FŇĎoldal

Korunk 1930 Június

Hazug rekordok


Szentgyörgyi Anna

 


Hála Isten hogy ez is kiderült. Már rég esedékes volt. Már rég érthetetlen volt az egész. Érthetetlen volt, hogy napról napra egyre messzebb ugrottak, egyre gyorsabban futottak s egyre messzebb hajították a gerelyt. Már rég feltételezhette az ember, hogy itt valami még sincs egész rendben s ezek az önmagukat állandóan túllicitáló rekordok valami képtelenséget akarnak elhitetni. Például azt, hogy a százméter lefutására nem is kell idő, a távolugrók húsz métert fognak ugrani, a súlydobók pedig áthajítják a Dunát. Valami ellenőrizhetetlen és szívós optimizmus terjedt el a világon, mely kötelező volt mindenkire. Köröskörül stopper-órákkal és más rejtélyes műszerekkel álltak az új kultusz papjai, a tömeg meg tapsolt. A rekordokért való kitartó lelkesedés kortársi kötelességgé avatódott. A földgömb átalakult sportarénává s az ürben az újabb és újabb rekordok villámai cikáztak...


Mindenesetre akadtak olyanok, akik bizonyos szkepszissel félreálltak s valami olyasmit magyaráztak, hogy a sportnak nem ez a rekordhajsza a célja, s az igazi eszmény csak a tömegsport lehet. Csak az lehet a cél, hogy a lehető legtöbb embert egy átlagosan jó sporttevékenység kiélésére neveljen. Ne az egyéni eredményeiben kihangsúlyozott sportot szorgalmazzuk tehát, hanem a tömegekét...


Ezeknek azonban senkise hitt. A sport intézményes támogatói ugyanúgy a rekordokért istápolták a sportot, mint azok, akik az arénákba tódultak. A tömeg — érthető ösztönei révén — napról napra kivánta és (követelte a kivételes eredményt s az egyéni sportoló, még ha eredetileg az egészségkultusz volt is a célja, behódolt a rekordtenyésztés ama fifikái előtt, amely mindennek nevezhető, csak ép egészségkultusznak nem. Egészségkultusz jellegét az egyoldalúan túlhajtott tréning folytán csakhamar el is veszítette. Ezzel párhuzamosan együtt járt a sport elindusztrializálódási folyamata. Nagyon hamar kiderült, hogy a sport számtalan ember foglalkozása, sőt nagyszabású tőkés üzleti vállalkozás lehet. Érthető tehát, ha az amatör sportot felváltotta a profeszionista, amelynek a rekord már kizárólagos célja s a kivételes eredményeket mintegy hivatalból, üzemszerűen tenyészti, fantasztikus trükkökkel és spekulációval növelve és táplálva az érdeklődést primadonnái, a sportbajnokok és rekordörök körül.


Persze ezt a széles mahinációt rengeteg hasznosnak látszó meggondolás leplezte. Az elmult századok minden mozgáskulturát nélkülöző embere után tényleg aktuális volt a mozgásában felszabadított szabadtéri ember. Az újkori indusztrializmus keretei és életformái között élő ember idegeit és testét tényleg fel kellett frissíteni; ki kellett küldeni a napra és rákellett venni a test ápolására. Az is bizonyos, hogy ösztönzésül itt szükség volt egy csomó hajtóerőre. Természetszerűleg be kellett tehát kapcsolni a lélektanilag nagyon is érthető verseny motivumát. Igy még az is érthető, hogy kitermelődtek a rekordok, mint a verseny objektív adalékai. Mondom mindez többé kevésbbé érthető, csak ép az érthetetlen, hogy miért lett mindebből speciális foglalkozás egyrészt és látványosság, mely most már csak abból áll, hogy két-három ember sportolás címén valahol egész hajmeresztő dolgokat végez, százezer ember pedig nézi, nem pedig abból, hogy százezrek sportoljanak két három ember meg esetleg nézze.


Viszont a mai valóság keretei közt így történt. A sport valami különös látványossági csődület bűvészmutatványa lett s ha száz és ezer helyén a világnak százak és ezrek sportoltak is a szabad terekén, ez a sportolás is a bűvészed fok eléréséért történt s nem magáért a sportért.


Valami különös és új színházért történt, ahol a kor kivételes képességekkel rendelkező bajnokai vonultak fel, akiket minden ember fiának szabad idejében meg kell nézni, nehogy ezt a szabadidőt a saját teste észszerű és egészséges kisportolásához használja s csodálni a teljesítményeket és megtanulni a rekordokat a tizedes másodpercekig az összes távolságokra. S tényleg: valaki megállapította, hogy a mai átlagember a rekordszámok állandó nyilvántartása révén legalább annyi számot tart nyilván, mint száz évvel ezelőtt egy hivatásos matematikus. T. i. ezek a számok mindenütt körül vesznek. Minden nap valami új rekordot hoz valamelyik sportnemben. Minden utcának, kerületnek, városnak, tartománynak, országnak, világrésznek meg van a maga külön rekordja s ezenkívül külön még az egész világnak. Külön emberek élnek, akik csak ezzel törődnek. Van egy emberfaj, amely másról nem is beszél s az évnek egy szezonja, amikor nem történik semmi egyéb, mint az, hogy a régi rekordokat leverik s újabbakat állítanak fel. Ekkor kutya kötelességed kibicelni a rekordoknak és csodálkozni felettük ... Holott..


Holott ezekkel a rekordokkal, nem ezzel vagy azzal a speciális rekorddal, hanem általában a rekorddal a legnagyobb baj van. Megbízhatatlanul hazugok s ellenére annak, hogy a legárgusabb szemek felügyelete mellett a legpontosabb műszerek mérik, a legnaivabbul megbízhatatlanok. Maga a mérés elve, illetve módszere hamis. Szinte azt lehet mondani, hogy ugyanolyan csalafintaságon alapszanak, mint az egész közönséges bűvészkedések. Svindli. A rekordok számkifejezésének nincs semmi komoly tartalma. Nem az igazi és nem az egész teljesítményt mérik, hanem a teljesítménynek csak egyik szemfényvesztő oldalát. Az egész rekordkultusz és rekordmánia ámitás. „A futás közben végzett teljesítmény nem mérhető a másodpercek, az ugrás a méterek s a súlyemelés a kilogrammok szerint. Csak a sportemberek lehetnek ennyire felületesek” — mondja egy német mérnök, Hans Rohrbach, aki a mai rekordkultuszt az alapjául szolgáló mérési módszeren keresztül próbálja leteríteni...


Rohrbach érvelése nagyon egyszerű s odakonkludál, hogy a sportteljesítmények objektiv értékét is csak azok szerint az elvek szerint állapíthatjuk meg, amely elvek alapján általában a fizikális értelembe vett munkateljesítmények mérése történik. A technikában mindenütt a világon a fizika tudománya által megállapított „méterkilogramm per idő képlet” szerint mérnek s ezt a törvényt ép a sport nem követi, holott a sportban is technikai értelemben vett munkateljesítményről van szó. A mai sport így egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy milyen súlyú test fut, ugrik, vagy dob, holott egyáltalán nem közömbös, hogy annak, az atlétának, aki például száz métert 10.5 másodperc alatt fut be, mekkora a súlya. Teljesen más ugyanis a futó teljesítmény-értéke ha hetven, mintha száznegyven kiló a súlya. Az utóbbi esetben ugyanis, ha szintén 10.5 másodperc alatt futja be a száz métert, a teljesítmény kétszer akkora, mint a hetven kilós atléta esetében. És így tovább... Rohrbach valamennyi sportnemben kimutatja, hogy a helytelen mérés következtében az egész mai rekordértékelés tarthatatlanul hamis. Nem a szó igazi értelmében vett teljesítményt méri, illetve ennek a teljesítménynek csak egyetlen egy látható tényezőjére van tekintettel és nem törődik azzal, hogy az egész teljesítmény milyen összetevők működéséből áll elő.


Rohrbach természetesen nagyon hosszan és nagyon alaposan érvel s a sport minden egyes változatára megállapítja a tudományosan helyes mérés szempontjait. Ez a mérés, ha bevezetést nyerne a versenyeken, teljesen átértékelné nemcsak az egész eddig felállított rekordtáblákat s fektetné magát a rekordmérést teljesen új alapokra, hanem valószínűleg viszszatéritené a sportot arra az eredeti bázisra, ahonnan elindult s ahol semmi egyéb nem akart még lenni, mint a szabadtérre került ember jó értelemben vett testkultusza. (Kolozsvár)


 


Vissza az oldal tetejére