Korunk 1930 Április

A pápa és a világháború

 


Hogy a keresztény egyházak a világháborúban nem valami keresztényiesen viselkedtek s komolyan meg sem próbálták, hogy a keresztényi szeretet jelszavának érvényt szerezzenek, legfőbb oka tekintélyük nagy csökkenésének a háború után. Ki vegye még komolyan a tízparancsolatot, amikor az egyház hivatalos képviselői minden országban s minden felekezetben megáldották a háborúba induló katonák fegyvereit? Nem valószínű, hogy az egyházaknak elég ereje lett volna megakadályozni a háborút. De mégis, gondoljuk el, mi lett volna, ha az összes egyházak papjai nemcsak megtagadták volna a háborús szolgálatot, hanem nyíltan arra bíztatták volna híveiket, hogy az ötödik parancsolatot tartsák meg? Bizonyos, hogy megkönnyítették volna a békét akaró erők dolgát.


Ehelyett azonban aktíve a háború ügyét szolgálták. Maga a pápa is. Már régebben sok szó esett egy telegrammról, amely bizonyítékul szolgált volna arra, hogy a Vatikán háborúra bíztatta Ausztriát Szerbia ellen. Most pedig az osztrák háborús okmánygyűjteményekben, amelyek hivatalosan adnak közre, megjelent az akkori vatikáni nagykövetnek, Gróf Pálffy Móricnak egy jelentése, amelyből minden kétséget kizárólag megállapítható, hogy a Vatikán határozottan bíztatta Ausztriát a háborúra s Gróf Pálffy saját szavai szerint ugyancsak harciasnak mutatkozott. Annyira, hogy ez a hithű grófnak is feltűnt s mindenképen magyarázatot keres rá. Ime az érdekes jelentés legfontosabb szakasza: „...Amikor két nappal ezelőtt a kardinális-államtitkárt meglátogattam, ez utóbbi természetesen a beszélgetést mindjárt azokra a nagy kérdésekre és problémákra terelte, amelyek ma Európát foglalkoztatják. Valami különös szelídségnek és békülékenységnek azonban egyáltalában nyoma sem volt ő eminenciája megjegyzéseiben. A Szerbiához intézett jegyzékünket, amelyet igen élesnek talált, ennek dacára fen tartás nélkül helyeselte s ugyanakkor indirekt annak a reményének adott kifejezést, hogy a Monarchia ki fog tartani. Valóban kár, vélte a kardinális, hogy Szerbiát már jóval előbb nem intettük le, mert akkor talán ez kevesebb kiszámíthatatlan lehetőségek kockázata nélkül lehetséges lett volna, mint ma. Ez a kijelentés fedi a pápa gondolkozásmódját, mivel az utóbbi év folyamán őszentsége többször sajnálatának adott kifejezést, amiért Ausztria-Magyarország elmulasztotta veszedelmes szomszédját a Dunánál „megbűntetni”. Kérdezhetné az ember, hogyan lehet az, hogy a katholikus egyház ugyanakkor, amikor egy valóságos szentéletű s igazi apostoli eszméktől vezetett fő által vezettetik, ily harciasnak mutatkozik? A válasz igen egyszerű, A pápa és a Vatikán Szerbiában látják azt a pusztító betegséget, amely lassanként a Monarchia velejéig hatol s idővel elpusztítja azt. Viszont Ausztria-Magyarország a legutóbbi évtizedek másféle kísérletei dacára is az igazi katexochen katholikus állam, a hit legerősebb végvára, amely még korunkban Krisztus egyháza számára megmaradt. Ha ez a védvár megdőlne, ez azt jelentené, hogy az egyház legerősebb támaszát veszítené el s az ortodoxia ellen folytatott harcában legerősebb harcosa esne ki. Mint ahogyan tehát Ausztria számára az önfentartás egyenes parancsa, hogy a romboló betegséget magából eltávolítsa, éppen úgy a katholikus egyháznak indirekt érdeke, hogy mindent megtegyen és helyeseljen, ami e célt szolgálja. Igy megvilágítva a keresztényi érzület és harcias szellem között könnyűnek látszik hidat verni. Pálffy”.


Vissza az oldal tetejére | |