FŇĎoldal

Korunk 1930 Június

Csataképet nézek


Joseph Roth

 


A régi csataképek nem nagyon rettenetesek, inkább meghatók. A véres vörös, amely valamikor túlnyomó lehetett rajtuk, téglavörös lett, egy kicsit répa-vörös, e színnek legbékésebb árnyalata, a vörös pacifizmusa. Megtépett zászlók lobognak a csaták előtt. Igaz, hogy kardok szelték őket keresztül, lándzsák szakították le darabjaikat, golyók lyukasztották át őket. De már maga a tény, hogy egy ilyen gyönge anyag, mint a selyem fegyverekkel szembeszállhatott s sok csatát túlélt, már ez maga megerősíti azt a benyomást, hogy régen a háborúk tényleg ártalmatlanabb dolgok voltak, mint ahogyan azt a történelemkönyvek leírják. A sok elesett igaz nem tagadható. Haláluk azonban nem látszik végérvényesnek lenni. Még mindig ráérnek arra, hogy ajkukon egy átokkal haljanak meg, Vagy áldással az ügyre, amelyért harcoltak. Nyilvánvalóan a halál pillanatában egészen világos számukra, hogy vagy egy csoda újból a vidám tábori életre fogja ébreszteni őket vagy pedig már látják az ég katonai osztályát, hová jutni fognak.


Nem is csoda! Az ellenség rendesen hitetlen; törökök, janicsárok, tatárok, alapjában talán egyistenhívők, de egy alapos tévedéssel. Erre bizonyíték már mindjárt görbe kardjuk. Akik a mi — keresztény — oldalunkon harcolnak, azoknak egyenes a kardjuk (ami jellemző szimboluma a harcosok jellemének) egy markolattal, ami bármikor felhasználható keresztiként. Mig a janicsárok, a tatárok és a szaracénok kis, fürge és vöröses lovakat szeretik, addig a nyugati hősök a szürkéket, amelyek a Grál paripáira emlékeztetnek. Az előkelő hősöket egyébként az utolsó pillanatban egy közönséges baka megmenti. A megmentő rendesen halálos sebet kap. De sejti az ember, hogy utódai azonnal egy jó kis hűbérbirtokot kapnak, mihelyest a kiváló hős felgyógyul.


A csata rendesen egy síkon folyik le, amelyet a környező dombok még kihangsúlyoznak. Ezeken a dombokon állanak az egészen nagyok, azok, akiknek nevében a csata folyik. Láthatatlanul, a dombok mögött, állanak valószínüleg fehér sátraik, amelyekben a feketehajú kurtizánok hevernek. Ha a csata kedvezőtlenül végződik, akkor ezek, akiknek nevében lefolyt, lesznek az elsők, akik megfordulnak s sátraikba térnek. Ugyan ezeket sokszor sietve össze kell szedni. De mégis többnyire van a legyőzött nagy úrnak még éppen annyi ideje, hogy hölgyét futólag megölelje.


Csak ritkán fordul elő, hogy a domb s ami mögötte van nem ürittetik ki idejére. Akkor a győzők a kényelmes síkságról megrohanják a dombokait s az elsők, akik feljutottak, intenek azoknak, aki még lent vannak. Az integetés egyáltalában nagy szerepet játszik a háborúban. Mindig int valaki valaminek: a győzelemnek, a dicsőségnek, a halálnak. És; az integetőkön jól lehet látni, hogy egészen tisztában vannak azzal, hogy ők példaadók s mint ilyenek maradnak fenn az utókor számára. Az ügy, amiért harcolnak és integetnek, jó ügy. A követőik sejtik ezt már s nem tétováznak.


Az ég kék, a nap forró és sárga, a por fehér. A harcosok torka kiszáradt, a néző már a csata látásától szomjas lesz. Különféle sebek lázt fokozhatnak s fokozhatják még a szomjuságot. Az ember szeretne egy veder friss vizet odavinni s segíteni az embereknek, akik ott a meleg napsütésben nehéz munkájukat végzik. Meg szeretné az ember mosdatni a harcosokat. Nem lehet! Nincs forrás a közelben s mindenekelőtt nincsen veder kéznél! Az ember megvigasztalódik! Majd isznak a csata után.


Vége az ütközetnek, mihelyt beáll az este. Az ember tudja, hogy a (napnak legfeljebb tizenkét órája alatt süt a nap. Mihelyt a nap egy e célra rendelkezésére álló domb mögött lenyugszik, visszavonulót fujnak a trombiták, akkor is ha egyébként a csata még nem is volt eldöntve. A holdsarló lassan felkúszik a horizonton s emlékeztet az ellenség görbe kardjára. Akik nem sebesültek meg, lefeküsznek aludni. A sebesültek pedig nyögnek.


*


Nincsen borzasztóbb, mint az a tény, hogy a legutóbbi háború is kezd már ilyen idillikus harcfestészet témája lenni. Pontosan tíz évvel befejezése után! Különösen a győző országokban, amelyek azt képzelik be maguknak, hogy körülbelül olyanformán győztek le bennünket, mint a kereszténység lovagjai valamikor a pogányokat. A mérges gázok úgy néznek ki, mint a feltámadást garantáló pusztítás kedves felhőcskéi. Az ágyucskák helyes tüzecskéket köpdösnek. A repülőgépecskék sietve zúgnak át a levegőcskén. S a hősöcskék megható tábori levelezőlapocskákat írnak az otthon maradt kedvesecskéknek. Különösen kedveltek a rohamtámadások. Éppen úgy, mint a szaracénok idejében! Bajonettekkel a megszállt domb ellen. Az ember beleivel fennakadt a drótsövényeken. És integet! Integet! A győzelemnek, a dicsőségnek, a halálnak!


És még mindig élünk. Mi, szaracénok és keresztények. És nézzük, hogy festenek le bennünket apáink és fiatalabb testvéreink. Filmeket csinálnak belőlünk és háborús képeket; amiket a falakra akasztanak. Hogy az unokáknak megint meg jöjjön a kedve. Saját eleven szemeink előtt csinálják meg beleink portréját. Már kicsinosítják halálunkat. Már hadvezéri halmokat csinálnak hullahegyeinkből. Alig tíz éve. Tíz évecske! Építenek — már megint! És festenek!...


De a vörös, amit most használnak — s ez az egyetlen gyenge vigaszunk — soha se fogja a pacifisztikus tégla-árnyalatot megkapni. Vörös lesz, vörös, mint a vér és mint a tűz. A mai színeknek más az anyaga, Valóságos vér van hozzá keverte. És a mi halálunk volt az utolsó, amelyet még idillikusan körül lehet hazudni. A mi festőink halála azonban már más lesz, nem lesz többé festhető. Mert meg fognak fulladni otthon, a műteremben a palettával a bal s az ecsettel a hazug jobb kézben!


* Az itt közölt irás Joseph Roth uj könyvéből való; a könyv cime: Panopticum, Gestalten und Kulissen, kiadta a Knorr und Hirth Verlag Münchenben. Apró irások gyüjteménye, irások mindennapi dolgokról és emberekről, objektiv riportok, de szívvel megírva. Panoptikumnak nevezi a szerző a könyvét s ez már jelzi állásfoglalását a leirt emberekkel és dolgokkal szemben : csak a néző és nem a cselekvő ember álláspontjából lesz panoptikum a világ, bábok az emberek és kulisszák a környezet, amelyben az emberek élnek. A valóság-szinház tragédiáit és komédiáit, a mindennapi élet operettjeit és drámáit rajzolja : egy különös izű keveréke ez a realista valóságnézésnek és az irodalmi alakitásnak, amit Roth nagy művészettel csinál. Viaszfigurák, amelyek mégis élnek, kulisszák, amelyek még sincsenek vászonból: az értelem röntgensugarával átvilágított s ezzel irreálissá tett valóság. S ennek megfelelő a kifejezési formája is: mindig pontos, exakt leiró, emellett azonban mindig tovább megy a leírásnál, mindig mélyebbre utal, a konkrét és az abstrakt, a plasztikus leiró és a gondolatot kifejező sajátos keveréke. Ám ugyanaz, ami a könyv sajátos értékét és vonzóerejét teszi, ugyanaz a forrása a hiányérzésnek is, amelyet hátra hagy : mert a világ mégsem panoptikum és az emberek nem viaszfigurák s az olvasót nem elégíti ki, hogy csak passzív néző maradjon.


 


Vissza az oldal tetejére