Tudniillik ilyen is van. S miért ne legyen? Ujabban annyi komplikáció és megoldási próbálkozás merült fel a házasság körül, hogy ha már a társadalom szerkezetének megbolygatása nélkül nem lehetséges túl lenni a kérdésen, legyen legalább áttekinthető, leírható s minden egyes esete beskatulyázható. A polgári tudomány nem is csinálhat egyebet. S így annak a Max Deri nevezetű úrnak, — aki mostanában ez új tudomány kodifikálásának első foglalatával utazza be Németországot, városról-városra, előadásokat tartva — még valami igaza is van, ha a sok kísérlet és agyonbeszélés közt kompendiumot készit, tudományt konstituál s csudálkozókat verbuvál. A zavar már ép´ elég teljes ebben a kérdésben, egy „vezérfonal” tehát nélkülőzhetetlen. Persze Max Deri is az embereket okolja s az erkölcsök lazulását. S így nagyon kellemetleneket mond. Azt mondja például, hogy „hallatlan milyen nagy a kaosz a házasság mai formai jelentkezésében”. Formai jelentkezés kétségtelenül szép szó s Max Deri azt érti alatta, hogy a régi házassági forma mellett ma egész különös házasságformák „burjánzottak” el. Itt van például — és zordan körülnéz előadás közben az új tudomány kodifikátora — a pajtásházasság formája. S ez még Max Deri szavaiból érezhetőleg meglehetős rendes dolog. Megvetendőbb valami már a házasság hármasban, a tetragamiáról nem is beszélve, ahol két férfi lép házastársi viszonyba egy nővel. Viszont ezek mellett az „egyéni házasságformák” mellett a modern társadalom ismeri az úgynevezett „csoportházasságot” is, mely tudatosan elismert pótfeleségek és pótférjek intézményén alapszik. S ha meggondoljuk, hogy ezeken a házasságformákon kívül van még olyan is, mint például a barátnő-házasság, ahol tíztizenkét férfi él nemi közösségben egy nővel, akkor tényleg hozzá kell járulnunk ahhoz, hogy egy házasságtudomány kodifikáltassék. S Max Deri ezt az új tudományt meg is csinálja. Ugyan azzal a sürgősséggel, mint amilyen sürgősséggel például bizonyos alkalmakkor, bizonyos sötétszínű madarak jelentkeznek, nagyseregben s utánuk már csak világító fehér csonthalmaz marad. Max Deri ebből a súlyos valóságkérdésből szintén egy ilyen kísértetiesen világító vázvilágot hagy vissza. Tudóskodó elmék számára viszont az, ami visszamaradt, valószínüleg nagyon érdekes. Sok „szempont”, „színvonal” és hasonló módszertani fifika kerül be a kérdés anyagába. Szerepel az új tudományban exisztenciális, genetikus, phÃänomenologiai és kauzális nézőpont, ahonnan minden egyes házasságtormát vizsgálni kell, pszihoanalizis révén élesített szociológiai iskolázottsággal. S nehogy azt higyjük, hogy a tudományos elemzés sui generis feltételei ezek által kimerülnek a házasságtudomány esetében. Nem! Ezeket a szempontokat még ki kell egészíteni annak a négy tipológiai kategóriának, amelyek valamelyikébe minden egyéni és társadalmi házasságprobléma beletartozik...

Nem szeretjük rontani a tudományok hitelét és tekintélyét s ezért azt mondjuk: — nagyon helyes, hogy Max Deri mindezeket a szigorú szempontokat megállapította, amelyek révén ezentúl ezt az egész kérdést részleteiben is tekintenünk kell. Már úgy se tudtuk újabban, hogy mitől fáj a fejünk. Nagyon helyesnek tartjuk tehát azt is, hogy a szociológiai látással élesített pszihoanalizis tudatalatti mélyekből próbálja felfejteni ezeket a házasságforma „komplikáció-sorokat”, mert ha valami már közvetlenül nem oldható meg, hát jó nagyon sokat beszélni (róla s erre főleg bő lehetőséget nyujt a dolog phÃänomenologiai kezelése. Ennek a révén ugyanis szokatlan magasságokba kerülünk, statosferikus régiókba, ami pedig elsőrangúan alkalmas ahhoz, hogy a probléma igazi gyökereit ne lássuk: s a kérdés igazi nyitja felől az érdeklődést eltereljük. Már pedig tudvalevőleg ez a legfontosabb Max Deri és azok számára, akik a valóság valóságos problémáiból mindenek előtt tudományt csinálnak, hogy azután csűrni-csavarni lehessen a dolgot anélkül, hogy a problémát kitermelő valóság megváltoztatásának szükségességére eszméljünk. (Jena)