FŇĎoldal

Korunk 1930 Június

Az orosz, magyar és egyéb irodalmak divata Itáliában


Mária Béla

 


A háború után, de különösen a legutolsó években az olasz könyvpiacot valósággal elárasztották idegen írok műveinek olasz fordításaival. Mivel e könyvek mögött a kiadók, tehát kapitalisták állnak, akiknek mindennél fontosabb, hogy számításaikat megtalálják — kétséget kizáróan megállapíthatjuk, hogy az idegen íróknak nagy tömegben való prezentálását az olasz olvasóközönség széles rétegeinek érdeklődése előzte meg. Egyszerűbb szóval kifejezve: Itáliában ma az idegen irodalmak divatját éljük. Mint minden divatnak, ennek is meg vannak a maga, részben kikutathatatlan okai. Egyik közelfekvő oka maga a világháború, mely mechanikusan — és a világháború utáni pár évig tartó szellemi blokád, mely mesterségesen elzárta egyes államok elől más országok mindennemű szellemi mozgalmait. Ez a majdnem másfél évtizedig tartó periódus az önmaga levegőtlenségébe zárta az egyes országok irodalmát és művészetét; természetes, hogy amikor a kulturaéhes tömegek mohón nyultak új ingerek: a közben gazdagra dagadt, és ismeretlen utakra fejlődött idegen irodalmak után. Ez a folyamat először Franciaországban ment végbe és miután az olaszok mindig is a francia kultura közvetlen hatása alatt álltak, Itália itt is követte a franciákat. A franciák után az olaszok is megnyitották határaikat az idegen irodalmak előtt és alig pár év alatt régi hiányok temérdek lakunáját tapasztották be. Igy jutottak aránylag elég későn az olasz közönség elé az északi írók: Ibsen, (a Peer Gyntot csak az idén fordították le olaszra), Knut Hamsun, Strindberg művei; régebbi és ujabb németek és osztrákok: Schnitz1er, Heinrich és Thomas Mann, Ludwig Renn (akinek „Krieg”-je pár hónap alatt négy kiadást ért meg; viszont nem engedélyezték Remarque könyvének olasz kiadását); az új spanyol irodalomból Ramon Gomez de la Serna majdnem minden könyve; új lengyelek stb. Külön figyelmet érdemel az olasz közönségnek egyes idegen irodalmak iránti különös érdeklődése, melynek megértéséhez a fentjelzett okok mellett egyéb speciális körülményekre is rá kell mutatni. A magyar és főleg az orosz irodalmak jelentékeny térhódításaira gondolok.


Az olaszoknak a magyar irodalom iránti érdeklődésének okát nem nehéz kitalálni: az olasz-magyar politikai barátság természetes következménye ez a valószínűleg ideig-óráig tartó és igen felszínes, részben mesterségesen is gyártott érdeklődés. Egymásután látnak napvilágot Itáliában a magyar történelmet *, és irodalmat ismertető könyvek és fordítások. Senki sem csodálkozhatik persze azon, ha ezek a könyvek: a politikai barátság eszmekörének és tendenciáinak kifejezői és kísérői. Valóban a teljesen tájékozatlan olasz közönséggel könnyű elhitetni, hogy legkiválóbb regényíróink: Bethlen Margit grófnő, Tormay Cecil, Surányi Miklós, Csathó Kálmán, Pékár Gyula, Herceg Ferenc, stb., akiknek könyvei olasz fordításban eddig megjelentek. Mindezen könyveknek olasz kiadását a hivatalos magyar körök kezdeményezték és finanszírozzák. Megnyugtató tünet, hogy egyes hozzáértő és pártatlan olasz irodalmi orgánumok észreveszik és őszintén feltárják a fentemlített írók műveinek silányságát. Ebben a nagy kultursivatagban oázisnak számit még Molnár „Pál utcai fiúk”-jának a fentemlített művektől függetlenül megjelent olasz fordítása is. Ugyancsak jólesően hat Tormay Cecilék bevonulása után a nemrég megjelent első olasz nyelvű magyar irodalomtörténet,** melynek sok hibája, hiánya és egyoldalusága mellett is, nagy érdeme, hogy a magyar irodalom iránt érdeklődő olasz olvasó elé szélesebb és igazabb horizontot nyit meg a magyar irodalomról, mint a fentemlített szerzők „válogatott” munkáikkal. Az alig 200 apró oldalon az egész magyar irodalmat felölelni akaró könyvnek érthetőleg legnagyobb hibája, hogy túl van zsúfolva nevekkel. Az olasz közönség, amelynek legműveltebb rétege is alig ismeri Petőfi, Jókai és Molnár nevét, talán sokallani fogja azt a rengeteg nevet (köztük sok a jelentéktelen is), melyeket a szerző könyvében felsorakoztet. A sok jelentéktelen név felsorolása miatt a könyvben óriási aránytalanságok mutatkoznak. (Mondanom sem kell:tendenciózus aránytalanságok). Elég, ha annyit említek, hogy ugyanakkor, amikor Pékár Gyulára, Varga Gyulára és Kozma Andorra féloldal, Wlassich Tiborra egy teljes oldal jutott. Füst Milán alig kapott pár sort, mig Szabó Dezsőt, Balázs Bélát és a legújabbakat a szerző meg sem említi. A könyv egy másik nagy hibája az, hogy nem önálló munka: a szerző maga is bevallja, hogy nagyrészt Beöthy Zsolt és Schöpflin Aladár megállapítátásait közvetíti. Az eredetiség hiánya természetesen egyenetlenné is teszi a könyvet. Mindezen hibák figyelembe vétele mellett azonban nem szabad elhallgatni a könyv egyes erényeit, melyek ezt a kis könyvet fölébe helyezik a szokott konzervatív irodalomtörténeti ismertetéseknek. A szerző minden konzervativsága és egyoldalúsága mellett sem zárkozik el az újabb irányok és írók ismertetése előtt, sőt találunk egészen szép, helytálló és eredeti sorokat Adyról, Babitsról, Tóth Árpádról, Révész Béláról, Karinthyről, Kaffka Margitról, sőt Kassák Lajosról is, akinek munkásságáról meleg és megértő szavai vannak. Ugyancsak elismerésreméltó megállapításai vannak a magyar társadalmi osztályoknak az irodalomban való fokozatos megjelenésével kapcsolatos fejlődéséről, sőt konzervatív íróhoz szokatlan bátorsággal állapítja meg azokat a főleg politikai okokat is, melyek miatt a mai magyarországi írók nem tudnak spontán és őszintén megnyilatkozni. Az egész könyvről az az impressziója támad az embernek, hogy az egy progresszív író munkája, akinek kezét konzervativ-reakciós megbízója megkötötte. Mindenesetre megnyugtató jelenség, hogy ugyanakkor, amikor az olasz közönségnek az ötöd-rangú magyar írók műveit mutatják be, napvilágot láthatott egy olyan könyv is, amely az írók prezentálhatóságát nem tisztán a politikai hovátartozástól teszi függővé és amely valamennyire liberálisabban bírálja a progresszív irodalmat is. Remélni lehet, hogy idővel olasz nyelven is szóhoz juthatnak majd az újabb és modernebb magyar írók, akiknek létezéséről — nem az olaszok hibájából — Itáliában alig tudnak.


Az orosz irodalom itáliai divatjának okai már sokkal komplexebbek és nehezebben is magyarázhatók. Paradoxul hangzik, de mégis úgy van, hogy ennek a divatnak is politikai háttere van. Mondom paradoxul hangzik, hiszen az olasz és orosz politikai rezsim homlokegyenest ellenkező irányzatot képviselnek. De vizsgáljuk csak a száraz tényeket: a fasiszta Olaszország volt az első az európai államok között, akik elismerték a szovjetet. A Nobile-expedició alkalmával a szovjet orosz hadihajó, a Krasszin sietett először az olaszok megmentésére; az olasz repülőraj legutóbbi odesszai látogatása alkalmával is a legszívélyesebb fogadtatásban részesült az oroszok részéről. Az olasz ujságok figyelmes olvasói tudják, hogy a Szovjetoroszországról szóló tudósítások nagyrésze (majdnem minden nagyobb lapnak állandó tudósitója van Moszkvában) meglehetősen szimpatizál, de legalább is objektiv hangon ir az ottani eseményekről. (Annak, aki arra gondol, hogy ezek a tudósítások talán „destruktiv” lapokban jelennek meg, emlékezetébe idézzük azt a tényt, hogy több, mint 5 éve Itáliában csak hithű fasiszta lap jelenik meg és az összes lapok a fasiszta nagytanács speciális szervének állandó ellenőrzése alatt áll). Ezt, a különben jól bebiztosított szimpatiát részben azzal is magyarázhatjuk, hogy a fasiszmus még ma is szereti magát „forradalmi” pártnak nevezni, ugyanakkor amikor minden nem-fasiszta akarással szemben a leghallatlanabb terrort gyakorolja. Sőt éppen ez a mintaszerűen működő és az élet minden megnyilvánulására kiható terror teszi ártalmatlanná és veszélytelenné az orosz szovjettel való „szimpatizálást”.


Annyi azonban bizonyos, hogy az olasz tömegekben minden felébresztette a Szovjetállam iránti érdeklődést és napról-napra jelennek meg Oroszországról szóló könyvek és ismertetések. Egy olasz írónőnek legutóbb megjelent könyve jóleső objektivitással állítja szembe a cári rezsimet a mai állapotokkal. Jellemző például említem meg itt, hogy a nemrég olasz fordításban megjelent Ossendowsky „Lenin”-jét, mely gyűlölettől habzó egyoldalusággal állítja be a már mítosszá szélesedett orosz forradalmárt, a kritika meglehetősen hüvösen, sőt rosszalóan fogadta. Ez az érdeklődés azután főleg az orosz irodalomnak Itáliában való hirtelen és óriási arányú elterjedésében jut kifejezésre. Az érdeklődést fokozza még az a tény is, hogy Itália, mely kulturális tekintetben meglehetősen kiesik Európából és ahová jelentékeny késéssel érkeznek a középeurópai kulturális- és divathullámok, csak ma jutott el az orosz irodalom megértéséig. Az olasz közönség valójában csak most érkezett el Tolstojig, Dosztojevszkijig, Andrejevig, Gorkijig, Csehovig, akiknek munkáit most adják ki teljes sorozatokban. Ugyanakkor egymásután fordítják le az új orosz írógeneráció könyveit is, melynek egynémelyike óriási közönségsikert is aratott. Igy kerültek az olasz közönség elé: Ehrenburg, Pilnjak, Lidin, Seyfulina, Semjonov, Babel, Fedin, stb. munkái, melyeket valósággal szétkapkodtak. Majdnem minden nagyobb kiadó orosz sorozatot ad ki; új kiadóvállalatok alakultak, melyek kizárólag orosz írók munkáival foglalkoznak. (Ezek között a legnagyobb a torinoi „Slavia”). Ezek a kiadók óriási tömegekben vetik piacra a könyveket és így hihetetlen olcsó áron (2—3 líráért) adhatják a közönségnek. Ez az olcsóság szemet szúrt az olasz hivatalos köröknek és rögtön „szovjetpropagandát” sejtettek a dolog mögött. Az álarcok végül itt is lehulltak a fasiszta „forradalmiság”-ról és bizalmas rendeletben megtiltották a könyvkereskedőknek, hogy egyes orosz írók műveit eladják. Ennek a híre a külföldi sajtóba is eljutott nemrég. A fekete kormány „éleslátását” és sajátos gondolkozását jellemzi az, hogy a betiltott írók: Tolstoj, Gorkij, Csehov, Dosztojevszkij, Gogoly, mig  a szovjetírók műveit ezután is szabadon árusítják. Egyesek azzal magyarázzák ezt a különös intézkedést, hogy a kormány szerint a szovjetírók ártalmatlanok, mert csak a mai „cseppet sem vonzó” állapotokat festik, mig a régebbi forradalmi írók „álmodozásai” veszélyes és kártékony hatást gyakorolhatnak a fejlödő olasz generációra.


A terror hamuja alatt fejlődő új olasz generációnak azonban olvasmányai megválasztásánál nincsen szüksége a kormánykörök vezetésére. A haladó ifjúság mindenütt és mindenkor megtalálja a maga útját és az a tény, hogy az általános érdeklődés nyomása alatt az olasz kiadók is kénytelenek voltak feladni a külföldi irodalmak szellemi blokádját mutatja, hogy az új generáció még a mai Itáliában is ki tudja harcolni a maga szellemi horizontja kiszélesítésének eszközeit. (Nápoly)


* Tibor Eckhardt : La storia de Ungheria (Edlz. Corbaccia, Róma)


** Stefano Rökk Richter: La letteratura ungherese. Ediz Cremonese, Róma, 1929.


 


Vissza az oldal tetejére