FŇĎoldal

Korunk 1930 Június

Zsellérminiátűrök


Sellyei József

 


TÉLI VILÁG


 


Mikor beköszöntött a tél, sutba vágtuk valamennyien az ekét; a lovakat az istáló jászolához kötöttük és a kis ablakon át néztük a téli világ havát és jegét.


Pár napig csak, míg kipihentük az egész év verejtékes robotját: pár napig az egész év éjjel-nappal-gürcölése után.


A következő hetekben elő-elő buktunk a fehérre meszelt vályogviskók ból az utcára és végig néztünk, fel és alá.


De az utcákon csak néhány fagyosra gémberedett emberi test rángatódzott; valaki a korcsmába ment büdös rumot inni.


Valaki a községházára ment, mert a törvény hívta; talán az adóját fizette rosszul; nem tudni, de sejthetni, mert káromkodva haladt erre felé.


Pár perces szétnézés után bekapdostuk fejeinket a szél elől meg néha azért, hogy koldus előtt zárjuk be a kaput.


Becsaptuk a kaput, berigliztük és ott lestünk mögötte és csak akkor nyitottuk ki újból, amikor már elhaladt a dörmögő csoszogás.


Néha az átellenes házsor valamelyik kapuján ugyanakkor lépett ki egy jó barát legény, amikor én is kint dideregtem.*


Átkurjantottunk egymásnak vidáman és futásnak eredtünk az utca közepére és ott örvendeztünk egymásnak hangos szóval.


Lármánk jól behallatszott az udvarokba és felbojgatta a fiatalok jól lecsillapult kedvét mind a fehér havas háztetők alatt.


A legények ki-kitódultak az utcára közibénk és együtt röhögtünk saját magunk téli nyomorán.


A lányok a kapuk résein lestek ki ránk és vágyakozva sóhajtoztak közénk, de szégyelték a nappalt és vágyták az éjszakát.


Ott röhögtünk a télben az út közepén: csupa fiatal parasztlegény; dideregtünk és csúfoltuk egymás fagyos színét.


Mikor meguntuk, szétszéledtünk a fehér vályogviskókba, amelyek dérvirágos ablaka mögött ténferegtük át téli életünket.


Néha összegyűltünk valamelyik istálóba melegedni. Piszkos volt az istáló. A tehenek ott feküdtek az almon, a lovak szénát ropogtattak.


Az istálóban egy ágy volt, amelyen a legény aludni szokott. Az istáló ablaka be volt deszkázva, hogy a büdös meleg ki ne illanjon.


Mécsest gyujtottunk és annak világa mellett kevertük a kártyát és veszítettük egymás kevés pénzét.


Ha valamelyik már többet nyert, akkor elküldtük az egyik fiatal gyereket — aki kíváncsiskodni jött oda — a nyert pénzzel a korcsmába.


Egy üveg pálinkát hozott és azt iszogattuk míg a kártya keveredett és gyűlt a pénz az idegen zsebbe.


A nyerő legény jókedvű volt és ivott minden nyerése után; a vesztő legény idegesen dühös volt és keserűség szaladt a torkába az ital elé.


A nyerő legény berugott a pálinkától és ott aludt el az istáló ágyán; mi pedig, akik erre vártunk és készakarva hagyogattuk neki a büdös rumot: elszedtük a pénzét, elosztottuk egymás közt testvériesen és játszottunk alvó teste fölött tovább.


De a pénz ismét egyvalakihez került, aki haza szaladt vele, mi pedig káromkodva meredtünk a semmibe.


Kimentünk a kertékbe és a hóból kimeredő káposztatorzsákon lakmározó nyúlakat öltük rakásra.


A döglött állatokat eladtuk jó pénzen és korcsmába ültünk, hogy elverjük az egészet pár óra alatt.


Bort ittunk ós cigány húzott a fülünkbe nótákat. Fiatalok voltunk és buták, akik nem gondolnak a holnapra.


Ha ismerőst láttunk a korcsma ablakon át arra haladni, behívtuk és itattuk, amennyi csak belefért.


A cigánynak előre fizettünk; kérte a pénzt, mert félt, hogy megfizetetlen marad nehéz verejtéke.


A korcsmárosnak pincérlánya volt, azt az ölünkbe ültettük, kacagtunk vele csókolgattuk és daloltunk együgyű nótákat.


Pénzt adtunk a sápadt lánynak és tobzódtunk, marakodtunk egymással a szobájában meztelen teste fölött.


Mint kifeszített holttest úgy feküdt a lány az ágyon és mindegy volt neki akárki csókja, akárki ölelése.


Azontúl már csak pálinkát ittunk és mikor vége lett a pénznek, összefogózkodtunk, mint egy anya testvérfiai és elindultunk a mező felé.


Dalszóval vonultunk végig a falun és megugattak a kutyák, akárhogy is vertük őket vasvégű bunkósainkkal.


A csöndes házakból ki-kitódultak az emberek és megbámultak mindannyiunkat, mintha ismeretlenek volnánk.


A határban szétszéledtünk és hosszá sorban indultunk el nyulászni a hantok és vetések fölött.


Hó lepett mindent. Fehérre szürkült a földön a pihe. Szél fujt északról délre, erős, síkitó szél.


A nyúlak ijedten rezzentek fel a széltörő lármára és tovaloholtak, hogy biztosítsák kis életüket.


Csak mentünk tovább. Mint az élet. Néha felbukott valaki, de aztán felkelt, meglobogtatta fütykösét és ment tovább.


Nem volt utunk, nem volt célunk és a gondolatot fogvatartotta ben nünk az alkohol jó mámora.


Az erdő fái közül a vadőr meredt elénk fölhúzott puskával, mintha ellene jöttünk volna és védekeznie kellene.


Valaki elkiáltotta, hogy ott van, mire szó nélkül fordultunk vissza és rohantunk, ahogyan tőlünk tellett.


Párat lőtt ijesztésül a levegőbe, aztán csend lett, leszállt a korai este és ágyakba buktunk mindannyian.


Egy részünk álomtalanul horkolta végig az éjszakát, mások nyúlakkal hadakoztak álmukban, amelyek ellenünk jöttek és felakarták zabálni a világot, az emberiséget egy szálig.


A nyúlak mögött egyetlen ember cövekölt, mint végitélet; szavára sorakoztak a buta állatok, ő meg riasztóan lövöldözött a felhős, piszkosszürke égbe.


 


NYÁRI NAPON


Ketten mentünk kapálni az égnek és földnek szögzett kapák súlya alatt, négy kilométernyi messzeségre a falutól, gyalog, mezítláb a porban; a bátyám meg én.


 Harmatos reggelben szaporán szedegettük a lábainkat, hogy hamarabb érhessünk oda, hogy hamarabb foghassunk neki a munkának, hogy hamarabb végezhessük el.


Tudni kell, hogy amíg a munka nincs elvégezve, addig gond Van s amíg gond van, nincs pihenés. Az élet értelme így nem világos s mert gondolkozni parasztul — föl nem érem — hát káromkodom a gondolat helyett.


Délig szótlanul dolgoztunk. Nem volt szavunk egymás számára, nem volt pihenésünk; közös köztünk csak a vér volt és a munka.


Mint két idegen, merültünk el gondolatainkban; föl se néztünk a nap felé, hogy megtudjuk sejteni az állásából, messze van-e még a dél. Az izzadságot töröltük elfáradt kezünkkel homlokunkról. Pacsirta szólt a levegőben. Felhők usztak, sok alakuak. Néha egy fej, néha egy kutya, néha egy hal, néha egy döglött macska, néha szoboralak. De´ nem néztük. Nekünk úgy is vigasztalan volt az egész. Vigasztalan és verő. Sehol semmi megnyugtató, csak ha a kapálásunk végét láttuk volna. Az volt a vágyunk.


Délben leültünk a földünk végébe ásott kanális partján nőtt fűzbokor aljába, a nap ellen védő levelek alá és kibontottuk tarisznyánkat, hogy megegyük, amit magunkkal hoztunk ebédre.


Szalonna és száraz kenyér.


Vizet ittunk falatozás közbe korsónkból és jobbra, balraj bámultunk. A lányokról beszélgettünk, akik büszkén hordják a fejüket, kicsámpásított cipőben járnak és akikkel táncolni szoktunk vasárnaponként.


Az úton egy szalmával rakott szekér haladt a falu felől. Két piros ló húzta és két ember ült a magasrarakott kocsi tetején. Az egyik elöl ült a rúd fölött, pipázott és pattogott ostorával a lovak fölött, hogy azok meg-megriadva rángatták a kocsit; a másik a kocsi hátulján lógatta lábait a semmibe.


Kósza szél suhogott bele a déli napsugárba és eltörte annak izzasztó melegét. Pár perc alatt összefutottak az alakos felhők és elborították az ég kékjét. Piszkos, sötét árnyak vonultak át s villámok cikáztak ide-oda, dörgött az ég, mielőtt rágondoltunk volna. Aztán szemeregni kezdett és buvóhely után néztünk. A búza a szomszéd földjén meg volt dőlve, ide, a dőlés alá bujtunk mi ketten. De az egyre sűrűsödő eső átverte nevetséges tetőnket és csuromvizesek lettünk mindaketten.


Számlálgattuk a villámok csapkodását és találgattuk a távolságot: ez ötszáz méter, ez ezer méter, ez háromszáz — és egy kósza sihederként csapott bele az országúton, a fűzfa alatt veszteglő s almás szekérbe és a két emberbe, akik rajta ültek. Az egyik elől ült és pipázott, a másik hátul lógatta lábait a semmibe.


Mikor odaszaladtunk a kocsi már magas lánggal égett és a lovak ájultan a csapás szelétől feküdtek előtte.


Hirtelen elvagdaltuk a lovak köteleit és a zápor árokba gyűlt vizébe vonszoltuk őket, legalább azt mentsük meg, ami megmenthető. És tehetetlenül néztük a szakadó záporban, hogy hogyan ég a magas láng és hogy hogyan mult el két parasztember élete füstté és semmivé.


Félóra mulva, mikor a zápor elállt, búsan hajtottam ölembe a fejem. Bátyám már messze járt a falu felé, hogy jelentse az esetet valahol.


Az úton pár összegörbült vasdarab mutatta, hogy valami volt ott és a pernyés, piszkos sár. A lovak nyerítése hallatszott szomorkás üzenetül a szomszéd falú felé, ahova valók voltak.


 


Vissza az oldal tetejére