Korunk 1930 Március

A mai magyar irodalom ideológiai csoportosulásai


Haraszti Sándor

 


Béka-egér harc vagy osztályharc?


 


Előre látom, lesznek olyanok, akik bizonyos aggodalommal állnak meg majd az alcím előtt s némi fölénnyel persze, azt fogják mondani, micsoda túlzás osztályharcot szimatolni a magyar irodalom új háborúságában? Hisz az „irodalom” és az „osztályharc” két egymással összeférhetetlen fogalom s a kettőt összekötni lehetetlen... Különben is, — ez az egész irodalmi harc nem egyéb személyi afférnál, amiből csak az írói hiúság szokatlan áradása csinált botrányt. Ez az egész akárhogy csürjük-csavarjuk, csak szimpla „béka-egér harc”, kisded személyi ellentét, ami körül csupán azért foszforeszkálnak holmi „elvi differenciák”, hogy ezzel „közüggyé” magasztosuljon. Osztályharc? — nem! Ilyesmiről beszélni sem lehet, illetőleg ha valaki mégis beszél róla, akkor az — félrebeszél...


Az aggodalom és a fölény hasonló ellenvetésekkel akár százzal is szolgálhat, egyről azonban nem felejtkezhet meg s ez az, hogy akár „személyi” ellentéteknek fogjuk fel az adott háborúság fellángolása okát, akár másnak, az bizonyos, hogy — ellentétek. Az ellentétek pedig, amik írók és írók közt felmerülnek nem egyszerű személyi ellentétek, (az afférok nem érdektelen „céh-afférok”), hanem komoly világnézeti, ideológiai ellentétek s ezért, senkit sem téveszthet meg az a látszat, hogy ezek az ellentétek operette-szerű „személyi” motivumok leplében jelentek meg és állitottak szembe egymással írókat és írócsoportokat. A történelmet emberek csinálják, az irodalomtörténetet meg írók s ez azt is jelenti, hogy minden konfliktus, ami az irodalomtörténethez tartozik, mindig minden esetben az írók személyes konfliktusa is egyuttal. S ha az ellentét „személyi” motívumokkal robban ki, akkor az okozat csak elrejti az okot, azt a látszatot keltvén, hogy független minden egyébtől. Ám ha lefejtjük a „személyi” motívumok leplét, nyomban kiderül, hogy a konfliktus nézetbeli, más szóval: ideológiai, amelynek gyökerei nagyon mélyre vezetnek. Kiderül, hogy az ellentét alapjában véve komoly s a béka-egérharc súlyos horderejű összecsapás, amit nem lehet marsaibotos közkatonák és botcsinálta vezérek céh-afférjának tekinteni. S minthogy az ilyen ideológiai ellentétben nem „egy író” kerül szembe “egy másik íróval”, hanem egyes osztálycsoportok ütköznek meg, a harc — osztályharc, mely a társadalom egyes osztálycsoportjainak szociális ellentéteiből fakad, a mi esetünkben azokból a lappangó vagy nyilt differenciákból, ´melyek az utolsó évek látszólagos csöndjében fejlődtek ki a magyar társadalom különböző rétegei között.


* * *


A magyar irodalom „béka-egérharcát” ezekszerint csak az egyes (osztályok és osztálycsoportok közti viszony tisztázása után érthetjük meg. Ehhez viszont az szükséges, hogy akár csak nagy vonalakban is, de megállapítsuk az osztályerők dialektikus mozgásának történelmi utját és felvázoljuk a köztük levő viszonyban beállott változásokat. Az analízisnél természetesen figyelembe kell venni mindazokat a fontos momentumokat, amik ezeket a változásokat előidézték: az ujabb magyar história gazdasági és politikai eseményeit.


A háborúig az volt a helyzet, hogy a hatalom majdnem kizárólag a feudálisok kezében volt, ők voltak az uralkodó réteg, támogatva attól az uzsoratőkétől, amelyben a mai finánctőke fiatalságát tiszteli. A burzsoázia annak dacára, hogy egyre komolyabb „gazdasági tényező” lett, csak morzsáit élvezte a hatalomnak, csak „vendégszerepelt” a politikai fórumon, holott a hatalmon legalább is osztozni szeretett volna. Miután azonban a feudalizmus erre nem volt hajlandó, kénytelen volt harcot kezdeni, ütközetbe bocsájtkozni, elvitatni a nagybirtokos osztály kiváltságait és felsőbbségét. Ebben a harcban fegyvertársakat talált az intelligenciában, a kispolgárságban, a parasztságban (és bizonyos mértékben a proletáriátusban), amelyek kisebb-nagyobb ingadozásokkal szintén szembeálltak a hatalmonlevőkkel. A burzsóázia ideológiai vezetése alatt a harc irodalmi formája a Nyugat volt; ebben éledt és alakult ki az a szellem, amely a „nyugati”, fejlettebb kapitalizmus gazdagabb, „korszerűbb”, fölényesebb irodalmára támaszkodva rohamozta a feudalizmus irodalmi fellegvárait. A harcban „összeforrtak” az osztálycsoportok, együtthaladtak egészen a forradalomig, amikor — rövid időre — felbomlott a „szellemi szövetség” s felszínre kerülték azok a belső ellentétek, amik a feudalizmus elleni összefogásban tisztán nem érvényesültek.


A kommün után a helyzet teljesen megváltozott: a proletáriátus ellen összefogtak a régi ellenfelek; a burzsóázia a kispolgársággal, a parasztság felső rétegeivel s az intelligenciával „véd- és dacszövetséget” kötött a feudalizmussal. Az ellenforradalom politikai és lelki egysége azonban nem tartott soká; a burzsoázia (miután a kispolgárságot és parasztságot „a mór megtette kötelességét a mór mehet” jelszóval kifizette) a feudalizmussal megegyezett, osztozott vele a hatalomban: békült. Ezt a politikai békét a Nyugatban azzal pecsételte meg, hogy az akadémizmus ellen „lefékezett”, multját jórészben likvidálta, szürke középutas lett. Ezzel egyidőben a kispolgárság, az intelligencia s a parasztság a keserves tapasztalatok után „kiábrándult” az ellenforradalom lelki egységfrontjából, megkezdte a dezertálást: egyre súlyosabb gazdasági és politikai alsóbbrendűségével szembefordult a nagytőke-nagybirtok uralmával. Az új szituációban új ideológiai átcsoportosulási folyamat kezdődött, amelyet szellemi „krízis” kisért, nem csak a polgári rétegeknél, hanem a munkásosztálynál is. A proletárság lassan kijutott a letargiából, aktívabb lett és egyrészt (a munkásreformizmus) átvette a kispolgári szellemet, megújította vele „a szövetséget”, másrészt (ennek ellentéteként) életre hivta a tiszta osztályharc szellemét és taktikáját.


Rövidesen ez az utolsó húsz magyar év története, amelyből magyarázatot kapunk arra, hogy miért léptek fel (s milyen) ellentétek a magyar irodalom egyes csoportjai közt.


* * *


A magyar társadalom szociális „krizise” szemmelláthatólag most közeledik a mélypont felé; ideológiai formái (Bartha Miklós Társaság, Fábiánusok, Bethlen Gábor Kör, Sarlósok, stb.) egyre szaporodnak és tisztulnak. A középosztály, a kispolgárság szembefordulása az uralkodó hatalommal mind élesebb és nyíltabb. Az ellentétek mind jobban realizálódnak, a konfliktusok gyorsan követik egymást. S ezek a konfliktusok új feladatokat vetnek föl, új „átértékelési” folyamatokat indítanak meg: revíziót s ideológiai harcokat provokálnak. Az új kapcsolatok, új pozíciók új álláspontokat követelnek, új igéreteket, szempontokat, kísérleteket. A politika területén már nagyjában kész a számadás, a likvidálás, a „szellemi” átalakulás. A középosztály nagyrésze (az ellenforradalom viharos idejéből maradt emlékeivel) inkább a parasztság felé keres orientációt, azt próbálja hátvédnek megszerezni, a kispolgárság viszont a városi munkásreformizmus malasztját tartja üdvözítőnek. Ez a kétféle tendencia az irodalomban is megmutatkozik, bár egyelőre kevésbé látszanak itt tisztán a határvonalak. A Nyugat-affér körül egyformán porondra lépnek s frontot vesznek az akadémizmussal cimboráló Nyugat ellen. (Lásd a fasiszta Milotay cikkét a Magyarságban, a Bartha Miklós-beli írók, köztük József Attila támadását Babits ellen) Az „esztetikai” indokolás persze különböző: az egyik csoport inkább csak negativumokat ad (nem szabad, „árulás” együttmenni az akadémizmussal), a másik már pozitivabb (a kormányszellem „nemzeti koncentrációja” helyett koncentrálását a kritikának, a változást kivánó erőnek, az oppozíciónak). A célban azonban találkoznak azzal a munkásreformista literaturával is, amely ábrándosan mereng Ady robusztus bátorságán és a kispolgárral együtt „árulást” szimatol. Az oppozíció és a tiltakozás így mindazoknak az osztálycsoportoknak az ideológiai szembefordulását jelenti a hatalom irodalmi szellemével, amelyek „alul” vannak és változást szeretnének.


* * *


A Nyugat-gárda szétszakadása körüli pillanatban az egyes csoportok már nagyjában rendezték hadállásaikat s irodalom-ideológiailag így csoportosulnak:


1. Az akadémizmus (a hivatalos és félhivatalos), az uralkodó osztálycsoport: a feudalizmus és bank-ipari tőke irodalma, amely esztetikai felfogásban jelenleg kétféle arcot mutat. A feudalizmusé nem larpurlarista, nem áll a „tiszta” irodalom jelszava mögött, hagyományai, multja alapján „politikus” literáturát is engedélyez abban az esetben, ha ez a politika istenáldásának tekinti „a történelmi osztályokat”, vagy legalább is a dzsentrit. A burzsoáziáé, amely hatalomban osztozik vele az új Nyugat, illetőleg annak kormányzó szelleme, viszont larpurlarral dolgozik, „tiszta” irodalommal operál — és csinál politikát. Ezzel a tiszta irodalommal kettéválasztja az „életet” és az „irodalmat”; a művészetben különálló, a valóságtól: tehát a társadalomtól független valamit hirdet. A hivatalos akadémizmus szivesen adoptálja ezt a larpurlartot (lásd Babits és Kosztolányi beválasztása a Kisfaludyba), amely ravasz hallgatásával, tartózkodásával az „élettel” szemben, csak a fenálló rendnek tesz szolgálatokat. A mostani Nyugat, a nemzeti koncentrációs, még nem teljesen rendelte magát alá a larpurlarnak, de hamarosan bekövetkezik Babitsék győzelme azok fölött az írók fölött, akik bent a Nyugat portáján még nem érték el a „tiszte” irodalom akadémiai nívóját.


2.     A Nyugat-ellenzék, amely tulajdonképen csak most alakul ki, az akadémizmus ellen fúj riadót. Az ellentét, ami közte és a mostani Nyugat közt beállott, nem lényeges, csupán arra mutat, hogy a néhai Nyugat: Ady Nyugatjának kispolgári szellemű literátusai az új helyzetnek megfelelően nem érzik (ahogy nem is érezhetik) hogy már „nincs szükség” harcra, mert „győzelmet arattak”. (Az ellenforradalom győzelméből a feudalizmus és a banktőke győzelme lett, az akadémizmusé, az irodalmi fellegváraké; a kispolgárságnak ebből a győzelemből nem jutott más, mint Pyrrhus legendája). A vereség érzése, (ez a negatívum) tartja össze őket; a „tiszta” irodalom illuziójában élnek még, tragikomikus, donkihótei szélmalomharcban. A konzekvenciák elől kitérnek: nem mernek állástfoglalni és állásfoglalást követelni. Amig lehet húzzák-halasztják a színvallást, változtatják frontjaikat, ingadoznak, kertelnek, alkusznak (megalkusznak!) — s vereséget vereségre szenvednek.


3. A népies csoport, vagy a „narodnik-irodalom” teljesen bizonytalan körvonalakkal, tendenciákkal, szektákkal, ideológiai „kilengésekkel” látszatokkal és anakronizmusokkal. Az egyetlen pozitivuma az a pszihózis, amely élénken elutasítja az uralkodó akadémizmust, sokkal határozottabban, mint a Nyugat-ellenzék, a kinti és benti (még a Nyugathoz tartozó) egyaránt. A „tiszta” irodalommal szemben nyíltan képviseli a „politikus” irodalmat, még pedig olyan értelemben, hogy ez az irodalom legyen aktuális, „napi politikával” érintkező, tehát kritikus, bajfeltáró, tükrözze a „valóságot”. Ezzel a valósággal szemben — azonban — a középosztály helyzetének megfelelően — viselkedik: ahelyett, hogy ellentéteit megmutatná, “ osztályok-fölötti” ideálokba gyömöszöli, romantikus ködökbe burkolja. A feudális-finánctőkével szembeni oppoziciójában kacérkodik a faluval: a „parasztság”, a „nép” az ideálja, (amelybe a munkásosztályt is beleerőszakolja, hogy ezzel annak különállását, lényeges osztályerejét és feladatait leplezze). E körül az ideál körül szabadon (és felelőtlenül! ) érvényesül minden antikapitalista szándék, elégedetlenség, ideológiai krízistünet, bankrottság, kiábrándulás, ami a középosztály gazdasági leromlásának, politikai alárendeltségének következményeként jelentkezik. Ahogy erősödik azonban a harc, jobbra is, balra is, az ideál határozottabb tartalmat kap, a vonalak tisztábban mutatkoznak, a csoport darabokra törik, az antikapitalista szándék konkrét formába éled. S lesznek majd olyanok, akik ragaszkodván az üres ideálokhoz, nagy kerülővel, a „valóság-ellenes” irodalom mellett kötnek ki, de lesznek viszont olyanok, akik a harc következetes vonalában a proletárságig jutnak el.


4.     A munkásreformizmus irodalma, amely a munkásosztályon belül, a proletárság szociális jelentőségéből indul ki, ám annak dialektikus szerepét, hegemóniáját megtagadja azzal, hogy túlzott jelentőséget tulajdonít a formának, (politikai területen: demokrácia, Osztálybéke) s állásfoglalásában, szellemében nem hangsúlyozza az o s z -tályállásfoglalást, az osztályszellemet.


5.     A proletárirodalom, amely a reformizmussal szemben mindenekelőtt az osztályvonal tiszta és nyilt manifesztálását tekinti


feladatának.


* * *


Természetes, hogy ez csupán vázlatos kép. Az osztálycsoportok irodalmi csatája még nem ért véget. Sőt minden jel arra vall, hogy csak ezután következik a kibontakozás, az ideológiai formák konkrétizálása. A válságfolyamat most érkezik a kritikus fordulóba, ahol sok minden eddig még bizonytalan ellentét fikszirozódik. S előtűnik sok olyan momentum, amelyek a harcban-álló felek karakterét még tisztábban kidomborítják.


* Cikkünk lezárta után most kapjuk a hirt, hogy Newyorkban az Egyesült-Államok egyik legismertebb ujságírója, Lu dwell Denny: Amerika meghódítja Európát címmel egy vaskos könyvet adott ki, amely egész gondolatmenetével megerősíti azt, amit mi cikkünkben kifejtettünk.


Ludwell Denny azt igyekszik kimutatni, hogy minden kísérlet hiábavaló a tengeri leszerelést illetőleg mindaddig, amíg Amerika és Anglia egy minden eddigieket felülmuló gazdasági háborúban vannak. Szóról szóra ezt irja: „Egy háború Amerika és Anglia között valószínűbb, mint egy háború Amerika és bármilyen más állam között. Az amerikaiak és angolok között fenálló rokonság több feszültséget, mint barátságot okoz.” S konkluziója: „A mai világban nincs elég hely két olyan nagy és annyi rablás-vággyal telitett világbirodalom számára, mint amilyen Anglia és Amerika. Vagy elismeri Anglia békés uton Amerika fensőbbségét vagy pedig ezt a fensőbbséget Amerika, véres csatákban fogja elismertetni.”.


 


Vissza az oldal tetejére | |