Korunk 1930 Április

A háború vád könyvei


Fábry Zoltán

 


Renn, Remarque és társai félmilliós és százezres példányok a világ minden nyelvén egyszerre: és ez csak a kezdet. Uj regények, új írások jönnek és még ez sem elég. A háborús élmény korunk egyetlen eldöntő és kiható kollektív élménye — ez a milliókból előtörő és milliókba kapaszkodó egyforma emlék még nem ordít elég világosan és érthetően igaz nyelven: megváltón és felszabadítón. A továbbpróbálkozás tehát jogos, sőt szükséges. Ma még ott tartunk, hogy az író elmondja becsületesen és őszintén a maga háborúját, mely mégis mindenki háborúja. Még ha kivétellény is beszél róla. Julius Meier - Graefe például (Die weisse Strasse Klink hardt & Biermann, Leipzig) a francia impresszionisták standard-biografusa, aki, mint önkéntes vöröskeresztes orvos orosz fogságba, kerül és itt megéli a „fehér országút”, az orosz, az ázsiai lélek végtelenségének misztériumát, ha úgy tetszik vigaszát. De könyve nem a fogság lényegét adja, nem a háború kollektív vádja feszíti életre, csak a hadifogoly unalompszichozisa dolgozik benne izgató érdekesen. A hadifogság kollektív szenvedése, hangya élete, hangyataposódása ismeretlen előtte. Kivétellény: fogoly-arisztokrata, aki generálisokkal és a „prsemlysi arisztokráciával” magyar és osztrák bárókkal és grófokkal élhet külön életet. Pyjama-vágyak emésztik, oldalakon keresztül gyötri magát, mert felesége arcát, alakját nem tudja elképzelni, nem jut eszébe az otthoni telefonszám. Lokális kényszertopogás ez, tévedés-fogság (nemsokára ki is cserélik és hazamehet), mely csak a méltatlankodás fokát érheti el. Kivételes helyzete utánsántítással, görcsös törődéssel oda akarja kötni fogoly sorsát a fogoly kollektivitáshoz, a névtelen milliókhoz, de ez nem sikerül. Könyve exkluzív: feleségének írja elsősorban és ez az eredendő exkluzivitás már egymagában is megakadályozza, hogy a fehér országút ténnyé konkretizálódjon: álom marad, misztérium, lidércnyomás. És csak próbálkozón, kásakerülgetőn csillan fel néha a lehetőség, a „valami”: „köszönettel tartozom Szibériának. Az ember hozzájutott valamihez, talált itt valamit, valami hihetetlent. Együtt voltunk mindenféle emberek, kiknek nem is kellett volna együtt lenniük. Volt valamink, nem sok, valaminek a kezdete”. Meier-Graefe a kollektivitás kezdeti stádiumában álomra, szépségre hunyta be a szemét és tíz egynéhány év mulva nosztalgiával szigetelte — költészetté. Könyve épp azért, háború és fogság dacára, nem vád, nem tett és így nem állítható be a csatasorba. Akkor már inkább Georg von der Vring, a Soldat Suhren írója, aki új regényében (Camp Lafayette — C. Schünemann, Bremen) minden fölény és póz nélkül rögzíti a hadifogság távlatos képét. Mint első regényében, most is a „költészet tisztító szférájába” igyekszik emelni a valóságot. És úgy csinálja, hogy az atmoszférikus valóság tapintható valóság marad. Olyan ez a könyv, mint egy tiszta friss kötés, melyen lassan mégis átüt a vér, genny és az emlék eleven lüktetése. Vring tudatos poéngyílkos: a konfliktust elsimítja, eljátsza. Ha a fogság vigyora már megkövesedik és vádol: köhög egyet. Ha valami már nagyon nevetséges lesz és fáj: színexpresszionista lesz és csodadolgokat ragaszt a box falára... Tiszti fogság a háború utolsó hónapjaiban Franciaországban amerikai őrökkel és parancsnoksággal. Sok magyar tiszt a balkáni frontról, kicsit hangosak, de szimpatikusak, Vring „Adam úr” szerint is érdekesebbek a németeknél. Foglyok: álarcvesztett emberek, gikszerekkel, tapasztalatokkal, frázisokkal. És „Adam úr”-ban a vágy: kicsike kis orrhossznyi, de élet: valahol Thüringiában egy lány, olyan mint a többi drága buta millió. És a csendes álmok és latrinahirek sodrában a fogoly már nem birja tovább: ketten elszöknek. A verduni elcsendesedett halálmezőkön belebotlanak régi fedezékükbe, de a viszszatért és az elpusztított földért boszszuló parasztok kezéből véresen buknak vissza a fogság utolsó napjaiba. Mert a vonat már viszi őket haza és az állomás perronján ott vár a kis lány. Tudatosan folytott igénytelensége, belső izzása emelik értékké ezt a különös zenéjü könyvet, ezt a tiszta friss kötést, melyet lassan átitat a vér, a szenvedés és a lehetetlen helyzetekbe került ember bepiszkolt, bemocskolt szerény élet-igenlése. Vring a frontok embere nem harcos. Alfred Polgar a békés bécsi fronton: az otthoni fogság guerilla h arcosa. Könyve: Hinterland (E. Rowohlt, Berlin) nem regény és nem krónikás élményközvetítés. Egyszerű krokik vannak itt egybegyüjtve, de hallatlan értékük, hogy Polgar írta őket. Érdekességük, hogy ezeket nem 1929-ben írták, de akkor a „nagy időben”, amikor bátorság kellett leírásukhoz, amikor ész és tolvajnyelv kellett megszövegezésükhöz, amikor a mindenható cenzura volt ítélőbírájuk. Ma a visszavetített értékelés, az emberi szolidaritás, a harcos aktivizmus emeli őket — emberi és történelmi dokumentumokká. A tolvajnyelv adottsága, az „ájultság perspektívája” a végső konkretizálódást megakadályozza ugyan, de még így is hímezés-hámozás nélküli nyílt állásfoglalással adja a háború erkölcsi mérlegét valaki, aki nagyon szégyenli embervoltát, mert „a háború az erényt bünteti és a bünt jutalmazza”: „ha valaki elmulasztja katonai kötelességét, akkor emberi kötelességét teljesítette, viszont — katonai szolgálatot teljesíteni, nem jelent mást, mint bestiálisnak lenni”. Polgar az állattá nyomorított embert látja léptennyomon és nem véletlen, hogy épp a „Lódialógus” c. írása már a bolsevizmus határát surolja. — A Hinterlandtól csak egy lépés a csákánykapa hadsereg, a barakképítők, árok és aknaásók területe. Martin Beradt a munkásszázadok, a földtúrók háborús életét dokumentálja (Schipper an der Front S. Fischer, Berlin). A frontkönyvek véres sikolyos mozgalmas lüktetéséből itt nincs semmi. Itt a céltalan igavonó barmot látjuk az emberben, az engedelmes rabszolgát. A hangtalan csendet halljuk, a nyögéseket, az izzadtságot szagoljuk, a fásultságot érezzük és megértjük a föld akkori mitoszgrimaszát. A barna föld, a fekete főid, a meggyalázott föld masszája koporsógöröngyként hull egyre monoton ismétlődéssel. A napfény valahogy kiszökött ebből a könyvből, ebből az életből. Föld, fák, erdők, barlangok, árkok, szénapadlások, tömegbarakkok: a muszájmunka és pihenés állomásai — mind sötét barna tónusban. Csákányok, balták, kapák és ásók, tárgyak és földgöröngyök és emberi sorsok hangtalan közösségének sikolya, vádló valósága: az értelmetlenség hangszíneit lüktetik. Ami itt van, az a munka értelmetlensége, az energia elpocsékolása: vád, minden vádszó nélkül. Ez a könyv már tizenhatban meg volt írva, ki is volt szedve, de cenzura béklyózta és csak ma, a háborús irodalom konjunktúrájában tudott feltámadni, hogy a konjunktúra-hullám elmultával megmaradjon annak, aminek készült: emberi dokumentumnak. A fronkatona önmagát ismétli, variálja. Wilhelm Michael „Infantrist Perhobstler”-ében (Rembrandt Verlag, Berlin) majdnem Renn. Csak háború, csak ütközet, csak gránát, halál, sebesülés és hőstett. Mégis valami új. Michael nyiltan bevallja, hogy itt a középkori rablólovag éli ki magát, a bajor vasárnapok sörverekedései kapnak tágabb teret. Az infanterista önérzet ágaskodik lépten nyomon valami szomorú hősködéssel, mely legélesebben tiltakozik a svejki beállítás ellen: Infantrist Michael-Perhobstler nem akar trotli lenni, de — hős. Az infanterista becsületet (ezt a mindenütt egyforma szomorú kötelességtudással jelentkező virtust) meg kell menteni: ez a könyv rejtett célja. Pedig ez az infanterista becsület akkor nyilatkozott meg a legjobban, amikor hirtelen főbekólintással megtorpan és megérzi a mészárlás értelmetlenségét. Perhobstler patrulban a drótokat huzgáló angolokat lesi meg és megállapítja: „ha az ember nem is tud angolul, jól tudja, hogy a világ minden infanteristája egy nyelven beszél: káromkodik! Nem kellett volna mást tennem, mint felkelni, hozzájuk menni és együtt káromkodni”. Ha ez a káromkodás végigvonulna az egész könyvön: Michael regénye tett lenne, mig így csak egy a sok közül. Az élménykönyvek helyzetelőnyüket negativ módon kamatoztatják: a vád öntudatosítása, az értelmetlenség érthetővé ordítása hiányzik belőlük. Az értelmetlenség ténye önmagában és önmagáért láthatóan és hallhatóan, a bűnös semmibehalás nem élménykönyvből ugrik az olvasóra, de egy angol regényből. (Ph. Macdonald: Der Tod in der Wüste Th. Knaur Nachf., Berlin). Gránátpokolnál rémesebb halál: a sivataghalál vigyorog itt győztesen és szemtépőn. Egy angol járőr, 12 ember pusztulása, őrjöngése, kínja a semmiért: ennyi a regény. Az ellenséget nem látja senki, hiába fegyver, hiába fegyelem, hiába civilizáció: a gyilkos arab golyó és az idegösszeroppanás törvényes ismétlődéssel tesz pontot egy-egy ember élete után. A láthatatlan halál démoni bestialítással szedi áldozatait. És irány, menekülés, út, hová és honnan, cél és miért eltűnnek. Semmi sincs, csak emberéletek ordító vergődése, sivatagi homok, elfujt útak: a puszta vádló céltalanság, a hiábavaló, a felesleges, az önmagáért való halál, az értelmetlen halál, a „hősi halál” néven rovatolt gyilkosság. Macdonald könyvében a vádnak nincs szava, de a tény önmagában, tizenkét ember sivatagpusztulása ebben a regényben a francia halálmezők milliós áldozatainak ordításával ér fel. (Tizenkét ember lassú halálvergődésének a perverzitás határát súroló pontos tudósítása lényegében döbbentőbb és félelmetesebb, mint a pergőtüzek tömegborzalma).


Ha a háborús könyv nem akar a multba rekedni (Remarque) ha a jelenbe akarja magát menteni, hogy jövős hasznú értelme legyen, akkor az alapkövetelmény: szavakba foglalt és tényekkel aláfestett kézzelfoghatói félreérthetetlen és cáfolhatatlan vád, kérlelhetetlen vagy-vagy: dicsőség, vagy gyilkosság? Ha a háborús regények mai konjunkturája elmulik, ha az idő könyörtelen objektivitása megkezdi munkáját: kevés könyv marad az indexen. Egy azonban feltétlen bizonyossággal ott lesz: A. M. Frey szanitécregénye: Die PflasterkĂästen (G. Kiepenheuer, Berlin). Hős? Kötelesség? Dicsőség? A meztelen ember vergődik itt, akiről lekopott minden ráerőszakolt hadiszín és trikolórmáz, aki elfelejtette hazugul dopingolt életordítását, a hajrát és hurrát és akibői nem maradt más, mint a vinnyogó gyerek és a fájdalmában üvöltő állat. És a kórház, a kötözőhely, az első tetanuszinjekció realitása felébreszti a gépet és az ember önmagára ismer a roncsra, az áldozatra, a mészárszékmunkára, a tényre, a vádra, a — gyilkosságra. Frey könyve biztos plaszticitással rögzíti a szanitécmunkát: a genny, fájdalom, vér és halál vigasztalan karbolszagú igazát. De könyvének főérdeme a vádtudatositás, egyetlen egy szónak tudatos szugerálása. És ez a szó: „gyilkosság”. Meglátja a lényeget és ezt vetiti. Nem háborúról beszél a könyv, de gyilkosságról. A kötözőhelyről nem az elesetteket, a hősi halottakat szállítják a tömegsírba, de a „legyilkoltakat”. És a vád nem konjunkturavád, nem utánérzett és most visszavetített vád, de az akkori, a 14— 18-as Frey-Funk vádja, a már akkor előtörő emberi tiltakozás mai tetté kovácsolása. Egy ilyen könyv lassan, de biztosan dolgozó belső (ha úgy tetszik morális) feszegése mellett bizony elhalványul Emil Ludwig hallatlanul ügyesen szervírozott vádriportja (Juli 14. E. Rowohlt, Berlin. Megjelent magyarul is). Emil Ludwig” könyve tagadhatatlanul fontos missziót jelent és végez, de ma a világháborút nem lehet vádriporttal elintézni, a filmet visszafelé pergetve kezdeti fokuszba tömöríteni mindent nem lehet és szubjektív módszerekkel, hatásos, de végzetesen könnyelmü beállításokkal szemfényveszteni — melyek végeredményében többet ártanak, mint használnak — szintén nem szabad. Emil Ludwig egy könnyelmű gesztussal kitért a kortársa felelőség elől és — egy csapásra két legyet — ezzel az olvasó lelkiismeretén is könnyit. Kölcsönös cimborasággal, nagy tolvajkiabálással kergetik a mindenre jó bűnbakokat, mert kell a vád hatásos premier plan-képe, a tetszésszerint alkalmazható reflektor. Sajnos nem minden olvasó Osvát Kálmán, hogy ezt észrevegye és hogy a kimaradt önfelelős égi adagot hozzágondolja. Emil Ludwig könyve hatásos vádriport, de a vád emberi joga és tisztasága hiányzik. A. vádló és felelős ember csak külső eszközökkel dolgozott, a belső konfliktust kinullázta: önmagát, a szintén vád alá eső Emil Ludwigot, aki 1914 augusztusában és az első vér hónapokban hazafias ódákkal erősítette a vád tényálladékát. Bűntárs volt, mint a nyájas olvasó, aki talán kevésbé szellemesebb ódák ordításával csinált történelmet. Ha Emil Ludwig egyetlen mondattal pellengérre állítja önmagát és a nyájas olvasót: ezeket a legfőbb bűntársakat, könyve tisztább emberibb lett volna: dokumentum, mig-így a vád súlyából veszit és ha emilludwigi módszereivel el is éri a százezres példányokat, kritikátlan beállításaival lényeget hamisít.


Amit Emil Ludwig elmulasztott, azt félig-meddig elvégezte Bernard von Brentano (Über den Ernst des Lebens. E. Rowohlt, Berlin). Brentano elesett diákok levélgyűjteményét olvassa, megcsapja a lelkesedés immár perzselt tüze és nem érti. Nem érti mi lehetett az augusztusi hamisítatlan eszmei lelkesedésnek az oka? „Miután a kapitalizmus hallgat és az írók költenek, beszéljünk végre”. És Brentano szerint az ok: az alkalom: amikor az elnyomott egyén a kispolgári élet prokruszteszi ágyából végre előtörhetett az ismeretlenbe, a lehetőségbe, a hitbe, hogy most talán ezzel a háborús lépéssel, ezzel az „áldozatos” nekirohanással megváltozik minden. Brentano cáfolhatatlanul mutatja ki, hogy Németország nem volt nemzet, nem volt állam, nem volt közösség. Az állam gépezet volt, a más, a jobb, a polgáribb, a közösségvágy megteremtésének, az „állam” tényleges megvalósításának felszabadult nacionális hite vitte harcba az embereket. Az egyetlen közösség eddig a munka volt, de itt a csereüzlet — a bérbeadott erő és az ellenérték: a pénz — eleve lehetetlenné tett minden etikai öncsalást. A nemzeti-állami közösség nélküli egyéni élet törvényesen megérett a kényszerközösségre a háborúra. „Nem az európai kabinettek politikája változtatta át Európát katonai táborrá, de az egyes ember, az egyén helyzete ért meg háborúra”. Látjuk: Brentano becsületesebben kísérletezik mint Emil Ludwig, de, mert a. maradéknélküli szociális dialektikát elejti, szigeteli a lényeget. Lényeget, amit 1929-ben már illik úgy látni es láttatni, mint 1914 juliusában Lenin, aki az imperialista háború tényét az egyetlen itt számításba jöhető kritikai módszerrel analizálta tisztára. Ha ma olvassuk Lenin, akkori jegyzeteit és cikkeit (Der imperialistische Krieg, a nagy Lenin kiadás XVIII. kötete. Verlag für Literatur und Politik, Wien, Berlin) megdöbbenünk, hogy egy ember, mint láthatta oly kísérteties biztonsággal azt, ami ma — jókora utánsántitással — már köztudat.


Juli 14: nem Berehtold és nem Forgács, sem szerajevói revolvergolyó. Lenin egy mondatban súlyosabban kalapálja ki a lényeget, mint Emil Ludwig Berchtoldjaival és követeivel: „A fegyverkezés kinövései, a kapitalizmus legfiatalabb etapjának, az imperializmusnak kiélezett küzdelme az előrehaladott államokban a világpiacokért, a hátramaradottabb keleteurópai monarchiák dinasztikus érdekel, kikerülhetetlenül kellett, hogy háborúba torkoljanak. Territoriális annexiók és idegen nemzetek leigázása, a konkurens nemzetek letörése, a dolgozó tömegek figyelmének elvonása a belső politikai krízisről, a munkásság egységének megbontása és nacionalista butítása, avantgardéjuk kiirtása, a proletariátus forradalmi mozgalmának gyengítésére: ez az egyetlen igazi tartalma, jelentése és értelme a mostani, az imperialista háborúnak”. Az egész könyv a maga 600 oldalával azonban nem annyira magát az imperializmust vádolja, mint inkább azokat, akik a kapitalizmus elleni harcukat a legkritikusabb órában feladva, máról holnapra az imperializmus leghűbb szövetségesei lettek. Monoton ismétlődésű vádirat ez a „szociálsoviniszták” és „szociálpacifisták” ellen, vádirat különös élességgel a német szociáldemokraták ellen (Kautskyék), a hadviselők minden szocialistái ellen, akik a nagy garral kidobolt bázeli egyezmény egyetlen egy pontját sem igyekeztek betartani. Lenin már akkor a kezdet kezdetén leszögezte minden szocialista első feladatát: „mindenki küzdjön teljes erejével saját nemzetének soviniszta mámora ellen”. És ezt a legfontosabb kezdeti lépést egyformán árulták el mindenütt a bázeli manifesztum dacára — Kautsky ugyanúgy, mint Emil Ludwig, Vandervelde ugyanúgy, mint Mussolini. Itt kell csodálkozni és kritizálni!


     A Berehtoldok és Forgácsok csak következetesek voltak önmagukhoz, céljaikhoz, tradícióikhoz, úri játékaikhoz, de a szocialisták még a következetesség elemi követelményét is letagadták és ezzel önmagukat és a munkásosztályba vetett emberi hitet hosszú időre megbélyegezték. Hogy ez az opportunizmus kicsinyességében és dimenzionális gyürüzésében menynyivel vetette vissza a szocializmust” azt rikító élességgel mutatja ki a forradalmi marxizmus kritikája a háború és forradalom szomorú német példáin. A német forradalom nagy standardműve (Illustrierte Geschichte der deutschen Revolution. Intern. Arbeiter Verl. Berlin) tudatos marx-lenini analizáló módszerével és álarctépésével, ha sokak szemében nélkülözi is a „történelmi objektivitást” — dokumentumaival, a rejtett összefüggések maradéknélküli meztelen feltárásával olyan „történelmileg objektiv”, és cáfolhatatlan vádanyagot hordott öszsze, hogy még a legelfogultabb ellenlábast is utángondolásra, revidiálásra kényszeríti ma: tíz, tizenöt év után. Nem Emil Ludwig vádol itt, a gyönyörű villát és jövedelmet összeirkáló modern történetíró), de az egyetlen vádjogosult: az áldozat, a tömeg: az ágyútöltelék. A tömeg, aki talán nem is tudja, hogy nevében - -az ismeretlen katona cégére alatt — milliós példányszámú háborús regények beszélnek r ó l a — nélküle. A nép, a tömeg nem igen jut Remarquehoz, GlĂäserhez, John dos Passos-hoz: önmagához. Igaz arcát meg kell mutatni: ezeket emlékeztető, felvillanó, roppant éles pillanatfelvételeket, hogy magára ismerjen és emlékezzen elsősorban az áldozat és az újra áldozandó. A háború egészét igazát villanásokban filmszerűen, lázasan orditón és mégis ökonomikusan, célszugeráltan egy fokuszból vetiti és egyetemes vádkönyvvé avatja a Kurt KlĂäber szerkesztésében megjelenő „első népkönyv a háborúról”: „Der Krieg (Internationaler Arbeiter Verlag, Berlin). Itt nem Remarque beszél és nem GlĂäser, de maga a háború kollektív módon Remarqueitól-Mühsamig: mindenki mindenkihez. Renn épúgy mint Barbusse. Walter Mehring épúgy, mint Tucholsky. A neveket észre sem veszi az ember, a fontos a mondanivalók tettereje és egységbekenyszerítése: célvetítése Vringtől—Sinclairig, Hasektől—Vogelig, Freytől—Weiskopfig és Ringelnatztól—Illés Béláig. Negyven író dokumentálja itt a háború kollektiv arcát, értelmetlenségét, embertelenségét és — tanulságát. A háború egészét Juli 14-től, tizennyolc novemberén is túl máig. Tudatos csoportosításban, pontos sorrendben. Németek beszélnek és franciák. Oroszok és csehek. Osztrákok és magyarok. Amerikaiak és világcsavargók — magukról és egymásról, de minidig a tömegnek. És mindegyik oldal egy-egy sikoly és pontos váddokumentum. Az „Éljen a háború”, a rekruták, a tisztek, kaszárnyák és kiképzés, a marodivizetek, a marsok, menetelések és csaták nyugaton, keleten, északon és délen, tengeren, gázfelhőben és levegőben. A kötöző helyek és etapok, fogolytáborok és szabadságok. Hadosztálybíróságok, börtönök és tébolydák. Lázadások és tizedelések. Kiel és Cattaro. Asszonyok és kenyértelenség. A sztrájkok és a forradalom. És közben kontra pontnak: a baseli manifesztum, Liebknecht és Lenin idézetek, Scheidemann és egyébb „Durchhalten” dokumentumok, Armeebefehlek és „szigorúan bizalmas rendeletek”, munkások levelei: vádak a tömegsírból. A könyv célját Johannes R. Becher jelöli meg pontosan: „A háború, ha nem akarunk nyomorult módon elpusztulni: nem fulhat hallgatásba. Az ifjabb munkásgenerációba, mely nem élte át a háborút: bele kell vinnünk a háború igaz mivoltát. A proletáriátust a vériszonyat és embertelenségek nem ijesztik, csak kérdezi, miért? A tömegsírok felett, melyek egyesegyedül csak az ő sirjai, nem jajong, mert tudja, hogy egyedül ő van hivatva vádolni és ítélni”.


Ennyi. És ennyi az, ami Remarqueból természetszerűen hiányzik. A nép, a tömeg vádja, számonkérése, csakugyan az ismeretlen katona hangja. A vádjoga és kötelessége. Egyszerűen a tanulság-vonás. A lényeg. Minden más csak megrekedés, véres terméketlen köldöknézés — irodalom. Minden más csak — papirosháború; remarquizmus — milliós példányok dacára. A paraszt és az ipari munkás, az ágyútöltelék hangjában nincsen más csak vád és — ítélet.


(És a magyar vádkönyvek?


Háborús konjunktura könyveink ugyan vannak, de a vádkönyvek hiányoznak.


És ez a negatívum: szomorú pozitiv vád.


Ennyit a háború magyar vád könyveiről). (Stósz)


 


Vissza az oldal tetejére | |