FŇĎoldal

Korunk 1930 Június

A Monde magyar könyvei


Gereblyés László

 


A Monde magyar csoportja jóvoltából egyszerre két könyv is eljuttot hozzánk. Amire pl. Pesten gondolni is alig lehet, az tehát most varázslatosan bekövetkezett. A Monde vaskos regényeket jelentet meg: orosz, német stb. írók műveit, de nem feledkezik meg emellett a magyar írókról sem. Mig mi Pesten néhány novelláskönyvvel, versfüzettel pezsditjük a dolgozók szellemi frontját, addig Párisból vaskos kötetek futnak szét mindenüvé, ahol magyarnyelvű dolgozók vannak, a Monde magyar könyvei.


Nem az a célom most, hogy részletekbe menő bírálatokba fogjak, hiszen ennek a két világotjárt regénynek a bírálatát elvégezte már minden folyóirat és lap a német kiadás alkalmából, csak az vár megállapításra egyszerű ismertetéssel kapcsolatosan, hogy vajjon célszerűen választották-e ki elindítóként éppen ezt a két írót s hogy ez a fölfigyeltető, nyilvánvalóan becsületes vállalkozás mit is jelent a mindegyre fejlődő s a proletárirodalommal lépést tartani alig tudó, magyar munkásolvasó számára. Gondoljunk csak arra, hogy jó évtizede mint csempészárú, vagy mint törmelék jut el hozzá a forradalmi irodalom, súlyos áldozatok árán. És kétségtelen: sokunk számára fájdalmas tudat volt, hogy évről évre garmadával kerültek fölszínre jobbnál jobb művek, amelyeket friss forgószél sodort át az országhatárokon, amelyeket esztendők után nagyrészt elfonnyasztott a változás kicsiholt heve, belepett az uj termés polyvája és a csak magyarul olvasók megvoltak fosztva szakadatlanul mindettől.


A Csokoládé anyagából szerzőnek voltaképen proletárdrámát kellett volna formálnia. Legfőbb kellékei annyira felismerhetőek benne, hogy szinte érthetetlen miért nem történt meg mindmáig színpadra vitele, amikor pedig tény, hogy jó színdarabokban Oroszországban szükölködnek. Az igazi dráma előfeltételeit a társadalmi forradalom teremtette elő a megpuhult talajból, az osztályharc kiéleződése előtt nyomuk is alig akadhatott. A. közösség föléledésével jöhet el a sorstragédia. Lukács György régi tanitó tétele már, hogy a lefelé menő osztályok nem tudnak valódi tragédiát kifakasztani magukból, mivel mély együttérzést kiváltani sem képesek belőlünk. Hőseink nincsenek, legfeljebb szánalomkeltő figuráik vannak. Ezzel szemben a feltörő osztály, kiváltképen a munkásosztály (amely végcéljának az osztálynélküli társadalom megteremtését tekinti) harcainak közepette bővelkedik drámai anyagban.


Zugyin, ez a „cementből”-gyúrt, tisztaéletű proletár, munkatársai bizalmából fontos posztra kerül a viharzó osztályháború idején. Egyik város csékafőnöke lesz, kemény, akaratos, nem vérengző, de nem is tehetetlen vezető. Rengeteget dolgozik, a közhangulat folytonosan pattanásig feszült, a fehérterror fenyegető. Ilyen körülmények közt, amikor minden munkásnak vezetőiben vetett bizalma múlik, tért le Zugyin csak egyetlen pillanatra az élesen meghúzott pártvonalról. De ennyi már elégséges ahoz, hogy ezekben a forró napokban vesztét okozza. Zugyin egy volt táncosnőt szánalomból juttat munkához a csékánál. Am ez a nő nem tudja, talán nem is akarja levetkőzni multját, megtagadni a prostituciót és bonyodalmas korrupciós história magvait veti el, melyek persze hamarosan óriási kalászokba szökkennek.


Zugyinról elterjed a városban a hir, hogy megvesztegették, szeretőt tart, dőzsöl ésatöbbi... Zugyinnak tehát el kell buknia. El kell buknia kikerülhetetlenül, hogy megmentse ezzel egész osztálya ügyét, a párt becsületét meg a város fölötti uralmat. De Zugyin mégsem szánalomkeltő figura. Nem hagyja cseriben; a forradalmár öntudata, elszántsága, nem tagadja meg eszméit, ellenkezőleg: tisztán fölismeri, hogy nincs más megoldás, mint a halál, az agyonlövetés vállalása. Meg is adatik néki még : látni és hallani, hogyan vonulnak a munkások ezrei a közeli frontra a munkásinduló ütemeire.


Ez a befejező akkord mai orosz író könyvében nem hat romantikus szólamként. A hős sorsának minden mozzanatát fojtogató izgalommal éli át az olvasó. És Zugyin példája mindenkiénél beszédesebb a mi számunkra, a magyar forradalom, a magyar forradalom történetének alapos ismerői számára. Mint falat kenyér az éhezőnek, ugy kell nekünk a felemelő, a proletáretikát sugárzó példa.


Kitűnő alkalom kínálkozik öszszehasonlításképpen szembeállítani vele Glaesert, ezt a német burzsoázia középrétegéből kiszakadt fiatal írót. Az intellektuelek széthúzó táborából, a „keresők” szálláscsinálója, aki korán fejlett értelmiségénél fogva már tizenhárom-tizennégy éves korában átlépi tulajdonképpen osztálya kereteit, hamarosan igazodik el a társadalmi jelenségek megítélésében. Mint író, ostromát fiatalon intézi az egész irodalmi közvélemény meghódításáért s ha természetesen ez nem is sikerül neki, tény viszont, hogy sok akadályt, ellenséges érzést, előítéletet sikerült legyűrnie. A 902-esek-ben megvillogtatott írói kvalitásai azonban nem óvják meg az üldöztetéstől — hollandiai vasutakon elkobozzák könyvét.


Glaeser ma még nem proletáríró, de a 902-esekben tükröződő szemlélete kétségtelenül szociális és forradalmi. Ez az alkotás kiváló tett s a legkevesebb, amit megérdemel tőlünk ezért, hogy ezt a regényt ne sorozzuk csak ugy futtában a „háborús regények” rendje közé, hanem lássuk meg többek közt, hogy menynyivel átfogóbb képet adó, menynyivel szélesebb és élesebb fénysávval világít társadalmi rendszerünk mélyeibe, mint Remarque „front”-regénye.


Csakugyan: Glaeser a frontot nem járt háborús fiatalság szemével megfigyelt eseményeket, túlfinomult idegrendszerével fölfogott tüneteket ötvöz egybe. Ez a különbség megmutatkozik ha a Csokoládéval hasonlítjuk össze, a 902-eseket. Amannál ott setteng az író az ádáz harcok kellős közepében, ennél a gyerekfigurák pszichikai küzködése dominál s minduntalan kiérezhető a szerző jelenvalósága. Látnunk kell és éreznünk kell, hogy az író szugerálni tudja a dolgok valóságos ízét meg az őszinteségét.


Már most: Glaeser regényével kapcsolatosan önként adódik még egy megállapítás. A dolgok közti összefüggés annyira világos, hogy kár volna elszalasztani annak hasznossá válható hangsúlyozását. Glaeser tette újabb bizonyság arra nézve, hogy a proletármozgalomnak nem lehet közömbös sohasem, hogy ilyen értékek elkallódnak-e, vagy eljutnak-e a munkásosztállyal való egybeforrásig. Másfelől pedig épp oly hiba lenne, ha valakit éppen az ő különleges szerepének téves megítélése vinne rá az intellektuel illuziók süppedős ingóványára. (Budapest)


*Taraszov Rodionov: Csokoládé (regény). Ford. Katona Fedor. Ernst Glaeser: A 902-esek (regény). Ford.: Bölöni György.


 


Vissza az oldal tetejére