FŇĎoldal

Korunk 1930 Június

Három szlovák költő


Szalatnai Rezs√Ķ

 


A mai szlovák irodalom generációs megnyilatkozásai kétségen kívül a legérdekesebb középeurópai jelenségek közé tartoznak. A szlovák prózaírás zöme a régi generáció folytatólagos munkája, mely alig lépi túl a multba menekvő színezés és a nekibátorodó kispolgári önleleplezés szokásos köreit. Van azonban két háború utáni regény, amelyik kegyetlen köldökszakítással válik ki ebből a sorból. Az egyik: Milo Urban Zivy bic (Élő ostor) című nagy regénye, melyet most adnak ki Moszkvában orosz fordításban félmillió példányban. A másik könyv Peter Jilemnicky: Vitazny pád (Győzedelmes esés). Mindkét regény fiatal író alkotása, robbanó erejű epika, az első két szlovák írás, amelyik a szlovák faluról letépi az etnográfiai romantika és az idillikus lelkesedés pántlikás szűrét, hogy minden szociális nyomorával, egész társadalmi valójával, fatális hullásával, megtépett énekével: elénk tárja a kárpáti ismeretlenség hegyei alól pihegő embereket és dolgokat. Az új szlovák generáció szeme látja így Szlovenszkót a maga reális valóságában. Szociális felelőséggel írnak az új nemzedék írói, akik új nyelvi szépségekkel tüntek fel s most az átértékelés vonalán dolgoznak. Ez a nemzedék Prágában lépett Európába a fordulat után, irodalmi iskoláit Bécs  és Budapest között járta ki és Párisban belekóstolt a nyugati metafizikába, mely egyetlen egészséges atavizmtissal visszalökte őt szülőföldjére. Kollektiv élménye a világháború volt, ő köszöntötte a politikai szabadságot s nem véletlen, hogy ő érezte meg elsőnek a visszatérő kispolgári sorompókat és az új tőke nacionalista öltözetű hódítását. A szlovák jövő haladásának útját ez a nemzedék jelölte meg abban a szociológiai egységben, mely a történelem révén predesztinálva van arra, hogy az emberiséget átvezesse a társadalom szocialista rendszerébe. A szlovenszkói fiatalság megmozdulásában máris lökő erejű lett a fiatal szlovák szocialista nemzedék. Mert míg a magyar Sarlósok kisebbségi determinációjukkal gátolva vannak abban, hogy végigcsinálják egy öntudatos generáció társadalmi differenciálódását, addig a szlovák nemzedék függetlenül és származási gátlások nélkül vonhatja le szociális meggyőződésének teljességét: a nemzeti majoritásában. Innen van az is, hogy tizenegy esztendő alatt a szlovenszkói magyar írók közül senki sem mert nyulni generációs leszámolással s elemző szociális szemszöggel a szlovenszkói magyar regény pompásan gazdag anyagú témájához. Valami nagy gátlás van itt, melyet a szlovák hasonló nemzedék kianalizált már magából: mi még mögötte vagyunk. Az ő útjuk az 1918-ban megindított Mladé


Slovensko (Fiatal Szlovenszkó)-tól a mai Dav (Tömeg) kibontakozási pontjáig vezetett. A magyar kisebbségi generáció a Vetés-ben és az Ujarcú magyarok című verskötetben foglalta össze magát.


S ha mérlegre tesszük Szlovenszkó első évtizedének, mint önálló kulturtestnek, lírai termését: generációs frontáttörést, a couleur loaclon tul emelkedő tájviziót, sorsvágó lírai ízeket, a nyelvi különféleségeken túlemelkedő társadalmi kiszolgáltatottság megkiáltását: sokkal nagyobb mértékben találjuk meg a szlovák. írói nemzedéknél, mint a magyarnál. Nyilvánvaló, hogy itt egy generációs jelenséggel állunk szemben, hisz költőkben a szlovákoknál, még jobbakban, is a szlovenszkói magyar irodalomban éppenséggel nincsen hiány.


Három fiatal szlovák költőről van szó, akik generációs vonalon találkoznak. Indulási szempontból és fejlődési formájában az első: Jozsa Nizsnánsky, akinek két évvel ezelőtt jelent meg első verskötete: Medzi zemou a nebom (Föld és ég között). Huszonhárom vers, egyetlen huron szóló muzsika, valóban ég és föld között, falu és város között, itt Szlovenszkóban: álló századok, rohanó folyók, növő városok között, szlovákok, magyarok, németek között; ez és ennyi ez a költészet. Nizsnánsky szimbólikusan címezte meg verskötetét, de ez a szimbólum: analitikus valóság. A faluból, parasztsorsból, fátumos szlovák pantheizmusból városba sodort ember egyszerű, őszinte éneke ez, egy emberé, aki a faji atavizmus kérgeskezű robotjában visszasíró konkrét valóságot vizionál, aki paraszti vérrel az ereiben nem tud gyökeret verni a városban sem a gyárak kéményei között, sem erótikába meneküléssel, az asszonyok ölében, csak tengeti-lengeti életét: ég és föld között: a semmibe csavarva faja folytatását. Gyökértelen társadalmi lény ez a költő, aki szenzibilis lélekkel (keresi a. maga talaját. Tudata nincs, csupán lírai felérzései és tájszerelmei vannak, de meghajló lágysága létére keményen és tisztuló szavakkal beszél, nem törekszik elrejteni semmit, józan és komoly, soha nem adja önmagát, mint szétbontott egyént, mindig úgy fejezi ki érzéseit, hogy éreznünk kell: itt egy nemzedék szólal meg. Azé a szlovák nemzedéké, amelyik ma a közéletben egyre erősebben állapítja meg öncélú idetartozandóságát. Formálisan nagyon közel áll Nizsnánsky a cseh Jiri Wolkerhez, aki általában a fiatal szlovák írónemzedékre a legnagyobb hatással volt. Mig azonban Nizsnánsky csak Wolker szemlélődő attitűdjét vette át, addig a másik költő Laco Novomesky Wolkerrel világnézeti és harcvonali rokonságban van. Novomesky esztendőkkel ezelőtt Nedela (Vasárnap) című verskötetével debütált s új versei most jelennek meg. Nagyvárosi ember Novomesky, akinek nincsenek faji vonatkozásai a faluhoz, mint Nizsnánskynak, bohém és őslírikus lélek, aki meztelen valóságokból énekel, expressziókat és impressziókat egyé keverve, s míg Nizsnánsky a fátumszerűséget lírikus párának használja fel, addig Novomesky már rámutat ennek okaira. Mert Nizsnánsky csupán érzelmi szocialista: Novomesky ellenben generációs tudattal az, aki a szlovák faluból kiemeli a városbazüllött szegény cselédet, hogy annak társadalmi esettségéből vádoló és megmutató lírát sürítsen. Novomesky nem fest képeket, lírai tömböket vág ki, amelyekben felvágott idegek ránganak fájdalommal és gyerekes könnyedségű szépségekkel. Kevésszavú költő, aki mindent fogalmakkal akar érzékeltetni. Prága, Pozsony, Budapest és M√ährisch Ostrau között kóborol, korcsma asztalokon beszélget önmagával kék lírai vizeken ringva, munkásokkal és utcalányokkal barátkozik rimbaudi kamaszsággal és mai szívvel. Gyorsan égő élet egyetlen futása ez, mely ujabb verseiben elmélyülő, megállapodó, életértelmező tartalmat vetit. Novomesky első verskötete volt a legegységesebb szlovák költeménykötet, mely a háború után megjelent. Tiszta és sajátosan kiegyensúlyozott lírai nyelve van ellentétben Nizsnánskyval, aki még itt-ott heterogén hasonlatokat használ. A harmadik költő: Jan Rob Ponicsan, aki már 1923-ban adta ki első verskötetét: Som (Vagyok) címmel. Ady Endre természetes hatása látszik Ponicsan első versein, míg ma a nemrég megjelent Demontázs című verskötetében már elérkezett ő is egyéni formájához. Ponicsan új versei formában és tartalomban is: egységes forradalmi poézist jelentenek. Naturalista hang keveredik itt a poetistával, amint ahogy Ponicsan szereti a sanzonos és a Majakovszky által előszeretettel meghonosított rövid, rímes versformát. Tartalomban egyesíti Novomesky és Nizsnánsky líráját: a szlovák falu és város egy képbe kerül nála, ismeri ezt is, azt is, mert ismeri a szociális igazságtalanság mindent feltáró valóságát. Nem a leíró és lírai lehetőségű részletek fontosak előtte, csak a társadalmi lényeget látja és adja, kifeszített attitüdben, messzire csengő harcos hívással. Ennyiben költő és maga is ennyiben ismeri el a poézis létjogosultságát.


A három szlovák költő: egyetlen szlovák generáció arca, amelyik biológiai sodródással vonul a régi világ gazdasági és morális kereteiből egy új világ felé. (Pozsony)


 


Vissza az oldal tetejére