításáért folyó harc sokkal újabb, mint a gazdasági harc és ha a 19-edik századot a marxizmus századának nevezzük, akkor a 20-adik századot az Ember lelkéért vívott harc századának nevezhetjük, de ez a harc egész másjellegű, mint ugyancsak az ember lelkéért vívott az a harc, amely az antik római birodalom szétzülléséből nőtt ki; mert az oszlási termék volt és egyrészt a scholaszticizmusba, másrészt a boszorkányégetésekbe fulladt bele. A mai harc azonban nem egy „politikai eszközön” alapuló és felbomlásban levő rabszolgagazdaság, hanem egy „gazdasági eszköz „-ön, vagyis munkán és géptechnikán alapuló, felszabadulni vágyó társadalom harca és így nem bomlási termék, hanem egy igazi, eddig még teljesen ismeretlen, hallatlan belső szabadságért vívott harc.


Az állig begombolkozott hosszúszoknyás matrónák és harmónikás nadrágos urak ezen a harcon természetesen szörnyen meg vannak botránkozva, mert hisz egész életükben a hosszú szoknyából és a harmónikás nadrágból éltek és ha az emberek nem tisztelik többé a hosszú szoknyát és a harmónikás nadrágot, akkor ők bizony — hiába éltek. Ez pedig nagy katasztrófa lenne — nekik. A sok „erkölcsös” ember nem akarja belátni, hogy hiába élt, ezért keresnek még mindig olyan jól a hivatásos álházasságtörők.


De a harmónikásnadrágos urak és az állig begombolkozott matrónák előbb-utóbb mégis csak kihalnak és előbb-utóbb olyan szülők kerülnek a helyükbe, akik nem félnek attól, hogy a föld megreped és leesnek az égről a csillagok, ha kapukulcsot dugnak a lányuk kezébe. És előbb-utóbb kihalnak az olyan tan „férfiak” is, akik hátborzongva gondolnak Sodomára és Gomorára, ha egy jobblelkű tanerő egy két meleg szót mond a pubertásproblemáikban tehetetlenül hánykolódó fiataloknak.


Az „erkölcs” őrei még általában mindenhol többségben vannak a parlamentekben és ezért gyilkolni kell egymást a házastársaknak, ha meg akarnak szabadulni egymástól; de a gazdasági determináltság fényénél fogva kétségtelen, hogy a középkori, dualisztikus erkölcs maradványai mindinkább tünőfélben vannak.


 


Vissza az oldal tetejére