FŇĎoldal

Korunk 1930 Június

A kisebbségi magyar irodalom kérdéséhez


Forb√°t Imre

 


A szlovenszkói magyar kisebbség irodalmi életében újabban valami erjedés van folyamatban. Ennek az erjedési folyamatnak az elemzése nagyon alkalmas arra, hogy a szóbanforgó konkrét eseten túl a mai magyarnyelvű úgynevezett kisebbségi irodalmak elvi hátterébe világítson.


*


A szlovenszkói magyar kisebbségi mozgalom egyik vezére Szentiványi József írógyűlést hivott egybe kuriájára azzal a céllal, hogy egy császármetszéssel végetvessen annak a krízisnek, amelyben a „kisebbségi” magyar irodalom Szlovenszkón évek óta szenved.


Ilyen esetben az önként felmerülő kérdés csak az lehet, hogy mit ér egy ilyen „gyűlés” az irodalmi termelés szempontjából, illetve: milyen lesz az a nyúlfiú, amit a szlovenszkói magyar kisebbség e nemes párduca megszül?


Természetesen, már jó előre leszögezhetjük, hogy egy ilyen írógyűléstől a. százszázalékosan szociális szellemű és alkatú irodalom nem vár se programmot, se megoldásokat, se megváltást. S korántsem azért, mintha a szlovenszkói vagy általában bármely igazán szociális szellemű irodalomnak nem volna nemzetiségi problémája. Van! Itt azonban ez nem primer probléma, hanem csak folyománya azoknak a gazdasági és politikai alapproblémáknak, amelyek mindenütt adva vannak, ahol a kapitalizmus a maga osztályuralmát egyebeken kívül a nemzetiségi elnyomatás révén tartja fenn.


Ne feledjük el: — a nemzetiségi elnyomatás igen bő kizsákmányolási lehetőségeket nyújt az uralkodó osztályoknak. A létért való küzdelemben a nemzetiségi elnyomás, mint külön handicaep óriási szerepet játszik. (Gondoljunk például az ipar-leépítésekre, a kimondottan magyar többséggel rendelkező területeken; vagy az illetőségi kérdésre, amely teljes súlyával elsősorban a dolgozókat nyomja; vagy: szeles magyar parasztrétegeknek az amúgy is elégtelen földreformból való kirekesztésére, a nyelvkérdésre, stb. stb.)


Ezeknek a szociális és nemzetiségi problémáknak természetesen mindenütt a kisebbségi területeken s így Szlovenszkón is „van egy „érintkezési felülete” a kisebbségi magyar politikai pártok problémáival s mindezen jelenségek ellen a harcot a különböző magyar pártok is felvették programmjukba. Ebben a vonatkozásban azonban élesen keh tisztázni, mert minden probléma jelentősen elváltozik, ha egy más osztály nézi a maga ideológiai szemszögén keresztül. Érthető is: a különböző kisebbségi magyar pártok olyan rétegeknek az exponensei (magyar feudális birtokosság, zsíros parasztság, katholikus és kálvinista kispolgárság, hivatalnok és kisiparos rétegek, magyar klerus, stb.) amelyik közvetve vagy közvetlenül részesek a magyar dolgozók (munkásság és kisparasztság) kizsákmányolásában.


Viszont mit jelent ez? Jelenti, hogy ezek a pártok csupán a kapitalista rendszer nekik kényelmetlen és őket gátló megnyilvánulásai ellen küzdenek; ez a küzdelem azonban nem érinti a rendszer alapját. (Mint polgári ideológusoknak ez természetesen nem is áll az érdekükben!) Ezért nevezhetők azután a különböző kisebbségi magyar politikai pártok reakciósoknak s reakciósnak az ezeket a pártokat kiszolgáló és reprezentáló kisebbségi magyar irodalmak is.


Miért oly példátlanul retrograd, nivótlan, eklektikus és zavaros minden mai magyar kisebbségi irodalom?


Miért van az, hogy minden mai kisebbségi irodalom a multba néz, ülve valami ősi karosszékben az ősök fogason függő, rozsdamarta kardjai alatt?


És végül miért van az, hogy tíz év bubánatos és hazafias kontárkodás után például Szlovenszkón is rájöttek arra, hogy ennek a szerencsétlen magyar kisebbségi irodalomnak a nívóját valahogyan emelni kéne?


A válasz ezekre a kérdésekre nagyon egyszerű! Az irodalom krízise csak következménye annak a krízisnek, amely magában a kisebbségi politikában lejátszódik. (Természetesen erre a tételre a kisebbségi irodalom szlovenszkói művelői Mécs Lászlótól egész a Nyitott Könyv „négyeséig” egységes tiltakozásban fognak kitörni, mert: „Mi köze az irodalomnak a politikához?” De hogy köze van, azt mindjárt befogjuk bizonyítani).


A (magyar ellenzéki pártok Szlovenszkón az államfordulat óta belátták, hogy negativ politikájuk a csődhöz vezetett s hogy ennek a politikának a segítségéve] nem tudtak a mögöttük álló rétegek érdekében pozitiv munkát kifejteni. Ezért figyelhettük meg Szlovenszkón az utóbbi években azt a folyamatot, amely a „nemzeti front” lassú „átcsoportosulásában” találta meg a kifejezését. (Részletkérdés, hogy ez az „átcsoportosulás” nem megy végbe egységesen. Végeredményben azonban a pártok ugyanazt akarják).


A helyzet tehát az, hogy, a magyar kisebbségek igen nagy rétegének gazdasági fejlődése és prosperity-je csakis ugy lehetséges ha igenlő viszonyba helyezkedik azzal az állammal szemben, amely ellen idáig harcolt. Kifejlődőben van azért, mint minden magyar kisebbségi területen, úgy Szlovenszkón is egy a többségi burzsoáziával teljesen azonos érdekű, egy fronton álló magyar burzsoázia és kispolgárság, amelyik most lázasan keresi pálfordulásának az ideológiai kifejezését, miután az eddigi kisebbségi magyar irodalom elavult ebből a célból s érdekeinek nem felel meg.


Ha alaposabban szemügyre vesszük például ezt a szlovenszkói „átcsoportosulást” akkor kitünik, hogy ennek az új orientációnak mások az előharcosai, mint az államfordulat utáninak. A kisebbségi mozgalom egész akkori ideológiája adva volt azokban a gazdasági és politikai kapcsolatokban, amelyek a trianoni béke következtében megszakadtak. A kisebbségi mozgalom akkori vezető rétege Trianon revíziójában látta eklatáns érdekeit. Ezt a revíziós álmot, melynek utolsó stációja a Rothermere akció csődje volt, a kijózanodás követte. A kijózanodás pillanatában az az új generáció veszi át a szót, amely reális alapokra helyezkedve keresi az utat „Praha” felé. Irónikusan kifejezve: – a „csendesen kérődző, igen jámbor fajta” kisebbségi tehénnek nekimegy Sarlós bika. Az új arcú magyar burzsoázia ideológusait az „új arcú magyarok”-ban találja meg.


A Sarlós-mozgalom tehát korántsem valami levegőben pompázó egzotikus liliom, hanem szerves következménye annak a politikai folyamatnak, amely a kisebbségi magyar mozgalom berkeiben lejátszódott. Hogy a Sarlósok ténylegesen azok, akik először gyakoroltak kritikát saját magukon, a kisebbségi magyar irodalmon és először merték felvetni a „nivó-revizió” követelményét, ez ugyancsak nem véletlen.


A Sarlós-mozgalom mögött az új arcú magyar burzsoáziának az a tényleges akarása huzódik meg, hogy részese legyen annak a zsákmánynak, amit idáig a csehszlovák burzsoázia egyedül kaparintott meg. Hogy mennyire igaz ez, az kiderül abból, ha megnézzük a Sarlósok új jelszóterminológiáját. Kessler Balogh Edgárék sutba dobták a régi jelszavak poros arzenálját s a Dunakonfederációt, a trianoni béke elismerését, a nemzetek békés együttműködését hirdetik az új állam keretein belül, — szóval aktivista politikát. Viszont nem mulasztják el, (régi jó szokás szerint) ezt a végeredményében csak minőségileg más reakciót egy radikális szósszal leönteni. Igy azután az, amit a Sarlósok hirdetnek nem egyéb, mint a csehszlovák imperializmus Szlovenszkóra átültetett s lokálkolorittal ellátott ideológiája: egy tipikusan szociál-fascista kisebbségi mozgalom, melynek veszélyessége azért nagy, mert reakciós célkitűzéseit burkolja és tetszetőssé teszi s kerüli az olyan nyilt reakciós jelszavakat, mint aminőkkel Szentiványiék, vagy Szüllőék dolgoznak.


Ezt a tényt nem tompítja az a körülmény, hogy mozgalmuk ma még tisztázatlan s vannak szálai, amelyek a mussolinizmus s vannak melyek az osztályharcos forradalom felé vezetnek. Ez a zavar azonban a mozgalom faj súlyát végeredményben nem befolyásolja.


Tény ugyan akkor az is, hogy mindaz a sok erjedés Szlovenszkón, amely az utóbbi időben a kisebbségi mozgalom berkeiben észlelhető a Sarlósok munkájára vezethető vissza. Az ő mozgolódásuknak az eredménye ez a bizonyos Szentiványi - kuriára összehívott író-gyűlés is. Ha viszont most felvetjük a kérdést: vajjon ténylegesen meghozhatja-e azt a várva várt kisebbségi irodalmi renaisancot a Sarló s vajjon ténylegesen jelenthet-e progresszív fejlődési lehetőségeket ez a mozgalom s ez írógyűlésnek meglesz-e az a reformáló hatása, amit összehívói remélnek, — akkor ezekre a kérdésekre közvetlen adódik a tagadó nem. Tagadó ez a válasz, mert a gyökereiben reakciós mozgalomnak az irodalma is csak reakciós lehet. Ennek a szónak a lefordítása az esztétika nyelvére viszont szürkeséget és tradicionalizimust jelent, lévén a művészet élő folyamat, mely megbosszulja és leleplezi a rajta mesterségesen elkövetett erőszakot és anakronizmust.


A kúriák már Szlovenszkóban sem azok a helyek, ahonnan új irodalmak indulnak útra. A hódítók nem a kúriák felöl jönnek. A kúriákon legfeljebb már csak arról van szó, hogy hogyan öltöztessék fel a halvaszületett gyermeket s hogy hogyan fessék ki az orcáját, hogy mindenki azt higyje, hogy él...


Az egészségesebb, teljesebb és igazabb irodalmat csak azok az öntudatos művészek teremtik meg, akik a maguk mondanivalóját és színvonalát készenkapják friss és aktuális, rögeszméktől és poros tradícióktól mentes, valóban szocialista programmjuktól. Ezek azonban nem lesznek ott ama nemesi kúrián, mert (ezeknek a helye nem ott van, ahol a régi rossz világot foltozgatják, hanem ott, ahol a jó újat építik.


 


Vissza az oldal tetejére