Korunk 1930 Április

Rend és nyugalom


Ernst Ottwalt

 


A berlini Malik Verlag engedélyével alább néhány érdekes fejezetet közlünk Ernst Ottwalt Ruhe und Ordnung cimű könyvéből, mely a német polgárháborúk levegőjét eddig a lehető legteljesebben adja viszsza. Ernst Ottwalt maga könyvéről a következőket irja:


„Ez a könyv saját élményeim valósághű jegyzőkönyve. A könyv egyetlenegy oldala sem nyugszik szabad kitaláláson. A regényformát csak véletlenül választottam, miután ez a könyv nem bizonyos személyek bünét vagy sorsát, hanem annak a háború utáni ifjuságnak a képét ábrázolja, amelyik nacionalistának nevezi magát. Ennek az ifjuságnak az érzelmei, véleményei és cselekedetei azonban nem fűződnek valamely német városhoz vagy pedig azon évek valamelyikéhez, amelyek bennünket a világháborútól elválasztanak. Nem egyszeri és véletlen dolgokat ábrázol ez a könyv. A novemberi forradalomtól Münchenen, Kappon, Közép-Németországon és Felsőszilézián keresztül a legutolsó napok bombamerényleteiig egyetlenegy vörös fonal vezet. Én magam segítettem ezt a vörös fonalat szőni.


Ez a könyv viszont most összetépni kísérli meg.!”


Az 1919. év a végefelé közeledik s én reggelenként még mindig a gimnáziumba megyek, délután meg az evezősklubba vagy zenés kávél házakba a bajtársaimmal s élem tovább azt a fantasztikusan kettős életet amelyről csak a legközelebbi barátaim tudnak.


Néha azután este szolgálatba megyek. Az életmódomtól mindinkább undorodom. Valóságos megváltoztatásához azonban nincs erőm. Majd egyszer megpróbálom. Egyszerűen nem megyek egyszer a térparancsnokságra s a hírszerző osztag irodájába. Minden terhemre van.


De azután a pénzem elfogy. Olcsó cigarettákat kell szívnom, s a barátnőmmel nem mehetek moziba. A szülei ugyan dúsgazdag emberek, őt azonban nagyon szűkire fogják. Nincs tehát más menekvés számomra mint újból jelentéseket írni. S ez se történik minden lelki konvulziók nélkül.


Igy egy alkalommal egy kommunista ifjúmunkás csoport gyűlésére kell mennem. Már előre biztos ugyan, hogy a gyűlésen nem történik semmi különös, viszont a lányok és a fiúk között a hangulatot mégis ki kell puhatolnom.


A termet, ahol a gyűlést tartják nem találom meg mindjárt. Csak miután a Népház valamennyi helyiségét bejártam, fedezem fel őket egy kerti szobában. Nagyon nehéz azonnal megtudnom, hogy miről van szó. Mindenfelől titkolódzó suttogásokat és mormolást hallok, amin az előadó hangja csak nehezen tud áthatolni. Nehezen is értem, hogy mit beszél. A terem túlságosan hangos, azonkívül, az előadó nyelve nem pereg elég simán.


Közelebb megyek és szemügyre veszem az előadót. Körülbelül egy korombeli fiú. Pár könyv fekszik előtte és egy darab papir, amelyről az előadást olvassa. Heinrich Heinéről beszél. Nem szépen, mert amit mond, nagyon szárazon hangzik és nincs benne semmi élet. Heinenek a német irodalomra vonatkozó jelentőségét magyarázza s jelentékeny dolgokhoz tapad.


Először mulatok az előadón, mert hiszen meghatóan komikus, ahogyan ez a fiatal fanatikus kikiabálja a torkát, miközben senkise hallgat rá. Az egyik félreeső sarokban két fiatal gyerek vakmerő ábrázattal egy csinos leányt vett az ölébe s tapogatnák és hadonásznak körülötte, miközben a leány fojtott vihorászással védekezik.


A szegény fickót azután megsajnálom. A szemei égnek, az ajkai remegnek az izgalomtól s hirtelen abba hagyja az előadását.


Elvtársak! — kiált sípitó hangon. — Szomorú, hogy ti nem akartok tanulni. Állandóan a világforradalom és a proletáriátus diktaturája forog a szátokon s az érdekébe nem cselekedtek semmit. Ostobák vagytok! Az istenfáját! — értsétek már meg: a tudás hatalom!


Erre összecsomagolja a könyveit és a hüledező hallgatóságot faképnél hagyva, kimegy a teremből.


Te szegény fickó! A tudás hatalom! Ezt a hazugságot úgy jelentette ki, mint valami evangéliumot s úgy hisz benne, mint a legvégső igazságban. Szeretném utánna kiáltani: a tudás csalás! Én annyit tudok, sokkal többet, mint amennyire szükségem van: misztikus számokról tudok beszélni s Anglia gyarmati hatalommá való fejlődéséről s a romantika hatásáról a katholikus világnézetre, — olyan sokat tudok és mégis ugyanolyan koszos kutya vagyok, mint te.


Annyi mindent szeretnék neki mondani! De ő kommunista, én meg spicli vagyok . ...


Megyek. Kint a villamosmegállónál megint találkozom vele. Bizonytalanul rám néz. Azután látszik, hogy megismer. Udvariasan kérdi:


— Bocsánatot kérek, nem a Népházból jön szintén?


Egy pillanatig tétovázom. Hátha tudja, hogy spicli vagyok?!


  De igen. Hallottam a Heine előadását, mondom ezután határozottan.


Beszélgetésbe elegyedünk. A fiatal kommunista elvtársnak nevez s őszinte panaszokban tárja fel a lelkét. A világforradalomról beszél, a marxizmus theóriáit fejtegeti s részleteket mesél az új oroszországi életről. A szavain állandóan keresztül tör az a csalódás, hogy az „ifjumunkás elvtársak” milyen éretlenek még a proletáriátus diktaturájára... Semmit se akarnak tanulni és sejtelmük sincs, hogy milyen komoly időket él a munkásság.


Ezután megint az akarat szabadságáról s az őskereszténységben. Meglevő kommunista eszméről beszél, úgyhogy hirtelen Korbmacherre, a komikus theológusra kell gondolnom. Korbmacher körülbelül ugyanezeket mondta. Korbmacher is küzdőtársaitól tiszta szívet és tiszta kezeket kívánt.


Korbmachernek a kezében viszont fegyver volt és lőni akart a kommunistákra, mert a forradalom szerinte szerencsétlenség és gyalázat. S a fiatal elvtársnak mellettem ugyanolyan kevés az ennivalója s a maga ügye felől ugyanúgy meg van győződve, mint Korbmacher.


Mind a ketten becsületes és rendes emberek, akik szíjjat hasítatnának a hátukból meggyőződésükért és minden áldozatra képesek. S egy szép napon mind a ketten hajbakapnak s egymás késébe rohannak.


Vajjon nem ugyanazt akarják mindaketten? Nincs mind a kettőjüknek igazuk? Mért nem tudnak békében élni egymás mellett, anélkül, hogy fájdalmat okoznának egymásnak? — kérdezem magamtól.


Gyorsan és megzavarodottan bucsuzom el a kommunistától s csendbe hazamegyek és nem tudok rendbejönni a gondolataimmal..,


Más alkalommal egy kommunista birodalmi képviselő beszédét hallgatom az üzemi-tanácstörvényről s nagyon elrémülök, amint rajtakapom magam, hogy a szónok majd minden argumentuma meggyőz. Nagyon kínosan érint ez a foglalkozásomhoz nem illő felindulás és kényszerítem magam, hogy ne hallgassak oda.


Néha, ha a gyűlés résztvevői az előadás végeztével felemelkednek és rákezdenek az Internationáléra, érzem a szolidaritás gondolatának rettentő nagy szuggesztivitását. Összeborzongok és félek felvetni a kérdést, hogy ez a hátborzongató megkapottság. félelem-e avagy inficiálódás.


S egyre kénytelen vagyok ilyen esetek után szemrehányásokkal kínozni magam, mert hiszen az még se lehet, hogy a munkások néha szimpatikusak legyenek előttem!


Egy idősebb munkás, akiről csak azt tudom, hogy Robertnek hívják, egyenesen imponál előttem. Majd minden gyűlésen találkozom vele és hallgatom amint — elég gyakran — & fiatalabb elvtársakkal a politika napi eseményeiről vitatkozik. Hallom, hogy nagyon szorgalmas munkás, aki a gyárában már mester lehetett volna. Róbert azonban az előléptetést, ami életmódjának nagyon jelentékeny javulását jelentette volna, viszszautasította, mert attól tart, hogy egy szép napon, mint üzemvezető elvtársai érdekével ellentétbe kerül.


Róbert gyakran engem is megszólít. Szégyenkezve hazudtam be neki, hogy irnok vagyok egy ügyvédi irodában. Szemmel láthatólag szívesen beszél velem mert gyakran felkeres előadás után és kikérdez, hogy megértettem-e mindent. Itt-ott kérdezősködöm is tőle s ő barátságosan felvigosit.


Róbert gyakran beszél a Karl Marx féle Kapitalról. Erről a könyvről már nagyon sokat hallottam, mint valami szenyről beszélni, amely a munkások egész makacsságának és merészségének az okozója. Magát a könyvet elolvasni még sohse jutott az eszembe. Rokonaim és tanítóim megállapítása, amely szerint a Marx által propagált kollektiv termelés bűnt, törvénytelenséget és utópiát jelent, elegendő volt számomra.


Mivel azonban Róbert a Kapitalra állandóan visszatér és tökéletes tájékozatlanságommal nem akarok gyanussá válni előtte, kikölcsönöztem egy ismerősömtől a könyvet s mondhatom határtalanul csalódtam. Először is nagyon untatnak a száraz ökonómiai fejtegetések. Azután meg ezek a megállapítások tudományos tételek, amik lehetnek tévesek, melyek azonban míg mindig megvitathatók. Csak azért mert hetven évvel azelőtt egy bizonyos Karl Marx egy könyvet írt, ezért csak nem kell mindjárt vérengzeni és lövöldözni?


A Kapital azonban mégis egy nehéz és tartós kavarodást idéz fel bennem. Eddig mindig azt képzeltem, hogy nagyon okos vagyok, a munkások meg abszolut műveletlen emberek, akik semmiféle tudományos elmemunkára sem képesek. Ennek a könyvnek viszont egész fejezeteit nem értem, amelyekről Róbert és a barátai minden nehézség nélkül diskurálnak. Valószínüleg hosszadalmas speciális studium szükséges a Marx féle tételek érvényességének a kivizsgálására. Hisz nyilvánvaló hogy egy olyan dolog felől, amiről az ember nem tud semmit, nem szabad csak úgy egyszerűen itélkezni! Avagy tényleg minden idősebb ismerősöm, aki Marxot és a szocializmust gyalázza, olvasta volna ezt a könyvet? Ostobának érzem magam és éretlennek, hogy egy ilyen egyszerű dolgot nem tudok megérteni s a Kapitalt egyre másra olvasom, kivonatokat csinálok belőle s megkisérlem, hogy a barátaimmal erről beszéljek.


De nincs vele szerencsém. Valahányszor Marxról és a könyvéről kezdek beszélni, megszólal valamelyik:


Hadd azt a marhaságot! — Vagy pedig egyáltalán oda se hallgat és másról beszél.


Egy alkalommal a nagybátyám lep meg a Kapital olvasása közben. Megnézi a könyv címét s aggodalmasan mosolyog:


 Mért olvasol ilyesmit? kérdezi inkább tréfásan mint kíváncsian.


— Mégis csak véleményt kell alkotnom róla, hogy micsoda válaszolok zavartan.


Azután elmeséli, hogy ez egyáltalán nem szükséges. Marxról és együgyű elméleteiről hozzáértő emberek már olyan sok könyvet írtak, hogy a véleményt nyugodtan átvehetem azoktól. Egyszer majd gondoskodik nekem egy ilyen könyvről. Ebből azonban nem lesz soha semmi. Elfelejti. Láthatólag nem is tartja az egészet fontosnak...


Sokat tanulok. Mindig azt hittem, hogy a prolik valami kompakt tömeg, amelyben az egyik semmiben sem különbözik a másiktól. Most azonban már tudom, hogy vannak szociáldemokraták, független szocialisták és kommunisták s hogy ezek mind valami mást akarnak. Egyik a másikat árulónak tartja.


Azután egyre másra hallom, hogy az osztályomhoz tartozó emberekről úgy beszélnek, mint valami gonosz és undorító állatokról. Pontosan úgy, mintahogy a rokonaim és az ismerőseim a spartakuszokról beszélnek.


Egész lassan, anélkül, hogy tudatos volna számomra, összehasonításokat kezdek tenni, kinyitom a szemem és nagyon sok olyan dolgot látok, amit már rég megszoktam s hirtelen mégis egészen új színbe tünik előttem. Más dolgok viszont, amikkel sohse törődtem, egyszerre váratlan és meglepő jelentőséggel bukkannak fel.


Nagyon sokat vizsgálódom és már nem tudom, hogy kinek van és kinek nincs igaza. Nagyon sok mindent látok és egyáltalán nem tudom, hogy hova tartozom.


A tanítók és a rokonok egy olyan életről beszélnek, amelyben minden szép és jó. Ebben az életben én elvesztettem a hitemet. Ők egy olyan színpadot látnak, amelyen nagy és nemes érzelmek heroikus tettekre sarkalják az embert. Én azonban a kuliszák mögött állok és a dolgok másik, csupasz és szürke oldalát látom, ijesztő világossággal az egész theatralis aparátust, amely ezt a hamis pathoszt lehetővé teszi.


Többet tudok, mint ők valamennyien.


Tudok a bértarifákról és az akkordmunkáról, a spiclikről és a gyilkosokról, a ringyókról és a részegesekről, a pénzsóvár tisztekről, a zsiros polgárokról, akik nem ismerik az éhséget és semmi mást nem akarnak csak zabálni, tudok a papokról, akik alázatot prédikálnak és a jámborkodó fenhéjázásba elfulladnak, tudok a tanítókról, akik az ábrázatukat a nyakukba húzzák s csak hátrafele tudnak tekinteni és olyan dolgokért lelkesedni, amik már nem léteznek és tudom hogy mindezek fölött kövér betükkel az áll, hogy „Haza” s ezt szeretnem és tisztelnem kell és beilleszkednem ebbe a zavarba és nem nézni se jobbra, se balra.


És azt kell hinnem, hogy a kommunisták vadállatok, akik lopnak és gyilkolnak, akik „panem et circenses”-t kiáltanak, akik nem hisznek Istenbe, ostoba és ellenszenves materialisták: az ellenségeim, akik engem, mint valami veszettkutyát agyonütnének ha a kezükügyébe kerülnék; züllött emberek, akiknek büdös a szájuk s a piszoktól és az izzadságtól kibirhatatlanok.


Váratlanul megtudom, hogy az élet egészen másmilyen, mint amilyennek előttem beakarják beszélni. Okosabb vagyok, mint a szüleim és a tanítóim, az életet jobban ismerem, mint ők, akik állandóan az osztály és a hivatás szűken megvont keretei között mozognak.


Én kívülállok és tudom, hogy az akarás tisztasága és Isten áldása nem egyedül azokhoz a gondolatokhoz és érzelmekhez tapadnak, amelyek a polgári ideológiában gyökereznek. Megállapítom magamba, hogy mind a két oldalon ugyanúgy vannak martírok és próféták, mint hideg számítók és brutális idióták.


Még nem vagyok tizennyolc éves s a gondolataim közt nem találom az útat: nincs senkim, aki segit és tisztázza, hogy miért van bennem az indulatt és az undor ez iszonyatos feszültsége s az izgalom és küzdenivágyás ez óriási készlete.


Még nem vagyok tizennyolc éves és tudom, hogy a tanítóim hazudnak, amikor egy áldozatkész és istenfélő életre nevelnek.


Mindenütt minden ugyanaz. Félek magamagamtól, nincs bátorságom semmiféle döntésre és megyek tovább a megszokott úton, fáradtan és szomorúan.


A felnőttek erre azt mondják, hogy világfájdalmaim vannak, szentimentális és rossz tanuló vagyok s mindenfélét összebeszélnek, ami előttem nevetséges...


Néha még gondolok a fiatal kommunistára, ez az élmény azonban már távolinak és valószínütlennek tünik előttem. Tudom, hogy nem sokára el fogom felejtem.


A szükséges védekezés aktusa ha a rá való gondolást elűzöm az agyamból. El volnék árulva és el volnék adva ha az előbbi meggondolásaimból, amelyek az utolsó hetekben, de különösen azon az emlékezetes estén betöltöttek, levonnám a konzekvenciákat. Különben sincs erre időm:


Meglátogatott Webach és elhozta a fizetésemet. Emlékeztet arra, hogy ezt az estét már megbeszéltük von Vogel báróval. Vogel egész új ember az osztályunkon. A jobboldali szövetségek felől ő szerzi be a híreket.


A jobboldali szövetségek most úgy szaporodnak, mint a gomba az eső után: Acélsisakosok, Német Nemzeti Ifjuszövetség, Frontharcosok Szövetsége s a Polgárőrség különféle szervezetei s valamennyi különböző dolgokat akar. Vogel nagyon alkalmas erre a szerepre. Ügyes és előkelő úr. akit mindenütt nagyon szeretnek.


Délután a Német Nemzetiek Ifjusági Szövetségébe kell mennem. Megigértem, hogy résztveszek egy, a karácsonyi ünnepekre szervezett vegyeskórusban, azonkívül találkozni akarok a párt titkárával, aki pár könyvet igért.


Walter délután váratlanul felhiv és magához rendel egy, nagyon sürgős” ügyben.


A kommunistát hamarabb elfelejtem, mint gondoltam. Walternél fájdalmasan emlékezem még egyszer rá. Ujabban ugyanis jelentést tettem egy beszédről, amit egy Lemck nevű kommunista tartott. Walter az Után tudakozódik, hogy ez a kifejezés: „fel a barrikádokra” nem fordult-e elő a beszédben.


Pontosan tudom, hogy nem fordult elő. Walter nagyon bosszankodik a csökönyösségem miatt. Lemek ugyanis „veszedelmes ember”. Valamilyen okból kifolyólag a hallei K. P. katonai vezetőjének tartják.


Walter sejteti előttem, hogy Lemek letartóztatása az én vallomásomtól függ. Ha tanuskodom amellett, hogy a „fel a barrikádokra” kifejezést használta, akkor le lehet tartóztatni és vád alá fogni. A helyőrség-parancsnokság persze nagyon szeretné az utóbbit. Walter kétpercnyi gondolkodási időt ad azzal, hogy még egyszer fontoljam meg.


Ezután komoly szemekkel kérdi:


— Tudod esküvel igazolni, hogy Lemek használta ezt a kifejezést?


Kajánul az arcába nevetek:


Ne-e-em barátocskám!


Nem éppen barátságosan válunk el egymástól.


Este von Vogel pezsgőt rendel, amit mi svéd punccsal keverve iszunk, A báró ragyogó hangulatba van és szakadatlanul a leghajmeresztőbb történeteket meséli arról a strassburgi lovasezredről, amelyben mint tényleges tiszt szolgált.


A báró csakhamar tökéletesen részeg. Az éjszaka még valami fontos elintézni valója van. Ujabban — ahogy meséli — egy zsidó trafikos kidobta a boltjából monarchista érzelmei miatt.


Hazamenet, éjjel három óra körül, a zsebkésével az egyik hirdetőoszlopon levő plakátból kivág egy nagy darabot. Azután visszavonul és a papírba piszkít.


Egy kis idő mulva visszatér, a plakátpapirost gondosan összehajtogatva. A bepiszkított papírcsomagot az illető bolt kirakatablakába vágja, úgy hogy a. sár az egész ablakot bepiszkítja s közben harsányan nevet.


Apja a háborúban vezetője volt az egyik keleten operáló hadsereg-csoportnak...


A kommunistát csakhamar valóban eltelejtettem.


Igy mulik el az 1919 év. 1920 februárjában elbukom a vizsgán. Egyáltalán nem tesz rám valami nagy benyomást. Eddig az volt a szándékom, hogy theológiát és filozófiát tanulok, most azonban már nincs hozza semmi kedvem, ha még egy félévet az iskolapadban kell ülnöm. Az is közömbös számomra, hogy mi leszek. Annyi pénzt keresek most amennyit mint főiskolai végzettségű ember még négy év mulva se keresnék.


Lassan kisiklom a kijelölt utirányból. A „rend és nyugalom” bacillusa inficiált.


Osztálytársaim Platonról vitatkoznak. Olykor velük tartok, alapjában véve azonban mulatságosnak tartom az ilyesmit. Mi közünk ma nekünk Platonhoz?


Sajnálom a fiúkat, akik most fontolgatják, hogy a leggyorsabban, hogyan érhetik el életük célját. Jegyző vagy segédorvos. Hát fontos ez!? Életerősnek és vakmerőnek érzem magam. Valahogy majd csak előre jutok. Ha a spicliskedéssel ennyi pénzt lehet keresni, akkor bizony ennél maradok. Vagy pedig tiszt leszek a Reichswehrnél, ezek ma a legtekintélyesebb emberek.


Tizennyolc éves vagyok és az életben olyan helyet töltök be, amely minden ember respektusával találkozik. Tizennyolcéves vagyok és mindig van pénz a zsebembe. Jó cigarettákat szívok s ha akarom megengedhetem magamnak, hogy pezsgőt igyam svéd punccsal.


Hogy imponálhat előttem ilyen körülmények között a direktorom, aki „pedagógiai okokból” a vizsgán elbuktat? Szegény ember, milyen különös keveréke a porosz katonatisztnek és a könyvmolynak! Józan polgár, hellenisztikus bolond, aki görögnek érzi magát ha leveti a nadrágját.


Toronymagasságba érzem magam felette s még szorgalmasabban, nekilátok a spicliskedésnek mint az utóbbi hetekben, végül is ez a foglalkozásom, ahol a hasznomat látják. Nagyon hősiesnek tünök magam előtt, amiért összes aggályaimat elnyomtam s egy vad szabadhajdu szerepébe lovaltam magam, miközben az undor és a gyermeki sírás a torkomat fojtogatja.


Tizennyolc éves vagyok és tudom, hogy a hatalom és a pénz a fontos. Más Istenek nincsenek.


Dolgozom tehát a rend és nyugalom érdekében tovább...


KAPP-LÜTTWITZ


Minden napom üres és sivár. Mindent fojtottan érzek s egész életemet és cselekvésemet úgy tekintem mint valami idegenét. Közönyös vagyok magammal szemben.


És ekkor jön 1920 március 13-ika.


Ezen a szombaton a borbélynál ülök s egy kusza beszélgetésből valami államcsínyről hallok, ami állítólag az éjjel történt Berlinben. Mi történt? Senkise tud semmi bizonyosat. Csak azt tudom meg, hogy egy jobboldali puccsról van szó.


 A hír felvillanyoz. Végre történik valami. Lesz valami tennivaló s hasznossá tehetem magam s nem kell bukott diákként az utcákon bujkálnom. Ismét katona lehetek, akit mindenki barátsággal és respektussal vesz körül s az ember használhatósága és ereje révén ismét tekintélyhez jut.


Az utcán a „Hirek” külön kiadását osztogatják a rikkancsok. A kormánynegyed megszállásáról olvasok s az alkotmányhű kormány meneküléséről. Van a különkiadásban még egy proklamáció is: „Mindenkihez” a címe. Alatta két név! áll: „Kapp-Lüttwitz”.


A tábornokot ismerem. Kapp nevét sohase hallottam. A manifesztum csalódást okoz, anélkül, hogy megtudnám mondani, miért. Birodalmi elnökválasztás, szakminiszterek. Száraz és elcsépelt szavak. Túlságosan józan magyarázatok. Semmi lendület, semmi messzehangzó szó, semmi pathos, semmi extázis. Még a katona élesen metsző tárgyilagossága is hiányzik.


Egy szó sincs a köztársaság elleni harcról s az utca uralma ellen Németország jövőjéért.


A térparancsnokságon majd megtudom a többit. Webachhal megyek oda. A parancsnokság irodájában azonban nagy az izgatottság. A helyőrség rangidős tisztje, egy öreg ezredes kipirult arccal roban tova mellettünk a folyosón. Mindenütt tisztek és legénység állanak heves beszélgetésbe merülve. A hangulat, ellenére minden zavarnak, vidám és szinte zabolátlan.


Természetesen nem vitás, hogy a helyőrség a hatalom új uraihoz csatlakozik. A győzelem már ma több mint biztos. Az államcsiny következményei még egyáltalán nem láthatók be, a mi legmerészebb várakozásainkat azonban már is felülmulják.


Végre ráakadunk Walterre. A megelégedettet játsza, de észreveszszük, hogy súlyos gondjai vannak. Óvatos kérdéseinkre el kezd mesélni. — Mindez nagyon szép és nagyon helyes, — mondja kétkedve — az azonban nagyon kellemetlen, hogy a Reichswehr illetékes berlini parancsnokságaival nem tudunk érintkezésbe lépni. Még egyáltalán nem tudjuk, hogy a Reichswehr Kapp oldalára áll-e. Azonkívül itt a vidéken semmi sincs előkészítve, egyetlen egy ember se tudja, hogy miként kell viselkedni. Már pedig ez nagyon sajnálatos körülmény, mert egy puccsot azáltal lehetetlen győzelmesen liquidálni, hogy Berlinben pár házat elfoglalnak. A győzelemhez szükség van a mögöttes országrészre s itt egyelőre minden fel van borulva.


Waltertől és a parancsnokság más uraitól még közelebbi dolgokat hallunk: a helyőrség rangidős tisztje nem mer a saját felelőségére cselekedni. A maga részéről természetesen szívesen oda állna a lázadók oldalára viszont nem tudja, hogy Seeckt tábornoknak mi a véleménye. A hadügyminisztériumról egyáltalán nem esik szó. A hadügyminszter neve Noske és Stuttgartba menekült.


A parancsnok a várakozás mellett van, amig a helyzet valamennyire kitisztul.


A helyőrség hangadó tisztjei egyáltalán nem csinálnak titkot abból, hogy az ezredes magatartását gyávaságnak tartják. Kedvetlenül állítják vissza a helyőrség telefonösszeköttetését Lipcsével.


Felelős urakat nem lehet az apparátushoz kapni. Azt az egyetlen egy dolgot tudjuk meg, hogy a helyőrség ott ép oly kevésé határozott, mint nálunk.


Drezdában is ugyanez a helyzet. A negyedik Reichswehr kerület parancsnoka, Maerker tábornok különösképpen ép ma nem érhető el telefonon. Saját felelőségünkre kell tehát határozni.


Senkise tudja megmondani, hogy a változott viszonyokba miként illeszkedjék be a mi hírszerző munkánk. Elmegyünk a Népházba, a Szakszervezetek házába, — mindenütt hagy izgatottság és felháborodás a berlini puccs miatt. Ma azonban teljes lehetetlenség a munkásság hangulatáról tiszta képet nyerni. Egyik értesülés ellene mond a másiknak és március 13-án este már egyáltalán nem tudjuk, hogy miről van szó. Az elmenekült Ebert-Noske kormány által kiadott általános sztrájk jelszónak nem tulajdonítunk semmiféle fontosságot. Ugy látszik, mintha senkinek se volna igazi kedve követni ezt a jelszót.


Ennek a napnak az egyetlen pozitiv eredménye az én jelentésein arról, hogy a munkásság egy pillanatra sem kételkedik afelől, hogy a helyőrség Kapp-Lüttwitz oldalán áll.


Vasárnap már kora reggel talpon vagyok.


A helyőrségparancsnokságra állítólag hirek érkeztek Berlinből. A szikratávirász meséli.


Most azonban nem akar semmiről se tudni. Az értesüléseket tehát titokba tartják s mi egyáltalán nem tudunk meg semmit.


Találkozom Róberttel, a kommunistával. Már messziről integet és nevet az egész arcában:


 Na, mit szólsz ehhez? kérdezi megelégedetten.


 Én egyáltalán nem tartom mulatságosnak, válaszolok zavartan.


 Ember, de hiszen ez egy nagyszerű vicc, hogy Ebertet és Nosket pont az ő szeretett katonái kergették a fenébe. Megérdemelték ezt alaposan ezek a disznók. Most ott ülnek Stuttgartban és nyafognak, hogy mi mentsük meg az ő köztársaságukat. Fütyüljünk rájuk!


Óvatosan kérdéseket teszek fel és megtudom, hogy a kommunisták sokkal nagyobb kárörömmel fogadták Noske bukását, mint amennyire felháborodtak a katonai diktatura bevezetése miatt. A Kapp kormány elleni harcra nincs semmi hangulat. Róbert úgy véli, hogy később még mindig lesz idő a Kapp-puccsot a kommunista célok érdekében kihasználni. Kis idő mulva, ha a katonák elkövetik első ostobaságaikat, majd kedvet kapnak a munkások a harchoz.


Ha tehát a helyőrség-parancsnokság nem csinál semmi ostobaságot, akkor itt Halleban egyáltalán nem kerül sor a felfordulásra? kérdeztem meg biztonság okából mégegyszer.


Róbert őszinte vidámsággal felnevet:


Jól adod! Ezek és az ostobaságnélküli cselekvés! Drága fiam, legkésőbb holnap reggel elkezdenek a tisztek őrültségeket csinálni és nem nyugszanak addig, amig az egész munkásságot nem uszítják magukra. Ez mindig így van.


Két óra mulva jelentésem már Waltemél van. Walter ismeri Róbertet és ismeri véleményének a fontosságát. Az az érzésem, hogy egy kis résszel hozzá járulok ahhoz, hogy a Kapp-puccs Halleban minden különösebb megrázkódtatás nélkül muljon el.


Nincs semmi kilátás arra, hogy a legközelebbi napok harcokat hozzanak. Minden nagyobb veszedelem nélkül tehát hangulatot csinálhatunk Berlin új urai mellett.


Lassanként a városon láz vesz erőt.


A teli utcák visszhangzanak a vasárnapiasan kiöltözött emberek izgatott beszélgetéseitől. Nincs semmi más gondom, mint kihallgatni ezt a kisérteties zsongást a házak falai között.


A tömeg szemében izzik és ragyog az az esztelen és izgatott lobogás, amit már ismerek. Hirek járnak szájról szájra, ellentmondanak egymásnak, megcáfolják őket, újabb hirek érkeznek és valamennyi hitelre talál.


Az egyik utcasarkon egy demokrata városi képviselőt látok, aki pár járókelőhöz beszél. Vannak köztük munkások, sőt kommunisták is. A városi képviselő lelkes pathosszal beszél a fiatal köztársaság mellett, amit meg kell védeni ellenségeivel szemben. A bajusza hegyesen áll, a hangja pedig kenetesen zsoltáról


Hallgatói közül senkise nevet, még a kommunisták sem. Egy pillanatra úgy látszik, hogy a munkásság között nincs semmi ellentét.


Ugy látszik, valamennyi kész megvédeni a köztársaságot az ellenség ellen


Viszont nincs semmiféle ellenség. A katonák nyugtalanul s kissé félénken ülnek a kaszárnyákban s ki se mernek menni az utcára. Azonkívül csak pár százan vannak, akik komoly körülmények között a köztársaságnak semmit se árthatnak, még ha tényleg akarnának is.


Valami óriási ingerültség gomolyodik esztelenül a levegőbe és keresi. a surlódási pontokat. Hogy holnap az általános sztrájk kitör, az már ma elhatározott dolognak látszik.


És az ellenség? Az ellenségre szükség esetén majd ráakad az ember, ha már meg van az akarat a harcra.


Egy mosolyt fojtok el magamba. Mert hiszen nem komikus ez egyenesen? A csapatok várakozó állásponton. A kommunisták várakozó állásponton. A szociáldemokraták és a függetlenek sztrájkolni akarnak. A polgárság különböző színárnyalatai tele félelemmel és nem sokat biznak a berlini mozgalomban. S mindezek ellenére mindenki ellenségről beszél és izzik a harci kedvtől.


Ostobaság! Nagyon fölényesnek találom magamat. Az egész akció úgy fog lefolyni, mint valami farsangi mulatság, ha a helyőrség nem követ el valami ostobaságot. S a parancsnokság bizonyára nem követ el semmit. Már csak azért sem, mert nagyon is kevés a katonaság a városban.


Késő délután váratlanul egy kiáltás hasit végig az utcákon: a helyőrségparancsnokság az egyik önkéntes alakulatot alarmirozta. Az önkéntesek már is sorakoznak a kaszárnyákban. A főreáliskolát lefoglalták. A polgárőrséget most szedik össze.


Ezeknek a híreknek nem tudok hinni. Hisz erre a riadóra nincs. semmi ok. A városban eddig még seholsem történt semmiféle zavargás.


Kik ellen kell tehát harcolniok az önkénteseknek? Avagy ez a riadó-hír azt jelentené, hogy a helyőrségparancsnokság elhatározta nyíltan a lázadók mellé való csatlakozást?


A helyőrségparancsnokságra futok. A kaszárnyakapun keresztül katonák jönnek, szembe vielem, akik a túloldalon levő főreáliskolába mennek, magasan felpakolva pokrócokkal, szalmazsákokkal és fegyverekkel, Különböző ismerősökre akadok köztük. Valamennyi önkéntes.


Hogy a riadóra ki adta ki a parancsot, nem sikerül megtudnom. Walter azt mondja, hogy szó se lehet arról, hogy Kapp mellett harcoljanak. Ez az egész csupán előzetes intézkedés arra az esetre, ha a városban zavargások ütnének ki. Emellett azonban ironikusan mosolyog.


Hazamegyek és tudom, hogy a zavargások már nem soká váratnak magukra.


Róbertre gondolok. Tényleg igaza van: az első ostobaság megtörtént. A továbbiak csakhamar következnek...


A. következő nap minden üzemet bezárnak. Mindenütt gyülések. Az általános sztrájk megkezdődött.


A függetlenek és a szociáldemokraták elégségesnek tartják az általános sztrájk rendben való keresztülvitelét. A kommunisták azonban követelik a munkásság felfegyverzését.


Egy ilyen gyülésről telefonon teszek jelentést a parancsnokságnak. A telefonnál a korrekt, nem valami túlságosan művelt Petz kapitány jelentkezik.


Formálisan hallom a hitetlenkedő nevetését. Reménytelen!


Röviddel ezután Webachhal és Walterrel találkozom. Walter a parancsnokságra rendel mind a kettőnket.


A szakszervezetek házában próbálunk még valamit megtudni a legközelebbi jövőről.


Walter velünk tart. Walter a helyőrség parancsnokságon egyenruhában teljesít szolgálatot. Gyakran tárgyal a politikai gyülések összehívóival és nagyon sok szakszervezeti vezetőt ismer. Már az is hiba, hogy Webach és én vele együtt mutatkozunk az utcán. Ha ugyanis valaki véletlenül meglát minket Walterrel, akkor azonnal tudja, hogy spiclik vagyunk. Nem is említve, hogy Walternek az a vállalkozása, hogy velünk a Szakszervezetek házába jön, kész ostobaság. De mit tegyünk? Ha Walter ilyen céltalan vakmerőségre ad parancsot, mi nem vonakodhatunk a parancs teljesítésétől.


A Szakszervezetek házának előcsarnokában mégis hirtelen visszafordul:


Vissza! suttogja idegesen.


Lassan megyünk az utcán, Walter egészen sápadt:


 Van pisztoly nálatok? kérdezi halkan.


Igennel válaszolunk.


Megfordulok és látom, hogy egész tömeg jön utánnunk. Szitkozódások emelkednek a levegőbe s egyre több ember verődik össze.


A tömeg elindul, mi galopban vágtatunk lefele az utcán, keresztül egy átjáróházon, át egy másik utcán s még mindig mögöttünk az üldöző tömeg lármája.


Walter hörög és zilál. A futást nem birja tovább.


Megállni! kiáltja felénk.


Mi még bírtuk volna sokáig így a futást. Hátrafelé félénken egy óvatos pillantást vetek, de ezután győz bennem az elhatározás, hogy Waltert nem hagyhatjuk cserbe. Megállunk s a keresztező utca házfalához huzódunk, pisztolyaink lövésre kész állapotban a kabátzsebben.


Szédülök. Az üldözők nagy félkörben vesznek körül bennünket. Az utolsó kép, amit még világosan észlelek, egy nagy termetű ember, aki egész elől áll és óriási keztyűjét húzza le a kezéről.


Tehát vége. Elfognak taposni bennünket. Nincs semmi lehetőség a menekülésre. Pár lövés, amig a pisztoly tölténytára kiürül s azután következik a vég. Még csak félelmet sem érzek. Az egész olyan, mint egy álom.


Ekkor azonban — mielőtt üldözőink támadásra határozták volna magukat, — hirtelen egy villamos közeledik.


Hosszú ugrásokkal ugrunk fel a szaladó villamosra.


Mögöttünk lárma. A villamoskalauz meg akar állni. Vad izgalmamban a pisztolyt remegve a szemei elé tartom. A villamos hátulsó perronjáról, ahová Webach és Walter ugrottak, lövések dördülnek el, amiket üldözőikre adtak le.


A villamos több megállóhely előtt vágtat el. Csak ezután áll meg a vezető. Pár lépésre vagyunk csupán a parancsnokságtól. Mögöttünk bezárul a kaszárnyakapu.


Megkönnyebbülve ülünk le. Megmenekültünk. Az első lövések azonban megtörténtek ...


Mikőzben Walter a szolgálatot teljesítő tiszt szobájába megy, Webachot és engem egy elegáns bundába öltözött tisz szólít meg, aki a Várószobában fel-alá jár. Az egyik ulánus ezred békeegyenruháját viseli. Az ajtó előtt teljesen besározott autója áll. A tiszt nagyon izgatott és látszólag nagyon sietős a dolga. A kezében valami írás van, amivel olykor idegesen a levegőbe hadonász.


  Uristen, semmi időm! idegeskedik hirtelen maga elé. Men nem kell azonnal Lipcsébe tovább.


Ránézünk, bemutatkozik:


  Liechtenstein báró vagyok, a negyedik hadosztályparancsnok ságtól.


Ezután egy fantasztikus történetet mesél el: Maerker tábornok kurírja, aki Halle és Lipcse helyőrségparancsnokságaival tudatja, hogy a tábornok minden alájarendelt csapattesttel a Kapp-kormány rendelkezésére bocsájtotta. magát. Egy Maerker tábornok aláírásával ellátott írás igazolja szavai hitelességét.


A tisztikarban a zavar egész valószínűtlen formákat ölt: a titokzatos ulánustiszt közlését általában csalásnak tartják. Maerker aláírása azonban mégis kedvező kifogásnak tünik a Kapp oldalára való állást szolgálati parancs követéseként beállítani.


Még mielőtt a legitimációja iránt kérdezősködhettek volna a báró a tábornok levelével együtt eltünt.


Egy óra hosszat tartó tiszti megbeszélés eredménye mindössze az a langyos hivatalos nyilatkozat, hogy a hallei helyőrség csapatai kizárólag a rend és nyugalom fentartásáról s a lakosság életének és vagyonának biztositásáról gondoskodik. A puccs-vállalkozásban való részvételről szó sem lehet.


Ezután lassan kiszivárog a hir, hogy a helyőrség rangidős tisztje váratlanul megbetegedett s szolgálati ügyeit a helyőrségparancsnokság legidősebb törzstisztje vette át.


Ez a törzstiszt Nagel őrnagy, a későbbi országszövetségek főtitkára és a német nemzetipárti Bismarck-szövetség ügyvezető alelnöke.


Amint a parancsnokságról hazafelé megyek, pár embert veszek észre, akik látszólag céltalan házunk kertkapuja előtt ácsorognak. A lakásomat tehát őrzik. Felfedeztek, mint spiclit. Webachnál ugyanez az eset.


Mégegyszer felhívjuk Waltert. Azt tanácsolja, hogy gyorsan térjünk vissza a második önkéntes századba. A bekövetkezendő zavargások alatt itt érezhetjük magunkat a legbiztosabban.


A legcsekélyebb kedvem sincs ahhoz, hogy a század sivár szolgálatát ismét felvegyem. Éppen most egy esztendeje, hogy a forradalombeli katona életét megismertem.


Mit ér azonban minden okoskodás? Igaza van Walternek: a lakásomon a legelső kedvező alkalommal agyonvernek. A kaszárnya ruhatárában tehát kiválasztunk egy-egy ránk illő uniformist s a késő délután már a. főreáliskolában vagyunk, ahol számos ismerős örömmel üdvözöl bennünket.


Barátaink közül páran a gépfegyverosztagnál vannak; a gépfegyverosztag parancsnoka egy egykori aktiv főhadnagy, bajtársam az evezős-klubból. A gépfegyverosztagba osztanak be. Webach a háborúban gépfegyvermester volt.


A gépfegyverhez nem értek semmit, Webach azonban úgy véli, hogy nem olyan nagy dolog az egész...


(Folytatás a következő számban)


 


 


Vissza az oldal tetejére | |