Korunk 1930 Április

Mussolini felvonul Európa ellen


L. Bauer

 


Mindenekelőtt óvakodjunk a hasonlatoktól. Spanyolország nem Olaszország, ott a diktatura nem ment át vérkeresztségen, külsőséges maradt, nem kényszerítette fel magát az emberek életébe minden pillanatban. Hiányzott belőle az ember éppen úgy, mint a gondolat, csak egy fáradt pronunziamento volt, amely a tanácstalanságban megrekedt.


Aztán: ne vessük meg a hasonlatokat. Minden politikai rendszer azon törvény szerint teljesedik be, amely szerint megszületett. Diktaturák magukban hordják sorsukat, közös bennük, hogy mindig erősebbnek és egészségesebbnek néznek ki, mint amilyenek tényleg, mert gyengéiket elhallgatják, betegségeiket eltitkolják, bajaik titokban maradnak. Szabad szó és szabad írás nem fedi fel, hogy igazában hol állanak, minden, amit róluk hallani vagy apológia vagy pamflet. Egy demokrácia fekhet a betegágyon, egy diktaturának mindig egészségesnek, piros arcúnak, erőteljesnek kell kinézni. Mihelyt panaszkodik, mihelyt bajait megmutatja, már elveszett. A demokrácia megtisztíthatja önmagát, mint a folyó víz. Diktaturáknak könnyű a kezdete, nehéz a vége. Nem mindig lehet biztosan felismerni, vajjon még emelkedőben vagy pedig már sülyedőben vannak. Még kevésbé, hogy egyszer megindult esésük milyen gyorsaságot fog felvenni.


Hol áll ma Benito Mussolini? Hol Olaszország, amely oly különösen keveri a wilhelmizmust a condottierizmussal? Még mindig csodálat és gyűlölet veszi körül ezt a cinikus romantikust, aki neuraszténiásan önmagának és a világnak a hideg realistát játsza. S igen ritkán a megértés. Messziről nézve még mindig még erősebbnek, ma talán erősebbnek látszik, mint valaha. A Lateran-egyezménnyel megfogta magát a pápát is, aki most hiába igyekszik szabadulni a hálóból. A politikai pártok összetörve, az emigránsok tehetetlenek. A hadsereget ellenőrzi a milicia. A trónörökös, mint az egész Savoyai dinasztia, kénytelen beletörődni a statiszta szerepbe. Sehol se mutatkozik veszélyes ellenfél. A terror tökéletesebben meg van szervezve, mint bárhol s bármikor. Már az anyatestben felügyelet alatt áll a kis olasz s a fasizmus arra is parancsot ad, hogy megszülessen. Nincs egy gondolat, amely le lenne nyomtatva, ki lenne mondva, el lenne suttogva, ha erre nincs parancs. Már a legkisebb fiúk francia repülők lelövését játszák. Minden agyvelő beragasztva, az egész ország egyetlen egy moloch. Elintézve a felvilágosodás tévhite, a demokrácia és a forradalom, el az is, hogy az állam célja a polgárok boldogsága, s szentesítve a tanítás, hogy az ember célja az állam nagysága. Egy az isten: Olaszország és Mussolini az ő prófétája.


E rendszer, amely a siker és hatalom hitére van felépítve, éppen ezért naponta sikert és hatalmat kell felmutasson. Minthogy azonban a tények ellen nincs mit csinálni, siker-pótlék és hatalom-illuzió lép helyébe. Egy harmadával magasabban stabilizálják az olasz lírát, mint a gazdag Franciaország korhadt demokráciája: a líra mindenek felett! S tönkreteszik a látszat végett az ország gazdaságát, feláldozzák a sovány aranytartalékot, az angol-szászok kénye-kedvére kiszolgáltatják magukat s mindennek dacára mégis folytonosan rettegniök kell, hogy a kártyavár összedől. Minthogy az ipar a nyersanyagszegény és adókkal agyonterhelt országban hamis presztízzsel fedezett valutájával nem állhatja meg helyét a nemzetközi versenyben, a fasizmus ki akarja űzni a népet a városokból a földre. De az olaszok nem hajlandók menni, némán ellenállanak, a városok nem öntik tömegeiket a földekre, s a leglármásabb fasiszták se gondoskodnak elégségesen arról az ember-utánpótlásról, arról az ágyútöltelékről, amelyre a „nagyobb Olaszországnak” szüksége van. A megalázott és erőszakolt természet megbosszulja magát. Sikereket ide, mindenütt az erőset játszani, erőtől duzzadni!! Utakat építeni, új vasútvonalakat, „gabonacsatákat” megnyerni, Senussik kunyhóit nehezebb győzelmek híjján távoli oázisokban felégetni. Mit használ mindez? Lakatlan homoksivatagok maradnak vissza, a senussik átszöknek a francia Afrikába. Még mindig nem az igazi győzelem, mindenütt útban áll a gazdag, zsíros Franciaország, védi a Balkánt Róma impériumától, van közel Afrikája, Páris a világ fővárosa még mindig s Róma csak egy vidéki város nagyszerű emlékekkel. A legnagyobb és legsürgősebb feladat: minden gyanakvást éleszteni és összegyüjteni Franciaország ellen. Kitűnő alkalom kínálkozik: a londoni tengeri leszerelési konferencia. Olaszország, a háborús láz, az istenített hatalom, az örökös fenyegetés, a jövő babérjainak Olaszországa játsza a békeszeretőt, csupa sértett ártatlanság. A munkáspárt, még csak az imént kigúnyolt, kedves szövetséges lesz, mikor arról van szó, hogy megkössék Franciaország kezeit, s paragrafusokkal flottáját az Olaszországéval egyenlő tonnatartalomra szorítsák le, ami természetesen Olaszország fölényét jelentené. Az oldalán áll az izzó vágy a zsákmány után, amelyben az egész népet felnevelték, az ifjúság katonai kiképzése s a lehetőség, flottáját a Földközi tengerbe koncentrálni, mig Franciaország kénytelen sokkal nagyobb partot és sokkal több gyarmatot védeni. Igy fokozódik Mussolini offenzívája az „imperialista” Franciaország ellen a propaganda valóságos pergőtüzévé s tényleg a világ közvéleménye úgy látszik mintha hinne Mussolini leszerelésre kész békevágyó Olaszországának s Franciaországot tekintené a legnagyobb béke zavarónak.


   Európa, amilyen ma, Mussolini útjában van; a felvonulásnak Róma ellen csak akkor van értelme, ha tovább vezet, a felvonuláshoz Európa ellen, az új Róma impériumához, a beigért „nagyszerű időkhöz”, mert hiszen az új Vilmos számára is népe a „föld sója”. De vannak mégis lényeges különbségek: a Duce Olaszországa szegény és fáradt, a túlerős feszültség, amely alatt áll, elhasználta erőit. Az ellenállás meg van, gyakran csaknem tudatalatt, csak a nagy alkalomra vár, az első kétségtelen jelére annak, hogy a diktátor gyenge. Ezt a jelet nyujtaná a „komoly eset”. Háborúban az egész népet fel kellene fegyverezni: a fasizmus azonban egy felfegyverzett kisebbség uralma a lefegyverzett nép felett. Ez helyzetének paradoxonja: háborúra van beállítva, a háború azonban végét jelentené. Állandóan fenyegetőznie kell s ugyanakkor félnie fenyegetésének megvalósulásától. Mussolini ereje, hogy soha sem árulja el, hogy igazában milyen gyenge. Évszázadok óta nem sikerült ily tökéletesen elbolondítani a világot. A híres fasiszta fellendülés blöff je: kevesebb munkanélküli, de millió és millió munkáskéz üres presztizsmunkával elfoglalva. A költségvetés paszsziv. A függő adósság növekedőben. Senki se tudja, hogyan fogják beváltani a legközelebbi kincstári jegyeket. Olaszországnak nincs szüksége idegen tőkére többé — mert senki se hitelez többé neki. Rejtett kényszerkölcsönök minden felé, egy mérleg se őszinte tehát, minden fasció saját mértéke szerint adóztatja meg a vállalatokat. Elbocsátások meg vannak tiltva engedély nélkül, a következmény a bukások gyors emelkedése. Egyelőre utolsó menekvés: újabb vámemelés, amely megakadályoz minden behozatalt s ezzel elvágja a lehetőségét minden kiviteli kedvezmény megszerzésének s a lesülyedt életnívót az elviselhetetlenségig megdrágítja. A Duce kell, hogy segítséget igérjen a szükséget szenvedő iparnak és kereskedelemnek. Ugyanakkor azonban felszólítja a pénzügyminisztert minden nem okvetlenül szükséges közmunka abbanhagyására. Mégis 350 millió lirát ad ki egyáltalában nem szükséges vasúti rendelésre, hogy a foglalkoztatás látszatát keltse. Senki se láthat tisztán a publikált és nagyon is gyanus számok között, mindenki érzi azonban, hogy a vadul dolgozó gép üresen fut. Ez a szegény állam megszámlálatlan milliókat költ el a belföldi lapok támogatására, hogy folytonosan dicsérjék a fasizmus teljesítményeit s más milliókat pazarol el, hogy a külföldön mindenféle gyanus fickókat pénzeljen s maga számára nyilvánosságot vásároljon. A „zsoldnélküli” miliciára és a rendőrspiclik hadseregére mindig van pénze. Minél elnyomottabb és szegényebb lesz az olasz nép, minél erősebben érzik elnyomói elégedetlenségét és dühét, annál nagyobb öszszegekre lesz szükségük mindenféle céltalan presztizsművekre, rendőrségre és propagandára és annál gyorsabban lesz Olaszország szegényebb és annál gyorsabban növekszik a gyűlölet a rendszer ellen. Elkerülhetetlen végzet, amely Mussolinira vár, amikor fatuma beteljesedik.


Ezért van szüksége a nép hiúságának legnagyobb fokú legyezgetésére, színházat kell adni kenyér helyett, amit nem tud adni s mint ahogyan egy győzelmek nélküli Napoleonhoz illik, a vicc országában főbenjáró bűn. Királyok helyett apró balkániakat gyüjt maga köré, akiket egymás ellen kijátsza. Ő maga nem hagyhatja el egy pillanatra se Itáliát, amely állandóan kell hallja „gazdája szavát”: ezért tette meg Grandi-ját külügyminiszterré, akinek a dolga, hogy felkutassa és feltüzelje mindenütt az elégedetleneket. Ezek számára mindig van Olaszországnak valami kis pénze s sok ígérete. Most egy millió font a törököknek, amelyet rendelésekben kell visszafizetni, de amelyeket végül is az olasz kincstár fog beváltani. Igy gurul a líra: Albániában, Hitleréknél, Ausztria Heimwehreinél, a macedon komkácsiknál, a horvátoktól s másfelé. Mindenütt, ahol lehet nyugtalanságot kelteni, békét megzavarni, aknát elhelyezni, ott megjelenik Mussolini árnyéka. Háborút akar? Nem, annál több esze van. De muszáj akarnia, mert végül, amikor a látszólagos fellendülés, a virágzás hazugsága és hatalom nem tartható tovább, nem marad más kiút: öngyilkosság a haláltól való félelemből s még mindig egy végső reménység, hogy a felvonulás Európa ellen sikerül.


Senki sem tudhatja, vajjon a fasizmus egy világkatasztrófában fog-e kirobbanni vagy szerényebb halállal fog-e kimulni. Csak annyi a bizonyos, hogy minden hencegés dacára a lecsúszás már megkezdődött. Az ettől való félelmet, amelyet senki se akar önmagának se megvallani, mindenütt érzi már az ember, összekötve felfokozott ragadozó vággyal, amely még gyorsan, amit lehet, meg akarja kaparintani magának. Megmagyarázhatatlan és gyanus vagyonosodások a vezetők között; kis tisztviselők milliós birtokokat vásárolnak, trösztöket vezetnek, milliókat dugnak el külföldi bankokban. A nép, amely gyakorlatot szerzett az évszázados zsarnokság alatt, hogy kell lelkesedést színlelni, várja a pillanatot, amikor elnyomóira ronthat. Veszély nélkül; mert errefelé szeretik a veszélytelen győzelmet. Tagadhatatlan, hogy még ma is van számtalan hívője a fasizmusnak és éppen ezek azok, akik számára a legveszedelmesebbek, mert ezek türelmetlenek, s a fasizmust a döntő próba felé hajtják, amely elől Mussolini ki akar térni, mert okos és belsejében szkeptikus, aki tudja, hogy Olaszország ezt a próbát nem állhatja meg. Végtelen ember-megvetés van benne, mint Bismarckban vagy Clémenceauban, egyedül uralkodási vágya hajtja, önmagát akarja csak látni, gyönyörködni saját gesztusaiban. Tökéletes mesteri tudással játszik népével, amelyet ismer, mindig talál újabb játékszert számára, látszat-tetteket, ígéreteket; hízeleg neki,jelentőséget és nagyságot mímel neki és önmagának. Mindaketten érzik a csalást s még sem akarják látni. Egy rettenetes és groteszk színjáték.


Mikor majd vége lesz, tíz hónap vagy tíz év mulva, de okvetlenül rettenetesen, a világ még jobban fog csodálkozni e diktatura hazugsága felett, mint a világháború hazugsága felett csodálkozott. Az istenített állam szegényebb lesz, mint akármelyik másik. Rá fog a világ jönni, hogy itt egy fegyház volt negyven millió lelkesedésre ítélt fegyenccel, egy ország, amelyből mindenki szívesen elmenekült volna, ha erőszakkal vissza nem tartották volna benne, egy sokat csodált fellendülés, szellem és gondolat nélkül, egyetlen egy világjelentőségű név nélkül, egy tanácstalanság, amely reálpolitika akart lenni, egy szegénység, amely pénzét kalandorok és rendőrspiclik seregére elköltötte, egy nacionalizmus, amely idegen imperializmusok szolgája volt apró pénzért. Mind ez nyilvánvaló lesz holnap. Ma azonban még csak egy embert lát a világ, aki magát és országát lábujjhegyre állva felfele nyujtja, akinél Schober úr Hohenstaufenútját járja, akire a Stahlhelmesek csodálva felbámulnak, mialatt ő maga rámosolyog az interjuvolókra s kanócot tesz minden puskaporos hordó alá.


 


Vissza az oldal tetejére | |