Korunk 1930 Április

Elmondom, amit a háborúról tudok


Nádass József

 


   Reggel öttől kezdve gyalogoltunk. Este szétlőtt, kihalt faluba érkeztünk. Egy felkötött zsidó szép tágas házába költöztek a tisztek, a podgyász, konyha, municióskocsik az udvarban voltak, az őrség parancsnoka én voltam. A kerti, nyári konyhában huzódott meg a felakasztott zsidó felesége és két leánya, a lányok kijárlak az istálló felé, megnézni az állatokat, a tehenek bőgése hallatszott, ráordítottam a lányokra, ne mászkáljanak annyit. Az udvarban kiszakított előszoba-fogasfal hevert, szalmával beszórva jó heverő volt akkor éjszaka az őrségváltások között. Aztán aludtunk domboldalba vájt agyaglyukakban, tartalékok voltunk és hallottuk a közeli ágyúdörgést, estefelé a szétlőtt diszkertbe ültünk, a nyitott szardiniás doboz felfordult, mert beletévedt egy fegyvergolyó. Aztán vándoroltunk a front mögött, a sok gyaloglástól kirepedt lábakkal, nem volt érzékünk semmi iránt, marásra kész dühös kutyák voltunk halálosan sebesültek — és még a lövészárokban se voltunk. Igy teltek napok összekavarodott, összeverődött tömeg menetelt. Egy vöröshajú káplárral ismerkedtem meg, másfelé volt beosztva, de néha egymáshoz sodródtunk, a tisztekről váltottunk néhány szót, felrobbantottuk volna őket, nem igen lehetett őket látni, parancsaik messziről jöttek, ha néha feltünt egy, tiszta volt és emberi külsejű, mi pedig ... 1 Mind közelebb jöttünk. Messze lövések füstjét is lehetett látni, kihalt falvakban házak égtek és zaj, dörgés messziről. Aztán egyszerre csak tűzbe kerültünk, valahonnan golyók jöttek, ismeretlen oldalról, ismeretlen emberek lőttek, nem is látva bennünket, közöttünk és az ellenség között a miéink lövészárka Volt. Itt üres terep és elhagyott régi lövészárkok, futni kellett, hogy lomb, erdő által fedett helyre kerüljünk. Valamennyien fáradtak és morózusak Voltunk, árkokba be és árkokból kiugrálni, a tele torniszter a háton, minden érintetlen hazai holmival, a fene egye az egészet, bukdácsoltam, gránáttölcsérek, lihegtem, izzadtam, a kutyaistenét, a többiek elhagytak, majdnem orra buktam, srapnell pukkadt, hogy jövök én ide, csak el ne essek, az istenét, csak meg ne üssem magam, jaj de kellemetlen, nem birtam a tempót tartani, magas árkok, alig lihegtem, milyen nevetséges lehetek a többiek előtt, akik látszólag könyebben csinálják az egészet, végre megálltunk nem messze az erdőtől.


Kora nyári délelőtt ez, itt lerakodhatunk, „hevenyészve beásni”, úgy látszik nem maradunk itt, junius remek szaga, napja a mezőn. Leülünk, kipihenjük magunkat, víz is van, egymást locsoljuk levetkőzve. Tisztálkodunk, lapokat írunk. Délután, a századparancsnok hadnagy hivat: „Kérem, kimegy Feldwache-ra, az erdőbe, hat ember a szakaszából, vigyázzon, leváltja a kint levőket, hatkor magukat váltják”. Jóindulatú, szürke, angolbajuszos ember volt, két napja ismertem csak én is idegen voltam neki, nem tegezett. A szakaszból az emberek kint vártak, hat ember volt, valamennyien idősebbek nálamnál, meggondoltabbak és tapasztaltabbak. Szótlanul értünk az erdőbe, amely ismeretlen és sürü volt. Leváltottuk az előzőket, két őrszemet kiállítottam az előzők helyére, a többiekkel a földre ültünk. Ők nagybajuszú népfölkelők, ismeretlen szokású emberek ültek és pipáztak vagy beszélgettek. Én hallgattam, nem volt könyvem, amit olvassak, mit csináljak itt, miről beszeljek, nem is dohányzom, hogy kerülök én ide, minek ez az együttes kirándulás, milyen közösségbe vagyok ez emberekkel, mi értelme az egésznek? Az erdő lassan sötétedni kezdett, eső kezdett permetezni. A két ember, akinek egy óra mulva vissza kellett jönnie, nem jelentkezett. Már félhat volt, két másik embert küldtem ki utánuk, hogy jöjjenek be, mert jön a leváltás. A két újabb ember is eltünt. Hárman maradtunk ott, most már egymáshoz közelhozva, bizonytalanságban, mert elmult hat óra és a leváltás nem jött. Teljes sötét volt az erdőben, a levelek zizegtek a szél és az olykor induló eső alatt minden zörrenésre felkaptuk a fegyvert, az embereknek most már tilos volt a dohányzás, de tekintélyem nem volt, ők még is pipáltak, senkise jelentkezett, már nyolc lehetett. Rettenetesen féltem, mégis neki vágtam abban az irányba, amerre a két ember eltűnt, visszahozni őket. De nem mertem messze menni, megálltam, visszafordultam, hogy ne veszitsem el az útat. Visszataláltam. Félelemben ültünk ott még vagy félórát, végre megjött a leváltás és az őrszemek is visszatértek.


Ahogy megjöttünk összehívott a hadnagy bennünket. Lelkesitő hazafias szónoklat volt, bármennyire ellentétben állottam mindezzel, mégis felizgatott. Nekünk, kik odakinn ujoncok voltunk, szólt az egész, először megyünk hajnalban ütközetbe, igazi tűzkeresztség. Z... Pistával leveleket irtunk még, a hangulat ünnepélyes volt és szívszorongató, megtanácskoztuk, hogyha mégis most hirtelen tüdőcsucshurutot kapnánk, hátravinnének-e? Pulzust mértünk, az árkunk közelében lónyomban összegyült esővíz volt, kiszürcsöltük, talán így lehet betegséget kapni. Szép éjszaka volt, csillagok voltak fenn, rakéták szálltak fel és pukkantak, gránátok kerestek bennünket, pályájuk világított. Tizenkilenc éves fiú voltam, mi mindentől el kellett búcsuznom. Készültem nagyon, nem ettem vacsorát, mert ha telt hassal haslövést kapok, végem van.


Hajnalban keltettek bennünket, alig pirkadt, poros országútra kusztunk ki, más csapatok is vonultak, szekerek, ellenkező irányban, por, a mélybevájt út felett a magaslaton egy német cvikkeres tiszt kiabált és gorombán szidott egy osztrák őrnagyot. Domb alá kanyarodtunk ki, a meredek dombra hajtottak fel bennünket, nem igen akarózott, némelyek visszamaradtak, én nehezen kusztam, lihegtem. Fenn lövöldözés fogadott, hirtelen tűz, lövések, mindenfelől, nagy pukkanások, az emberek mindenfelé szaladtak, tájékozatlan voltam, hol vannak a feljebbvalók, mi a teendő, nagy gabonatábla volt jobbra, lehetőleg odaszaladtak és levetették magukat a földre. Az én szakaszom kint maradt, ott dobta le magát, indítottam, mért nem mentek be a buzába, az legalább jó fedezék, menjetek a búzába, az anyátok istenét, mit féltitek a rongyos életeteket — nem tudtam mi van velem, álltam egyenesen, körülöttem lövöldöztek, menjetek a búzába! Egy kettő arrafelé kuszott, a többi ott maradt. Én álltam és dirigáltam, valahonnan továbbadták: „Itt beásni, továbbadni!” de csak némelyik nézett fel és kezdte leoldozni az ásót és kezdett kapirgálni. A tűz még erősebb lett, ágyuk szóltak mind erősebben bele, jobbról, balról elnyujtott kiáltások „Szanitéc! Szanitéc!” nyögtek, sírtak a sebesültek. A kutyaistenteket gondoltam, milyen buták, hiszen sehol a közelben nincs egy szanitéc, nem is lesz bolond erre jönni, mit ordítanak ezek az őrültek, hogy szanitéc. Ebben a pillanatban a lábamnál jobbra fekvő elordította magát: „Jaj a lábam! Jaj, szanitéc”. Kedvelt fiatal fiú volt, balra szólok a volt telefonosnak: „Tóth, vigye le a Gfreitert a kötözőhelyre”. Tóth meg se mozdul, dugja le a fejét a földre, golyók elől, nem lát, nem mozdul. „Hallja, megsüketült, látja, hogy a Kovács milyen súlyos sebet kapott, kusszon le vele”. Tóth nem mozdul. „Az anyja uristenit magának”, ordítottam, „a betyár uristenit, nem tudja végrehajtani a parancsot, maga állat... mi lesz, maga gyáva fickó...” megrántom a még mindig bujó ember vállát, megrázom, félre billen a feje, tele csupa vérrel, egy szeme kilóg, ijedten kieresztem a kezemből, lezuhan... halott. Felegyenesedem, újból hallom a zizegéseket, most egész közel, ütést érzek, a két láb elszalad alólam, leesem és elordítom magamat torkomszakadtából „Szanitéc!”


Tíz perce, vagy egy félórája ordítok, a tűz erősebb, gyengébb, váltakozik, körülöttem fekszenek, hallgatnak, vagy kiabálnak emberek; „önkéntes úrral mi történt” hallom messziről, egy kis viszonylagos csöndben a két lábamat átlőtték, mormolom, úgy hogy a kérdező bizonyosan nem hallotta. Most ismerős hang, felnézek: Z... Pista, régi barátom és iskolatársam mellém kúszott, milyen boldogság, hogy itt van, kiszedi a kötöző szereimet, felhasítja a vértől, földtől piszkos nadrágot, ügyetlenkedik a vérző lábszárak körül. Nagyon fáj, de rekedt vagyok, nem tudok jobban ordítani, még jobban nem lehet, nyögök, Z... Pista nem tudja, hogyan kell jól elkötni a sebet, az ereket, alatta, vagy felette. A fejemhez a tornisztert teszi, hogy valami fedezék legyen, kis gödröcskét ás magának és nekem is — hasonfekve — a felső testem valahogy védve, sebesült lábszáraim kinyúlnak. Az oroszok egyre lőnek, a fegyverem itt fekszik mellettem, nem tettem egy lövést sem, mert nem akartam utána a csövet kipucolni. Z... nehezen bajlódik velem ... Tűzben vagyunk, nem lehet mozogni, a hőség is kibírhatatlan. Z... elkeseredésében sírógörcsöt kap, mialatt én nagyot mutató humorral viccelődöm. Délben közvetlen mellettünk robbanak a legnehezebb lövedékek, aztán kibirhatatlan ropogást hallok, erős ütést érzek, ellep a vér, srapnell robbant, felsőcombomat átütötte az egyik golyója. Z... -nak nincs már kötöző szere, szerez valamit, én elájulok, mikor magamhoz térek sírvafakadok.


Délután négy, a tűz valamennyire csökkent és néhány abbamaradt kísérlet után újból elhatározzuk, hogy lekúszunk innen. Rácsúszom valahogy egy sátorlapra. Z... Pista megpróbál, maga is hasoncsúszva, maga mögött lehúzni. Pár méter után feladja az erőlködést. Én hason csúszom egy pár métert, aztán én is feladom. Végre csendesebb tájékra kerülünk, csak elszórtan panganak a golyók, most már az egyik térdemen csúszva indulok lefelé. Fájdalmaim közben is igyekezem a felhasított nadrággal betakarni meztelen testemet, aztán abbahagyom és a komikus látványra gondolok, amit így mutatok.


Kifáradtan nagy üreghez érünk, két szanitéc kuksol és pipázik benne, összehajtott hordággyal, szólunk neki, vigyenek le. „Nem visszük kérem” — mondják a parolinkat nézve — „maguk 38-asok, mi meg 68-asok vagyunk, csak 68-as sebesülteket viszünk”. A bluzomba bevarrt 10 koronás aranyat veszem ki (az anyám fogságba kerülés esetére varrta be) odaadom a két lelógó bajszos szanitécnek, kiveszik a hordágyat, rátesznek. Pista elbúcsuzik, ő most egy kicsit megpihen és aztán vissza megy majd. — Erdőn keresztül visz az út, éhes és szomjas vagyok, a szanitécek epret szednek nekem. A kötözőhelyen fiatal kedves angolbajuszos orvos volt, a kötéseimet kicserélte, csak az egyiket hagyta meg, „ez még egészen jó”. „Súlyos a seb?” „Á, jó három-négy hónapot kihúzol otthon, a korzón fogsz sétálni, üdvözlöm a pesti tyukokat”. Nagyon éhes voltam, álmos, fáradt, a kötözőhely padlóján feküdtem... Aztán felvettek, szekérre tettek, piszkos parasztszekér zötyögött, szakállas orosz feküdt mellettem a szekérben, hányódtunk, az orosz köpte a vért. Valami barakkba vittek, sok ember egy szobában, kínlódás a lábam, az egyik, mindig nehezebb lett. Reggel átvittek a városon, régi épületek előtt zsidók álltak hosszú kaftánban, rémülten és sajnálkoztak mindannyiunkon. Tábori vasút vitt tovább. A nyitott vasúton égetett a nap, a lovak lassan mentek, lázam ás fájdalmam volt, a lábam mindig nehezebb. A szomszéd kocsin ismerősök mesélték, hogy Z... Pista másnap szintén a lábán megsebesült és hogy N... Bandi idegsokkot kapott, talán meg is bolondult. Tényleg, itt ül a lépcsőkon sápadtan, behúzott nyakkal, zavartan és szótlanul. — Nagyobb állomáshoz érünk, innen már vasút visz tovább, de csak holnap reggel jön a legközelebbi kórházvonat. Nagy kórteremben fektetnek le, a sebesültek százai fekszenek itt, rendetlenül, piszkosan, zaj, nyögés és kiabálás, félig aléltan fekszem, néha a súlyos láb, a nehéz fájdalom hangot ad belőlem. Félájultan látom az orvost, aki félrecsapja a takarót súg egy másiknak valamit, belémszúrnak, tovább mennek. Nehéz éjjel.


Reggel mozgólódás, hallom megérkezett a vonat, kevés a hely, mártsak a tisztivaggonba lehet, én ordítok „vigyenek engem is, vigyenek engem is”, megmagyarázzák, hogy önkéntes káplár nem gondolhat ilyenre, várjak holnapig, nem hallgatok senkire, szünetnélkül ordítozok magyarul és németül: vigyenek innét, tegyenek a vonatra. Az ápolók tanácstalanok, az orvosok veszekszenek velem, a manipuláns őrmester megfogja a hordágyamat és egy ápolóval kivisz a vaggonhoz és felraknak rá.


Csend és nyugalom, tisztaság, magasrangú tisztek, tisztiszolgák, tiszta fehérnemű, kedves ápolónők. A vonat megy, lázam van, félrebeszélek. Injekciót kapok, mit akarok vacsorára. „Gombáttojással” mondom a kórházvonaton. Hajnalban tesznek ki a vaggon ablakán, Lembergben vagyunk, az állomás előtt fekszik a hordágy, a mellettem fekvő szivarozó német kapitánynak tört németséggel előadást tartok a háború hátrányairól, villamoson beérkezünk a kórházba, a műtőtermek előtt letesznek, „vessenek véget a fájdalmaimnak” ordítok, hol az orvos, legyen vége. Végre bevisznek, megfürdetnek, milyen fekete a lábam, leborotválnak, bevisznek a műtőbe, orvosok körül. „Mi lesz?” Az orvos nem felel. „Mussman abnehmen?” „Ja”. „Unter dem Knie, oder über dem Knie?” kérdezem. „Über dem Knie” válaszolja. Jó, mondom neki, de gyorsan, adjanak kognakot inni. Elaltatnak, levágják a lábamat.


Aztán még kórházak jöttek, aztán Pesten újra kórházak, megtanultam mankóval járni, Pesten kijártam a korzóra, a lányoknak tetszettem és imponáltam és sajnáltak. A kórházban napokig feküdtem és kártyáztam a többi tisztekkel (kineveztek). Nemi bajomból kigyógyultam, újat szereztem, újból rendbe jöttem. Ezenkívül megismerkedtem a nyilvános házakkal, a részegeskedéssel, kártyával, néhány tucatnyi szeretővel, a bordélyházakban tömeges szeretkezésekkel, ostoba zenéskávéházakkal. A műlábat beszereztem, szóvicceket mondtam rá, Sidollal pucolom és újabban négy darab tartaléklábam van, de mindig csak egy kedvencet hordok.


Volt egy idő, eleintén, mikor csak mankóval jártam, hogy mindenki lásson és mindenki gondoljon rá: nézzétek így vágják le a lábakat, az egyik oldalon rendes, erős láb, másik oldalon vacak, kis darab csonk „minta érték nélkül”, ahogy én viccelni szoktam felette. Ma már nem csinálok ilyesmit, megszoktam, csak néha, ha levetközöm, különösen új nővel megy át a fejemen, mit gondol ez, erősen figyelem: undorodik-e, elrejtem a csonkot, hogy ne lássa... később a további együttlétekkor ugyis megszokja már.


Elvesztettem a lábamat, hallgass rám, vannak, akik nem az anatómiából ismert emberi testtel bírnak, vannak, akik itt vagy ott, karban, vagy arcban, vagy lábban megszakadnak. Vannak, akiknek a gyomruk égett ki, akiknek a tüdejük szakadt szét, a szívük zsugorodott össze, tanárok, tanítsatok új anatómiát! És vannak, akik belül, legbelül alakultak át, foszlottak szét, vesztették el végtagjaikat, én csak tizenhárom napig voltam a becsület mezején, de elég volt, hogy kártyát, ivást, bordélyházi együttes szeretkezést, durvaságot, cínikusságot és minden mást megtanuljak. És azok, akik nem menekültek ilyen olcsón?


Nem tudok mit mondani neked. Meghuzom a vonalat a régi és mostani énem között, megcsinálom a mérleget: ez volt, ez a háború!


Talán vannak még, akik harakirit akarnak csinálni, hát vonuljatok félre és hagyjátok a többieket nyugton! Ne érintsétek az embert, ne érintsétek az életet! Rohadjatok egyedüli


Mit mondjak még?


Elmondtam mindent, amit a háborúról tudok!


 


Vissza az oldal tetejére | |