Korunk 1930 Április

A fegyverkezési ipar véres internacionáléja

 


A szocialista megmondja, hogy nemzetközi: ami nem jelent kevesebbet, mint hogy beismeri, hogy cselekedeteit első sorban osztályhelyzete szabja meg s ezért másfajú osztály-testvéreivel szövetkezik saját fajtájú elnyomói ellen. A százszázalékos hazafiak, akik ebből az elnyomó osztályból kerülnek ki, ezért elitélik morálisan a szocializmust s a nemzeti érdekek mindenekfelettvalóságát hirdetik. Lapjaikban, iskoláskönyveikben, filmjeikben, mindenütt, ahol alkalom nyilik reá. Tényleg pedig jobban meg vannak szervezkedve nemzetközileg, mint a munkások: trösztökben, óriási világ-konzernekben, uralkodó családokban, nemzetközi egyházakban. A háború kitörése levizsgáztatta a nemzetközi szervezeteket: a munkások akkori nemzetközi szerve, a 2. Internacionálé megbukott, a vallások nemzetközisége szintén, legalább egy időre, éppen úgy mint az uralkodóké. A legerőteljesebbnek bizonyult a nagy tőke nemzetközisége. Még pedig első sorban azé a nagy tőkéé, amelyet a százszázalékos hazafiak leborulva imádnak, mint a nemzeti ügy legszentebb szentségét: a fegyverkezési nagyiparé.


A naiv ember azt hinné, hogy fegyvert, amely az ellenség leverésére szolgál, minden ország ipara csak saját országa számára állíthat elő. Hiszen egyébként az ellenséget erősiti, mert hiszen minden idegen ország egy lehetséges ellenség. Az ellenséget erősíteni, az ellenségnek fegyvert adni a kezébe, minden ország törvénykönyve szerint kimeríti a legnagyobb hazaárulás vétségét. S ha te teszed vagy én teszem, be is csuknak érte minden országban. Ha ellenben Krupp teszi, vagy Skoda, vagy a Vickers-művek, akkor, nos akkor nem történik semmi.


   Minthogy a parlamentekkel nemzeti szólamok alapján szavaztatják meg a hadi hiteleket, amelyekből a fegyverkezési rendeléseket fizetik, a fegyverkező ipar lehetőleg titkolja nemzetközi összeköttetéseit. Ugy hogy a háború előtt nem is esett erről sok szó. A háború és a forradalmak azonban sok kényelmetlen dolgot a napfényre hoztak, köztük súlyosan kompromittáló adatokat is a fegyverkező iparok nemzetköziségéről s kiméletlen profithajhászatáról. Ezeket gyűjtötte össze egy német publicista Otto Lehmann-Russbüldt: Die blutige Internationale der Rüstungsindustrie című nagy port felvert röpiratában, amelynek alapján most a német birodalmi ügyészség kénytelen volt (legalább is a forma kedvéért) megindítani a vizsgálatot hazaárulás címén a Krupp- és a Thyssen-művek ellen.


De már 1919-ben megjelent egy könyv, Prof. H. Wehberg könyve „D ie internationale BeschrĂänkung der Rüstungen”, amely a fegyverkezési ipar nemzetközi összeműködéséről nagyon érdekes adatokat közölt. Többek között ezt írja:


A fegyverkezési ipar hatalmát még inkább növeli az, hogy a cégek nem versenyeznek egymással, hanem közös egyetértésben igyekeznek a kormányoktól a legelőnyösebb feltételeket elérni. E célból kartelleket és trösztöket alakítanak s a konkurenciát teljesen kikapcsolják... A háború előtti nagy nemzetközi fegyverkezési trösztök: a Nemzetközi Lőportröszt, melyben benne volt a Nobel Dynamite Trust (London) fiókjaival Németországban, Japánban, a Rhein-Siegener-csoport, amely három robbantóanyag gyárból áll, a Köln-Rottweiler Lőporgyárak, amelyek megint angol, orosz és spanyol cégekkel dolgoztak együtt, a Deutsche Waffen- und Munitionsfabriken, amelyek szintén számos külföldi céggel dolgoztak, a Société francaise de Dynamite stb. A legteljesebb nemzetközi társaság tehát. Ugyanígy az United Harvey Steel Co., amelyben békésen együtt dolgoztak a háború előtt a világ összes nagy páncéllemez és ágyúcégei; csaknem az öszszes német, angol, francia és olasz nagy cég képviselve volt benne. A hatalmas Vickers-művek, az Armstrong Ltd., az amerikai Bethleem Steel, a francia Schneider-Creusot, a német Krupp, stb. Viszont Krupp részes volt az osztrák Skoda- és az orosz Putilow-művekben. Armstrong és Vickers finanszírozzák fél összegben a japán Mutoran-páncéllemez-műveket. Az orosz flottát az orosz-japán háború után angol, francia, német, belga és amerikai cégek együttesen épitik újra.


Igy dolgoztak kitünő egyetértésben, szépen felosztva egymás között a nemzetközi piacot a világ összes municiós gyárai. Természetesen semmit sem törődve azzal, hogy kinek szállítják az ágyút és municiót. A Deutsche Waffen- und Munitionsfabriken pl. üzleti jelentésükben rendszeresen kimutatták, hogy a gyártmányaik legnagyobb része külföldre, tehát esetleges ellenséges országba megy. S ugyanígy a többi. A következmény, hogy a világháborúban az angolokat a Boszporuszbanolyan ágyúkkal lőtték, amelyeket angol cégek szállítottak a törököknek, hogy az osztrák katonákat a galiciai fronton olyan lövegek pusztították, amelyeket az osztrák Skoda gyár állított elő.


Lehmann-Russbüldt további adatokkal szolgál a fegyverkezési ipar hazafias magatartásáról.


Krupp, a legnagyobb német ágyúgyár alapítója, a francia becsületrend lovagja. Nem ok nélkül. Hugenberg, a Krupp cég igazgatója, 1912. évi jelentésében büszkén írja, hogy az 53.000 ágyúból, amelyet a cég 1911 végéig gyártott, több, mint fele, 27.000 darab külföldre ment 52 különböző államnak. Tehát leendő ellenségeknek, akik azután a világháborúban kitünő Krupp. ágyúkkal lőtték halomra a német katonákat. De mindez nem ártott Krupp úr hazafiságának. Az sem, hogy a porosz-osztrák háború előtt ő látta el Ausztriát a porosz kormány kifejezett tilalma ellenére ágyúkkal, minek következménye volt, hogy a híres königgrĂätzi csatában a német testvérek mindkét oldalon jó német Krupp-ágyúkkal lövöldöztek egymásra.


De Angliában sincs másként. Zaharoff, a híres ágyúkirály, görög születésű s eladja a görögöknek az akkor létező egyetlen tengeralattjárót. Ez eddig rendben volna. De a törököknek több a pénzük s erre Zaharoff hazája legnagyobb ellenségeinek készít két jobb tengeralattjárót. Mikor a nagy Vickers-művek igazgatója lesz, ágyúkat szállit a buroknak, amelyekkel ezek az angolok ellen harcolnak. Mindenki tudja, hogy az orosz japán háborúban Anglia Japán szövetségese volt. Mégis az angol municiós cégek Oroszországnak is szállítanak fegyvert. S ha pang az üzlet, Zaharoff nem gondolkozik sokáig, hogy a szükségletről gondoskodjék; így rendezte meg pl. többek között a drúz-felkelést is, amely csaknem háborúra vezetett Anglia és Franciaország között.


Közismert dolog, hogy Németország évszázados ellensége Franciaország. Ez nem akadályozza Paul von Gontard titkos tanácsos urat, hogy 1907-ben drága pénzen híreket ne helyeztessen el a francia lapokban, melyek szerint a francia hadvezetőség elhatározta, hogy a had sereget ujonnan felszereli gépfegyverekkel. Miért? Gontard úr igazgatója a Deutsche Waffen- und Munitionsfabriken-nek, amelynek specialitása a gépfegyver. A német kormány nem nagyon akar hallani róla. De a francia lapok hírei után pár év alatt negyven millió márka megrendelést tesz gépfegyverre. S a cég osztaléka ugyanezen pár év alatt húsz százalékról 32-re emelkedik.


Igy mentek a dolgok a „hazafias” fegyverkezési iparban a háború előtt. S csak formájában másképen a háború alatt: az ellenségnek hadiszert szállítani, nem ritkán olcsóbban, mint a saját hazája hadseregének, természetes dolognak látszott ezeknek az uraknak. Hja, az üzlet az üzlet.


Németország hijjával volt a blokád miatt sok nyersanyagnak, amelyre a háború folytatása végett feltétlenül szüksége volt. Ezeket gyakran csak úgy szerezhette meg, hogy a semleges országokon keresztül cserébe kész hadiszert szállított az entente hatalmaknak. Igy jutott gumihoz, petróleumhoz, rézhez. Viszont igy történt, hogy az angol flotta olyan optikai felszereléssel indult el a Skagerraki csatába, amelyeket hat hónappal azelőtt a jenai világhírű Zeiss cég szállított egy holland cég közvetítésével az angol hadvezetőségnek. S így történhetett meg az is, hogy a német katonák a Douaumont sturmjánál olyan szegesdrótokba akadtak fel, amelyeket két hónappal azelőtt a Magdeburger Draht- und Kabelwerke szállított Svájcon keresztül.


   Az 1916. év első nyolc hónapjában a német cégek 250.000 torma acélt és vasat szállítottak havonként a semleges külföldre. A német hadvezetőségnek ellenben azt a választ adták, hogy képtelenek havi 15.000 tonnával többet szállítani katonai célokra. S az acéltröszt szívesen megfizette a tonnánkénti öt márka bánatpénzt, sem mint hogy a saját hadseregének szállítson. Miért? Mert a külföld sokkal magasabb árakat fizetett az árúért. Thyssen a háború alatt 68 márkáért szállította Hollandiának ugyanazokat a gyalogsági védőpáncélokat, amelyekért a német hadvezetőségtől 117 márkát vett el. Igy látta el a német acéltröszt a vasban szegény Franciaországot a háború alatt nyersanyaggal, hogy a háborút folytatni tudja. Az Entente ugyancsak hazafias cégei a német acéltröszt előzékenységét viszont azzal viszonozták, hogy gumit, petróleumot és rezet szállítottak Németországnak.


S a háború után, most amikor a legnagyobb erővel készülnek mindenfelé az új háborúra, a fegyverkezési ipar nem lett szemérmesebb. Csak egyetlen egy példa. Tudvalevő dolog, hogy a jövő háborúja jobban még, mint az eddigiek a kémiai iparok háborúja lesz, amelyben az a fél fog győzni, amely hatalmasabb és főlényesebb vegyi iparral rendelkezik. S azt is tudja mindenki, hogy a vegyi iparban mily döntő fontosságú a gyártási titkok megőrzése. Hiszen a következő háborúban valószínűleg az lesz a győztes, aki egy váratlan mérgesgázzal s egy teljesen újszerű robbanó-szerrel tud majd előjönni. Nos, hallgassuk meg, mit ír Günther Reimann: Giftgas in Deutschland cimű füzetében a legnagyobb német vegyészeti konzernről, az I. G. Farbenindustrie-ről:


   „A német vegyészeti tröszt előfutára, az Interessengemeinschaft der Chemiekonzerne már 1919-ben szerződést kötött a francia kormánnyal, s pedig a francia hadügyminisztériummal és a Société d´étude de l´azote-tal. A francia kormány úgy vélte, hogy sikeres munkát a német patentek szerint csak a patent-tulajdonosok közreműködésével lehet elérni. A legnagyobb német vegyi-konzern erre készségesen beleegyezett, egyetértésben a hozzá közel álló többi konzernekkel, hogy megadja a francia hadügyminisztériumnak és a szóban forgó francia cégeknek a gyártáshoz szükséges adatokat s maga nem fog a legközelebbi tizenöt év alatt Franciaországban vagy koloniáiban konkurens üzemeket felállítani. Ezt a megállapodást a francia parlament csak 1923-ban fogadta el s csak 1924-ben lépett életbe. Igy esik a megegyezés a francia kémiai ipar kiépítésére német segítséggel éppen arra az időre, amikor a Ruhr-vidék népessége szintén a német nagyipar kezdeményezésére a passzív ellenállás harcát folytatja a megszálló francia csapatok ellen”. (d. l.)


 


Vissza az oldal tetejére | |