FŇĎoldal

Korunk 1930 Június

A könyv, mint sport esemény


Ligeti Ern√Ķ

 


Bernard Grasset, francia könyvkiadó Chose Litteraire címmel érdekes könyvet írt, amelyet az Editio Teuta-Franca, egy német-francia irodalmi barátságra alapított könyvkiadóvállalat Grasset egy másik könyvével (Bemerkunger über die Tat) összes kiadványai között elsőnek igyekezett kiadni.


Bizonyára vannak a francia könyvesiparban Grassetnél történetibb, előkelőbb hangzású nevek, olyan cégek, amelyek teljesítménye összehasonlíthatatlanul nagyobb a Grasseténál. De ennél az aránylag fiatalembernél és fiatalabb cégnél lelkesebbet, mozgékonyabbat hamarjában nem tudunk említeni. Nos, itt fekszik előttünk Grasset sokat emlegetett könyve, amelyben a francia irodalom zsibongó, tarka élete új szempontú megvilágítást talál: a könyvkereskedő, az irodalomtermelő a szellemi műveltség engrosszistájának oldaláról.


„Engem az irodalom szeretete vezetett a könyvkiadáshoz” — írja. A „chose littéraire” sodort oda. Az irodalom ügye alatt valami élő lényt értek, amelynek teste van, amit el lehet érni vagy elhibázni, birtokba venni, vagy elveszíteni, szóval amiért harcol az ember”.


Grasset, hogy szemléletővé tegye, hogy mit jelent Franciaországban az irodalom, helyesebben könyvkiadás, Bourdet ismert színdarabját idézi a Vien de paraitre-t. Ez a csipkedő, maliciózus színjáték csak olyan országban születhetett meg, ahol rengeteg embernek személyes ügye a könyv. A színdarab hőse a könyvkiadó, aki az Akadémiától kezdve a szerzőkig, írókig, ujságírókig, szalonokig mindenkit mozgósít, hogy az ő favoritja nyerje el az évi nagydíjat. Franciaország az irodalmi díjak hazája. Az a könyv, amely megnyeri a díjat, tisztán e ténynél fogva predesztinálva van a legszenzációsabb anyagi karrierre. Természetes, hogy ilyen díjkiosztáskor mindenki a fedélzeten van. A kiadó parancsokat és ellenparancsokat enunciál, cikket diktál az ujságíróknak, befolyását latba veti a zsürinél és mindaddig nem nyugszik, míg az ő „színe” be nem fut a versenyen.


Igy lesz egy könyvből sportesemény. És ahogyan egy mű a merkantilizmus forgószelében föléje emelkedhetik az őt megillető helynek, vagy alája kerülhet, szóval névérték helyett egy tőzsdei jegyzésszerű értéket kap, úgy másrészt a kiadó más oldalról is kihasználhatja az egészen újsütetű irodalmi snobizmusnak vállalkozó hajlamosságát. Grasset az ezzel kapcsolatos jelenségeket „bibliofil érának” nevezi, nem mintha a multban nem lettek volna bibliofilok nagy számban. De a régiek szép és értékes könyveket, princepskiadásokat, művészi köteteket nyomásokat kerestek, a mostani bibliofilok már csak spekulációs oldalról nézik a könyvet. Proust egyik könyve 1914-ben három frank ötven volt, ma már ez a könyv csak azért, mert. első kiadás volt, 11 ezer frankért kelt el egy aukción. Ez a spekuláció annyira megy, hogyha például egyazon gépen nyomott könyvön második, harmadik kiadás áll, már nem ér annyit, mint az a könyv, amelyiken még a kiadás száma nincs megjelölve. Egyes könyvkiadók azokat a könyveket, amelyekről feltételezik, hogy később spekuláció tárgyát képezhetik, már e pontból szortírozzák és különítik el a többitől, úgyszólván tezaurálják könyvárusi forgalomba bocsájtás nélkül üzérkedési célokra.


Nem érdektelen említett könyvnek az a fejezete sem, a melyben Grosset az írói viszonyokról és írói szervezkedésekről tesz említést. A francia írók zöme a kedvező irodalmi konjunktura dacára is siralmas helyzetben van, úgy, hogy nemrégiben a Comedie cimű lapban egy akadémikus (!) munkás szervezetbe akarta tömöríteni az írókat és kollektívszerződés megkötésére ösztökélte őket. Ez a terv természetesen a mai kapitalista termelés alapján helyezkedett Franciaországban nem valósulhatott meg. különben is csekély eredménynyel kecsegtet ilyen törekvés bármilyen termelés alapján álló írói társadalomban. Ez a körülmény azonban mit sem változtat a tényen, hogy a francia íróproletárnak érezze magát. Egyelőre Franciaországban egy hatalmas írói egyesület működik, amelynek háromezerhétszáz tagja van. Magától értetődően számos író nincs az egyesületben, aminthogy, akik benne vannak, azok még szükségszerűen „írók” is. Hogyan rekrutálódnak a francia írói egyesület tagjai? A tagdíj: huszonhét frank 45 centimes. Minden jelentkező író köteles egy már megjelent könyvének egy példányát beküldeni az egyesület-vezetőségének. Az alapszabálynak ezt a részét azonban — bizonyára a tömeges jelentkezések miatt — úgy módosították, hogy passzív írói tagsághoz két, aktiv írói tagsághoz pedig négy megjelent mű beküldése szükséges.


Ami a százezer példányszámos könyvek kultuszát illeti, Grasset állítása szerint sok tekintetben közrejátszik a divat kényszere is. Franciaországban, ahol olyan fejlett a társadalmi élet, a könyvkiadók és a sajtó divattá tették a könyvekről való eszmecserét. A snobizmus divatja azonban még nem vonja maga után, hogy a könyvet el is olvassák, csak azt legfeljebb, hogy megvásárolják s megtalálható legyen a házban. A könyvnél fontosabb az író személye s a körülötte szőtt pletyka-komplexum. Az, aki például Mauriaccal ebédelt az előző nap, feltétlenül „előnyösebb” helyzetben van azzal szemben, aki csak olvasta a könyvet, ha mindjárt a leghelyesebb kritikai megjegyzéssel kiséri is.


Végül Grasset a maga hivatásáról beszél. „A nagyközönség” — írja, — „amely szigorú módon ítélkezik az átlagtermelés felett, hajlandó a kiadót vádolni a piac középszerű termékkel való elárasztása miatt, amikor is e ténykedésével a valóságos értékek sülyednek. De a közönségnek fogalma sincs azoknak a kéziratoknak óriási számáról, amelyet félre teszünk.


Magam részéről állíthatom, hogy a nekem felajánlott ötven mű közül csak egy ha akad elfogadásra alkalmasnak ós azt hiszem kollégáim is hasonló helyzetben vannak. A mi korszakunk elveszítette megbecsülését az írott művel szemben. Bizonyos napvilágot látott művek megpillantásánál csaknem mindenki joggal teheti fel a kérdést: miért nem én? Igy történik meg azután, hogy a kiadóknak naponta tálalják fel a fityinget sem érő művek halmazát. Legelső kötelességünk te hát az volna, hogy állítsuk fel az „irodalmi rendőrséget”. Bár mennyire negativ szerep ez, mégis a legsürgősebb. Negativ azért, mert a kiadón kívül senki sem akarja vállalni. Husz évi kiadói multam arról győzött meg, hogy nincs az a bolondság, amelynek ne akadna azonnal prókátora. Az irodalom legnagyobbjainak tollából érkeztek ajánlólevelek olyan fércelmények mellé, amelyek nem bírják el a nyomdafestéket. Pajtás-szellem uralkodik mindenütt. Vagy tán nem a francia akadémia avatta intézménnyé a pajtásságot, amikor proklamálta, hogy alapítóinak akaratához képest nem annyira az író, vagy tudós értéke, mint inkább a vele való érintkezés kellemessége alapján tömörült „társasággá”. Nekünk kiadóknak csak az áll hatalmunkban, hogy kívül maradjunk a játékon”.


Grasset nem csodálkozik, ha józanúl ítélő ember az irodalmat, úgy, ahogy most van, a közönség számára kitalált nagyarányú társasjátéknak tartja.


De talán vígasztalhatja őt, — amennyiben ez vigasztalás — hogy a társasjátéknak e formája más országokban is meglehetősen divik. (Kolozsvár)


 


Vissza az oldal tetejére