FŇĎoldal

Korunk 1930 Június

Rend és nyugalom


Ernst Ottwalt

 


(3) SPARR NEM AKAR MEGHALNI!


 


A kedélyes életnek vége: a városnak megvannak az első halottai.


A stuttgarti kormány kinevezett egy kormánybiztost a város élére. Az esti kihallgatáson tudjuk meg s a hírt dühödt lármával fogadjuk. A kormánybiztos különben ügyvéd, akit egyáltalán nem szeretnek a mi környezetünkben. Művelt ember, ennek ellenére azonban a munkásokkal paktál. Különböző társaságokban azáltal keltett kedvezőtlen feltünést, hogy a köztársaságot nagyon bőbeszédűen védte! (Később ez az ügyvéd dr. Schreiber — porosz kereskedelemügyi miniszter lett).


Az új kormánybiztosról nem tudjuk, hogy milyen hatáskörrel rendelkezik. Az a tény, hogy egy állig felfegyverzett városban, ahol semmiféle szimpátia se létezik az alkotmányszerű kormány irányába, ugyanez a kormány kormánybiztost nevez ki, nagyon nevetséges dolognak tűnik előttünk. S amint a hír kipattan, hogy a városparancsnokság Schreibert letartóztatta s már is vizsgálati fogságba ül, valamennyien szívből örülünk.


Mialatt Eislebenben voltunk Schreiber egy népgyűlést engedélyezett, amelyen a szociáldemokraták és a szakszervezetek a Kapp-kormány ellen akartak tiltakozni. A munkások ezrei vonulnak ki a városból a Saale melletti rétre, ahol beszédeket tartanak, amelyek a katonai diktatura ellen való küzdelemre szólítják a munkásságot, miután nyilvánvaló, hogy az általános sztrájk fegyvere nem elég hatásos.


A gyűlésen résztvevőknek hazafelé való útjukban a hettstedti pályaudvar mellett kell elhaladniok, amelyet pár nap óta önkéntesek tartanák megszállva. Az őrség itt egy akadémiai hallgatókból álló dalárda. A pályaudvar bejárata előtt kettős őrszem áll. Mind a kettővel járókelők elegyednek szóváltásba, amely végül tettlegességbe fajul. Egyre több munkás avatkozik a dologba. Egy megijedt akadémikus, aki veszélyeztetve látja a barátait, lead egy lövést.


Ezer és ezer ajkú ordítás. A pályaudvar épületén, keresztül az embertömegek fekete hulláma csap át. Pár pillanat alatt a két posztot leütik S a megszálló legénységet lefegyverezik.


Harminc akadémikust fogolyként Merseburgba szállítanak, ahol napok óta a tényleges hatalom a munkásság kezében van.


Kevéssel az előtt a híd előtt, amely a pályaudvar közelében a Saalen visz keresztül, a két diák, akik hallottak a spartakuszok által elkövetett bestiális katonagyilkolásokról, megkísérli a szökést.


Ez ugyanaz a hid, amelyen nem egész egy esztendővel ezelőtt a kommunista Meseberget agyonlőtték. A foglyul ejtett munkások tucatját lőtték agyon „szökés közben” az utolsó másfélesztendő alatt a kormánycsapatok. Meseberg esete még élénk emlékezetbe van s a helyszín kísérteties azonossága megteszi a többit:


Az egyik diákot agyonlövik.


        Bosszú Mesebergért! — és a holtestet beledobják a folyóba.


A másik diák csak könnyen sebesült meg s a csatornapart kerítésén át beleugrik a Saaleba, úszva próbál biztonságba kerülni. Utána lőnek. Csakhamar elmerül és megful.


A két diák halálhíre — Büsch és May a nevük — úgy hat ránk, mint a villámcsapás a puskaporos hordóba.


Most már nincs semmiféle vitatkozás harcunk célja és értelme felől. Amit az összes politikai argumentek nem tudtak elérni, — bajtársaink meggyilkolása egységes tömeggé forraszt össze bennünket. Bosszút kell államink ezekért az alattomos gyilkosságokért.


Ennek a napnak az estélyén visszafolytott lélekzettel hallgattuk a mindenfelől felcsapó lövések visszhangját. A munkások a külvárosokban lefegyverezték a polgárőrség őrszemeit. Ez alkalommal természetesen nagy fegyver és municiókészlet került a kezükbe.


Miközben mindezekről a dolgokról beszélgetünk Sparr lassan és körülményesen a városba való kimenetelre készülődik. Ez nagyon veszélyes vállalkozás, mert tegnap állítólag egy önkéntest, aki egyenruhába mutatkozott az utcán, a belvárosba szószerint összetéptek.


Sparr tulajdonképpen nem tartozik közénk. Nem illik a csoportunkba. Jóval öregebb, mint bármelyikünk, nagyon csendes és zárkozott s ezenkívül süket. Nagyothallása gyakran, a legkínosabb jelenetekre ad okot. Ezenfelül még katholikus. Valójában türjük csupán, hogy ide-oda lógjon közöttünk s egyáltalán nem törődünk vele.


Reicke rákiált:


        Hova akar menni?


   A szüleimet akarom meglátogatni, válaszol Sparr zavartan. Valamennyien össze-vissza kiabálnak:


   Rá kell hagyni, majd agyonverik az utcán.


Sparr azonban csendesen és udvariasan mosolyog, nem válaszol semmit, végül, miután valamennyiünk előtt korrekten meghajol, eltávozik. Megbeszéljük az esetet. Páran bátornak tartják Sparrt, amiért vállalkozik ilyen veszedelmes körülmények között a kimenetelre. Mások viszont azt mondják, hogy egész egyszerűen ostoba.


— Ennek az egésznek a süketsége a magyarázata, — mondja Guhre félvállról, — Sparr állandóan csak a felét veszi tudomásul a dolgoknak és egyáltalán nem tudja, hogy tulajdonképpen mi történik.


Amikor aludni megyünk Sparr még mindig nem jött haza,


Vagy meghalt, vagy pedig megmenekült, állapítja meg Webach, mintegy lezárva a beszélgetést s azután elalszunk.


Az első álmunkból riadunk fel. Nagy lármával egy fegyver esett le a polcról. Valaki felkiált:


— Miért nem vigyázol az Istenért! Hisz rá lépsz a torkomra.


Guhre átkozódik emiatt a vigyázatlanság miatt. Valamennyiünket nagyon bánt a dolog. Berg, a csoportvezetőnk felcsavarja a villanyt.


A szoba közepén áll Sparr. Halálsápadt és bárgyuan nevet.


— De hisz ez tökrészeg, — mormolja Webach. — Mi történt veled? — szólunk rá.


Sparr idegesen hadonászik a kezeivel. Teljesen magánkívül van:


— Uraim — kiáltja és a hangja rekedt — uraim, ez disznóság, erről én nem tudtam! Kérem uraim, önök felvilágosítással tartoznak nekem. Amint látják, bocsánatot kérek, de én nagyon izgatott vagyok. Ezt tényleg nem tudtam, kérem tehát értsenek meg...


Kétségbeesetten hallgat. Berg feláll és megveregeti a vállát:


 Nyugodjon meg barátom, mi van magával?


 Nagyon köszönöm, nagyon sokszor köszönöm dadog Sparr csak arról van szó, tehát a városban mindenfele azt mondják, hogy mi Kapp-Lüttwitz oldalán állunk. De hiszen ez nem igaz! Uraim, nagyon kérem önöket mondják meg őszintén, tényleg Kapp mellett harcolunk?


Egy rövid pillanatra hüledező csend. Azután izgatott hangzavar tör fel. Nevetések, káromkodások, magyarázkodások és csititások kaosza.


   Természetes, hogy Kappért harcolunk.


   Most tér magához?


   Hülye!


   Agylágyult!


   Természetesen katholikus!


Sparr még mindig mosolyog. Nem ért bennünket. Sajnálom a szegény fickót, amint itt áll a szoba közepén a kezeivel idegesen rángatózva és mozogva, a fejét feszülten előrehajtva, hogy hallgatózzék. Szánalmas és nevetséges jelenség.


Azután ismét csend. Nyilvánvalóan mindenki szégyenli Sparrnak az igazságot megmondani.


Sparr úgylátszik lassan megérti a szituációt:


— Uraim ez disznóság: engem becsaptak! Én nem akarok meghalni Kappért. Én a rend és a nyugalom érdekében harcolok, a köztársaság mellett!


Menjen haza, maga marha, ha beijedt, ordit rá Reicke.


Az utóbbi szavakat még egyszer meg kell ismételnie Reickenek, mert Sparr nem értette meg. Elvörösödik és halkan mondja:


Igen tisztelt uraim, ez nem igaz. Én nem vagyok gyáva. Ha azonban már meg kell halnom, akkor legalább tudni akarom, hogy kiért.


Berg félbeszakítja:


Sparr, most feküdjön lel Micsoda badarság ez! Ki beszél itt arról,  hogy meg kell halnia. Hisz maga régi katona és okos ember, hagyja tehát ezeket a nagy szavakat. Különben pedig mindezeknek már semmi értelme. Nyugodjon meg. Pár nap mulva már senkise tudja, hogy miért harcolunk. Akkor mi már csak védekezni fogunk s Önnek lesz elég alkalma a kaosz ellen fellépni. Most pedig* aludja ki magát. Sparr még mindig nem marad nyugton:


Ha azonban ez igaz, úgy vélem ha már csak a vörösök ellen kell védekeznünk, akkor tulajdonképpen már megkezdtük, ugyebár? Avagy tévedek? Ugy gondolom, hogy akkor a másik félnek van igaza, ha mi tényleg Kapp oldalán állunk?


Én nem akartam a háborút! szellemeskedik siralmasan a háttérből Guhre.


Egyesek nevetnek. Berg hirtelen energikus lesz:


Na, kérem befogja már a száját? Szőrszálhasogató magyarázatokra most tényleg nincs időnk, különben pedig holnap reggel azt teheti, amit akar. Miattam akár haza is mehet.


A villanyt kioltják s mi ismét lefekszünk. Nagyon különösen izgatott vagyok. Sparr egész bizonyos, hogy ostoba fickó, de miért ráz meg annyira a tehetetlensége? S vajjon miért nem tudok megegyezni Webachhal, aki mellettem, már félig álomban, dörmögi:


Félsze van a fickónak és semmi egyéb.


Az ablak fekete négyszöge olykor megtelik a világítórakéták sárga fényével. Olykor-olykor lövések hangzanak el. Csakhamar azonban én is elalszom.


A következő reggel ismét riadó.


Két teherautára szállunk és a tüzérségi laktanyába megyünk. A merseburgi helyőrségnek el kell hagyni Merseburgot. A munkástanács szabad elvonulást biztosított a csapatoknak. Ezeknek a védelmére kell készenlétbe helyezkedni.


Ahogy a kaszárnya udvarára érünk, golyók süvítenek fel. A kaszárnyát nagy távolságból állandóan lövik, a lövések azonban mind magasak.


Már nem kapom le a fejem ha a golyók fütyülését hallom. Olykor én is csodálkozom ezen. Mégis derék katona kell, hogy legyek.


Ahogy azután az állásainkat meg akarjuk szállni, pár ember jött velünk szembe, akik egy halottat hoznak. A halottat ismerem. Egy tornászegylet tagja, akivel gyakran összejöttem. Az arca egészen kék.


A bajtársait megkérdezzük, hogy mi történt vele. Sebesülés ugyanis nem látszik rajta. Amikor az állásuk erős gépfegyvertüzet kapott, ez az egyetemi hallgató, aki sohasem járt a harctéren, annyira felizgult, hogy úgylátszik gutaütést kapott.


Annak az országútnak az árkait szálljuk meg, amelyen a merseburgiaknak kell jönni.


Csodaszép, tiszta tavaszi reggel.


Sparr mellettem megy. Könnyű gépfegyver a vállán s nagyon nyugodtnak és közömbösnek látszik. Lopva nézegetem oldalról. Az éjszaka kísértete eltünt. Sparr ugyanolyan katona, mint a többi. Valamilyen okból örülök neki.


Gépfegyverünket beállítjuk s a vasúti töltést, ahonnan olykor lőnek, ránk, beszórjuk lövéseinkkel. Ezután minden csendes.


Két óra mulva látjuk, ahogy a távolban a merseburgiak jönnek. Pár ember közülünk kimegy az úttestre és integet feléjük


A közelgő csapat élén pár kocsi halad. Az első kocsi sátorponyvája alól kezeket és lábakat látunk kilógni: halottak.


Ezután körülbelül egy zászlóaljnyi gyalogság következik futólépésben. Valamennyien nagyon kimerültek, nyugtalan szemükben félelem ül. Váratlanul őrületes gépfegyvertűz ropog fel. A golyók szorosan a fejünk fölött süvítenek el. Belevetjük magunkat az árokba s hiába kutatjuk, hogy hol az ellenség.


Sparr még mindig az úttesten áll. A golyók fütyülését nem hallja s mi nagyon is el vagyunk foglalva magunkkal ahhoz, hogy óvatosságira intsük.


Egy rövid tűzszünetben felemelem a fejem. Sparr a testéhez szorított karokkal ide-oda ugrál az úttesten. Összegörcsösödött karja alól vér szivárog elő. A lövések lármája elhallgat, pár sebesült nyög és sóhajtozik halkan.


Sparr iszonyatosan ordít.


Ketten-hárman felugranak és bevonszolják az árok fedezékébe. Szorosan mellettem fekszik.


Sötét, panaszos, szinte állati ordítását nem tudom elviselni. Az ujjaimmal bedugom a fülem. Hányingerrel küzködöm.


A tüzelés újból elkezdődik. Sparr mellé dobom magam s feltépem a sebkötöző csomagomat.


— Fogjátok meg erősen a karját, — kiált rám a szomszédom, aki hiába próbálkozik Sparr sebét bekötni.


Megragadom Sparrt a karjainál. Még mindig kiabál. Az iszonyattól és a szánalomtól zavartan kiáltozom feléje:


Sparr! Mindjárt jó lesz!


Sparr szemei kifordulnak. Már csak a fehérjüket látni. Hosszú reszketés Sut végig a testén. Végre elveszti az eszméletét. A bajtárs, aki bekötözte a sebét, csóválja a fejét:


— Ha ma reggel jól beuzsonnázott, akkor el van intézve. Ez mindig így van a haslövéseseknél.


A kötözésnek semmi értelme. A kötésen keresztül elállíthatatlanul bugyog a vér.


Óvatosan visszacsúszom, befutok a kaszárnyába és egy sebesültvivő hordágyat cipelek elő. Visszatértemkor már messziről hallom Sparr kiáltozását. Ismét eszméletre tért.


Az úttestet még mindig lövik. Egy csomó sebesült fáradságosan kuszik az árok mentén a kaszárnyába.


Sparrt rátesszük a hordágyra. Váratlanul egész elcsendesedett. Felnyitja a szemét és barátságosan mosolyogni próbál.


— Köszönöm maguknak — suttogja alig halhatóan. Ezután már nem mond semmit.


Óvatosan visszük vissza. Szemben a kaszárnyával van a „Bányászvigasz” nevű kórház. Oda szállítjuk.


Ezután hallgatagon visszamegyünk. Webach rámnéz :


— Te ember, hisz te egész sápadt vagy. Majd megszokod! Először mindenkivel így van, ha embert lát meghalni. Gyere igyunk a kantinban egy pohár snapszot, mielőtt még kimegyünk előre.


Remegő kezekkel hajtok fel egymás után pár pohár konyakot. Félig részegen megyünk vissza a századunkhoz.


A tüzelés elhallgatott. A szomszédban viszont egy tábori ágyú kezd lövöldözni.


Kábult, félig öntudatlan állapotban fekszem egész késő délutánig a gépfegyverünk mögött. Olykor mi is lövünk. Számomra minden közömbös.


A sötétség beáltával leváltanak bennünket. Én viszem a Sparr gépfegyverét.


Este ismét a szállásunkon vagyunk. Egy később bevonuló osztagtól halljuk, hogy Sparr röviddel a kórházba való szállítás útán meghalt.


Az ablaknál állok és lenézek a sötét udvarra. Az ablaküveg nagyon jó hüvös.


Sparr halott.


Sparr, aki nem akart meghallni Kappért.


Ugyanezen az este a kihallgatáson halljuk, hogy a Kapp-kormány visszalépett.


(Fordította: Szentgyörgyi Anna)


 


Vissza az oldal tetejére