FŇĎoldal

Korunk 1930 Június

Kulturális közeledés a gyakorlatban


Kemény István

 


Itt a legfőbb ideje, hogy a világháború atmoszférájának véget vessünk: meg kell ismernünk egymást; a gazdasági és kulturális közeledés egyengetni fogja a politikai megértés utját, — és igy tovább: ki nem ismeri ezeket és az ezekhez hasonló jelmondatokat? Nincs nap amelyen a különböző országok különböző ujságjai be ne számolnának valamiféle „közeledési” akcióról, nyilatkozatok, ankétok, gyűlések egymást követik.


Ezzel szemben, — hogy ezzel szemben a gyakorlatban mi a helyzet, azt világítsa meg kissé az alábbi pillanatfelvétel.


Amikor nehány esztendővel ezelőtt a különféle országokban sorra megalakultak a Pen-clubok, sokfelé felülkerekedett az optimista meggyőződés, hogy ezeknek a minden politikától távol álló, tisztára kulturális célkitűzésű egyesületeknek sikerülni fog a háború következtében megszakadt nemzetközi összeköttetéseket ismét kiépíteni. Hogy ezt a célt minél gyorsabban és biztosabban elérjék, többnyire olyanok vették kezükbe a szervezés munkáját, a kiknek szemében a nemzetközi kulturális együttműködés gondolata nem egyszerű frázist, hanem a jobb jövő zálogát jelentette.


A Pen-clubok munkásságának első éveiben a dolog természeténél fogva itt-ott zavarok jelentkeztek, ezeket azonban minden egyes esetben kölcsönös jóakarattal és engedékenységgel sikerült elsimitani. A magyar club működéséhez már sokkal kellemetlenebb affér emléke fűződik; emlékezetes, hogy a budapesti Pen club elnöke annak idején tiltakozását jelentette be arra az esetre, ha Romain Rolland Budapestre jönne és a leghatározottabban állást foglalt az ünnepélyes fogadtatás ellen azzal az indokolással, hogy Romain Rolland kommunista és a magyar Pen-club nem fogadhat ilyen „kompromittált” embert. Ez az állásfoglalás meg lehetős csodálkozást keltett a közvélemény legszélesebb rétegeiben, ahol nagyon jól tudták, amit az illusztris elnök ur ugy látszik nem tudott, — hogy Romain Rollanddal kapcsolatban kommunizmusról beszélni, enyhén szólva — meggondolatlanság. Radó Antal különös szereplése irodalmi körökben akkortájt meglehetős egyhangú hatást váltott ki s egyik magyar publicista állította fel a tételt, hogy „ezek után még sem lehetséges, hogy akár egy napig is Radó tanácsos ur jegyezze a magyar tollal a magyar irodalom prokuráját, még a Pen-clubon keresztül sem. A magyar tollat nem lehet szuronyként feltűzni a puskák élére, hogy bekísérje a humanizmust és az európaiságot az első őrszobába, ha átlépi az ország határát”.


Néhány hét óta azután a budapesti Pen-clubról ismét sok szó esik, ezuttal jugoszláviai vonatkozásokban és a hirek bizonyos leszögezett, de be nem tartott nemzetközi megállapodások ról beszélnek. Véletlenül éppen Jugoszláviában járván, ugy gondoltam, hogy megpróbálok világosságot deríteni az ügyre és megkérdeztem Petrovics Veljkót, a mai szerb irodalom egyik vezető alakját, a belgrádi Pen-club elnökét, akit Magyarországon is jól ismernek hiszen ismételten járt Budapesten és a jugoszláv irodalom külföldi kapcsolatainak kiépítésében nagy szerepet játszik. Petrovics Veljkóról minden hozzáértő tudja, hogy régebben nem volt esztendő, amelyben hoszszabb-rövidebb időt Budapesten ne töltött volna, másrészt pedig se szeri, se száma a fordításoknak, amelyeknek révén a jugoszláviai olvasóközönség számára hozzáférhetővé tette a magyar irodalmat.


Petrovics elmondta, hogy legutóbbi budapesti tartózkodása idején megállapodott a magyar Pen-club vezetőjével a közös, illetve párhuzamos munkaprogramban. A megállapodás értelmében egyre-másra fordított magyarból szerbre és ezek a fordítások sorra meg is jelentek, ezenkívül pedig Kállay Miklóssal megíratták és kiadták a modern magyar irodalomról szóló tanulmányt. Ezek után kiváncsian várták, hogy a megállapodás második fele is teljesüljön — és ezt mind a mai napig hiába várják. Petrovics Veljkó őszintén bevallotta, hogy ez az ügy számára annál kellemetlenebb, mert hiszen ő volt az, aki e kérdésben exponálta magát s ilyenformán a jövőre teljesen lehetetlenné vált bármiféle hasonló akcióban való részvétele.


A tárgyilagosság kedvéért meg akartam ismerni a másik véleményt is és ezért hozzászólás végett közöltem Radó Antallal, a budapesti Pen-club elnökével Petrovics Veljkó felvilágosításait. A válasz igy szólt: tény, hogy bizonyos disszonáns akkorddal végződött utolsó meg beszélésünk Petrovics Veljkóval, ennek azonban én nem vagyok oka. Ismételten hangoztattam előtte és most sem mondhatok mást, hogy az efajta kulturális közeledés nem történhetik kereskedelmi szerződések megkötésének mintájára. Nem mondhatom azt, hogy ennyi és ennyi export ellenében bizonyos meghatározott mennyiségű importra kötelezzük magunkat. Ha a belgrádi Nemzeti Szinház előadja magyar szerzők műveit, ezt bizonyára azért teszi, mert sikert vár az előadástól. Hogyan kötelezzük mi magunkat ezzel szemben szerb darabok előadására, amikor nem is tudjuk, vannak-e ilyenek. Meg aztán a Pen-clubnak nincs is beleszólása az egyes színházak müsorösszeállításába.


Itt közbevetettem, hogy nem is ez a kérdés lényege, hanem a két ország irodalmának kölcsönös ismertetése, illetve az erre vonatkozó megállapodás. Erre szó szerint ezt a felvilágosítást kaptam: Kérem a Penclubnak nincs folyóirata. Hogy az egyes lapok milyen cikkeket közölnek, ez kivül esik hatáskörünkön. Bizonyosnak tartom azonban, hogy amennyiben valamelyik folyóiratunk jól megirt tanumányt kap a mai jugoszláv irodalomról, azt szívesen fogja közölni. Ha valaki irt ilyen cikket és nem tudja, melyik lapnak küldje be, mi szívesen szolgálunk útbaigazítással, többet azonban nem tehetünk...


Valahogyan az az érzésem, hogy a fent közölt két nyilatkozat, mintegy dióhéjban viszszatükrözi azt a nagyon kevéssé őszinte játékot, amelyet egyesek ezen a téren már évek óta folytatnak... (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére