Korunk 1930 Április

Világpolitikai problémák

 


Harc a buza körül


 


A cím nem a Mussolini hamar híressé vált „búza-csatájá”-ra, a battaglia del grano-ra vonatkozik. A battaglia del grano, amely minden eszközzel, mesterséges úton akarja Olaszország búzatermését növelni, hogy a külföldi búzát feleslegessé tehesse s kiszoríthassa, csak egyik epizódja, bár nem tanulságok nélküli s nem kevéssé jellemző epizódja a mezőgazdaság világválságának s a fascizmus gazdasági politikájának egyaránt. Az a politika, amely 14 aranylíra vámot vet ki a külföldi búza minden métermázsájára s a belföldi búza védelmében 50 százalékkal megdrágítja a kenyér árát, esetleg felfokozhatja az olasz mezőgazdaság eredményeit addig, amig ez a vámvédelem fennáll. Ám a védővámok nem örökéletűek, különösen nem Olaszországban, ahol az expanzív nagyipar már ma is szívesen feláldozná a mezőgazdaságnak biztosított előnyöket a búzatermelő államok felé irányuló nagyobb export reményében.


Mindez azonban csak egy s nem is túlságosan jelentékeny epizódja a. mezőgazdaság világkrízisének s egyben annak a harcnak, amelyet az egyes államok, túlnyomóan agrár vagy ipari, búza-exportáló vagy búzafogyasztó jellegük szerint, már nem pusztán gazdasági eszközökkel a válság megoldása s a búza áralakulásának felfelé vagy lefelé való befolyásolása körül folytatnak.


Miben áll a mezőgazdaság válsága? Az agrárérdekeltségek szerint a túlzott ipartámogatásban, az iparhoz és kereskedelemhez közelebb álló szakvélemények szerint a túltermelésben kell keresni a bajok főforrását. Mert valóban súlyos bajokkal küzd a, mezőgazdasági termelés világszerte. A föld értékének állandó hanyatlása, a földbirtok fokozatos eladósodása (erre igen jellemző, hogy a magyar földbirtok jelzálogterhei, amelyeket a devalváció éveiben értéktelen papirkoronában fizettek vissza, ma már elérték az 1914- évi teher 90 százalékát, de kétszeres kamatteher mellett) a mezőgazdasági termények viszonylag igen alacsony ára, az elhelyezés növekvő nehézségei, nagy földhitelintézetek bukása, ezek a Válság tünetei, melyek nagyjában egyformán megmutatkoznak minden agrárországban s az utóbbi évek alatt egyre súlyosabbakká váltak.


Természetes, hogy a búza áll a mezőgazdasági válság középpontjában, hiszen úgy a termelés, mint a fogyasztás szempontjából ez a legjelentősebb termény, kivált, ha eltekintünk az Indiára és Kelet-Ázsiára korláttozott s a világpiacokon ezért kisebb szerepet játszó rizstől. A búza árához igazodik, mint az alábbi táblázatból is kitűnik, nagyrészt a rozs ára is, mig a tengeri, árpa, zab stb. elsősorban takarmány céljaira szolgálnak s ezért jelentőségük és áruk az általános válságnál erősebb mértékben, az ipar terjedésével egyenes arányban csökken.


Ha az utóbbi évek búza-statisztikáit megnézzük, két érdekes sajátságot láthatunk. Az egyik a bevetett területek s ezzel együtt a búza terméseredményeinek ugrásszerű növekedése, amit csak a háborús évek visszaesése szakít meg, a másik pedig, mely az elsővel magyarázható, a búza árának zuhanásszerű hanyatlása. Ez az áresés az utóbbi években különösen meredekké vált, mert a kitűnő terméseredményekkel szemben a fogyasztó- és felvevőképesség egyre csökkent.


                                       A világ buzatermése


1909-ben:                 976.534.000 mm.


1913-ban:                 1.088.579.600 „


1917-ben:                 731.680.000 „


1926-ban:                 1.678.017.000 „


1927-ben:                 1.182.833.000 „


1928-ban:                 1.320.449.000 „


1929-ben:                 1.240.410.000 „


 


az 1929. évi tehát, mely nem végleges eredmény, valamivel gyengébb, az előző évinél.


Az árak alakulása a budapesti árútőzsde hivatalos árjegyzései alapján:


 


1928.V. 1.-én: buza 1 mm. P. 36.35 rozs 1 mm. P. 3245 tengeri 1 mm P. 27,80


1929.IX. 30.-án;               1 mm. „     22.52   1                    1522                1                                          1912


 


Azóta, a búza ára, a csökkent búzatermés és az Argentiniából érkező tendenciózusan katasztrófális rossz termést jósló termésbecslések hatása alatt valamivel emelkedett ugyan, de a rozs és tengeri ára tovább zuhant. és e cikkek időközönként valósággal eladhatatlanok:


 


1930. II. 6,-án: buza 1 mm. P. 2520 rozs 1 mm P. 1257 tengeri 1 mm. 13.20


 


Ezek a számok elég sokat mondanak. Emellett nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a mezőgazdaság technizálódása hihetetlenül lassú. Szemben az iparral, mely a háború után felszabaduló tőkéket világszerte a termelőeszközök modernizálására és a termelés kapacitásának megsokszorozására használta fel, a mezőgazdasági termelés még ma is csaknem mindenütt extenzív s a haladási a gépek használatában s a föld intenzív kihasználásában nemcsak nálunk, de Amerikában is, nagyon lassú. Ez pedig szükségképpen a mezőgazdasági termények magas önköltségi árát jelenti.


A termelésben tehát súlyos bajok vannak s mégis, minden komoly megfigyelő előtt nyilvánvaló, hogy a mezőgazdaság krízise nem termelési, de nem is fogyasztási válság. Mert beszélhetünk-e túltermelésről akkor, amikor csak Anglia, Németország és Olaszország minimális búzaimportszükséglete megközelíti a 100.000.000 métermázsát? És lehet-e a fogyasztás alacsony voltára hivatkozni, mikor Kínában évről-évre sokmillió ember hal éhen, mikor Olaszországban az egészen gyenge és versenyképtelen mezőgazdaságot nem a termelés modernizálásával, hanem a külföldi búzára kivetett hihetetlenűl magas behozatali vámmal próbálják életben tartani? Ebből a pár tényből is nyilvánvaló, hogy nem a termelés és nem a fogyasztás, hanem az elosztás krízisével állunk szemben, olyan krízissel, amely a mai gazdasági berendezkedés keretein belül meg nem oldható. Mert hiába volna a kínai proletáriátus jó fogyasztója Argentinia hatalmas búzafeleslegeinek, ha nem tudja megfizetni a még oly olcsó kenyeret sem. És ezért Kínában évről-évre, visszatérő törvényszerűséggel ismétlődnek az éhínségek, Argentiniában pedig raktárházak, elevátorok és más technikai berendezkedés hiányában az el nem adható búzát nagy tömegekben égetik el vagy fordítják a tengerbe (mint ez a legutóbbi rosarioi kikötőmunkás-sztrájk alkalmával is történt) hogy az árakat tovább le ne nyomja.


Ismeretesek azok a rendszabályok is, amelyeket az egyes országok az 1928. évi „katasztrófálisan jó” világtermés után hirtelen akuttá váló (gabonaválság leküzdésére kipróbáltak. A kanadai poolok exportkontingentálása, az Egyesült Államok Farmer Board-jai s azok exportprémiái, az olasz és német behozatali vámok, a svájci gabonamonopólium, mind igen kétesértékű fegyvereknek bizonyultak a mezőgazdaság deruja elleni küzdelemben. A főreménység mégis az volt, hogy az 1928. évi minden előzőt felülmuló rekordtermés után az 1929. évi termés gyengébb lesz s így piacot fognak találni az előző évről áthozott nagy feleslegek s a növekedő kereslet folytán ismét emelkedni fognak az árak. Ám ennek a feltevésnek csak az első fele vált valóra. Az 1929. évi búzatermés tényleg elmaradt az előző évi mögött, különösen a két legnagyobb exportállamban, az Egyesült Államokban és Kanadában, de egyes még nem kontrollálható hirek szerint a januárban arató Argentiniában is. Kanada termése 42 százalékkial, az Egyesült Államok termése 15 százalékkal csökkent az előző évhez képest. Ám az áralakulásban semmi jelentős változás, a búza ára tovább is lemorzsolódik, tengerié és a rozsé pedig, amelyekben a terméseredmény jobb volt az előző évinél, megállíthatatlanul esik. Hogy magyarázható ez? A legutóbbi hetek besszmozgalmainak okául azt hozták fel, hogy Oroszország, a forradalom óta először, ismét megjelent a világpiacokon és nagy mennyiségű búzát és rozsot kínált eladásra, még a jelenlegi áraknál is olcsóbban. De ez a magyarázat nem kielégítő: hiszen az eddig eladásra kinált orosz búza alig 2 százalékát teszi annak a mennyiségnek, amivel Kanada idei termése a tavalyihoz képest csökkent.


Világos tehát, hogy az elhelyezhetetlen fölöslegek problémája nem csupán az 1928. év különösen jó termése által előidézett muló jelenség volt, hanem olyasvalami, aminek állandósulásával, sőt lassú növekedésével kell számolni az érdekelteknek. Ezek az érdekeltek elsősorban: Kanada és az Egyesült Államok exportőrjei. És valóban, mindkét országban az összes rendelkezésre álló eszközöket igénybeveszik a gabonaárak esésének megállítására. Kanada pooljai és a Farmer Relief Board által életre hívott Federal Farmer Board sokáig minden búzamennyiséget felvásárolt és Chicago és Winipeg gabonatőzsdéin valóban megdönthetetlennek látszottak a hosszpoziciók. Ezenközben a nagy európai fogyasztó államok sietve lefedezték szükségleteiket a jó kelet- és középeurópai termés feleslegéből, valamint az előző évről fenmaradt jelentős készletekből. Igy alakult ki a két mereven ellentétes érdekcsoport frontja: az egyik oldalon a hosszpárti Északamerika (U. S. A. és Kanada) a másik oldalon a bessz-párti Európa. Természetes, hogy az eladó érdeke a magasabb, a vevőé az alacsonyabb ár. Ám az árak alakulása még az esetben sem vitás, ha a gazdag és úgy technikailag, mint pénzügyileg jól megszervezett Amerika áll szemben az elszegényedett, vámhatárok s belső ellentétek által feldarabolt Európával: végső fokon az elhelyezhetetlen készletek diktálják az árakat — lefelé. S ez a folyamat már meg is kezdődött. A hatalmas hosszpoziciókat megingatta az értéktőzsde katasztrófája s azóta, hiába a poolok és boardok minden ellenállása, a búza ára esik tovább.


Elhelyezhetetlen belső készletek: ez a probléma nem új. Az ipari kapitalizmus nagy, minden trösztösödés, piacfelosztás, kontingentálás stb. dacára megoldhatatlan problémája ez. És ha a mezőgazdaságban is az elhelyezhetetlen feleslegek kérdése vált döntő jellegűvé, ez a mezőgazdaság hosszú ideig fennállott feudális jellegének elhalványulását, a mezőgazdaság kapitalizálódását jelenti. A Lenin megállapította két út közül akármelyiken történjék is a mezőgazdaság kapitalizálódása, akár a feudalizmus forradalmi összetörése, a nagybirtokok felosztása utján, mint Amerikában vagy Franciaországban, akár a feudális nagybirtok-rendszer lassú, kínosan lassú átalakulása útján, mint Poroszországban, vagy Magyarországon: az eredmény ugyanaz. Az eredmény nem lehet más, mint annakidején az iparban volt: a koncentrálódás, a kisüzemek fokozatos megsemmisülése, a tőkehalmozódás. És valóban, már ma is látjuk, hogy a kisbirtok gazdálkodása mindinkább deficitessé válik, kisebb tőkeerejénél fogva drága kamatozású kölcsöntőkét kénytelen igénybevenni, nem tud technizálódni, nem képes terményeit sem mennyiségileg, sem minőségileg feljavítani, nem tud a szemtermelésről esetleg más, rentábilisabb termelőágra áttérni stb., stb. A kisbirtok elpusztulása éppen olyan gazdasági szükségszerűség és éppen olyan jelentős társadalmi esemény, mint volt annakidején az ipari kisüzemeké.


A kapitalizálódás másik nagyjelentőségű tünete: a forszírozott technizálás. Ha a kapitalista vállalat nem tudja eladási árait fentartani, vágy emelni, akkor a termelés önköltségi árait igyekszik csökkenteni, hogy a deficitet eltüntethesse és a tőkebefektetést rentábilissá tevő profitot biztosíthassa. De ez a technizálás csak a termelés intenzitásának fokozásában nyilvánulhat meg, ami, a még bevetetlen nagy területek fokozatos kihasználásával párhuzamosan, az elhelyezhetetlen feleslegeket fogja tovább emelni. A kapitalizmus e késői periódusában a fogyasztóképességet emelni már nem tudja, új piacok nincsenek s így a meglevőkön növekszik és élesedik a verseny. Ez úgy látszik egyformán érvényes ma már az iparra és a mezőgazdaságra is. Olyan belső ellentétről, az elosztásnak olyan válságáról van szó, amit a kapitalizmuson belül megoldani nem lehet. A mezőgazdaságnak az parral párhuzamos fejlődése nemcsak a Kautsky-David híres vitáját dönti el a marxizmus javára, nemcsak a szocialista politika rendkivüli fontosságú parasztkérdését fogja megoldani elméletileg és gyakorlatilag, de a világkapitalizmus új válságainak veti előre árnyékát, olyan válságoknak, amelyek az ipari forradalom másfél évszázada után a mezőgazdaság forradalmának századává teheti a huszadik századot.(Budapest, 1930. II. 12.) Justus Pál


 


 


Vissza az oldal tetejére | |