FĹ‘oldal

Korunk 1930 Január

Politikai művészet és művészetpolitika


GrĂł Lajos

 


Anna Siemsennek a Jungsozialistische Schriftenreihe-ben megjelent kis- tanulmánya aktuális témát dolgoz fel, hiszen soha annyi szó nem esett a művészetről szocialista oldalról, mint éppen ma. Anna Siemsen írása tehát hiánytpótló munka, már csak azért is, mert a szocializmus, mint mindenütt, úgy ezen a területen is új irányokra törekszik. A szocialista mozgalmaknak mai forrongó, átalakuló, erőteljesebb irányában, amikor a módszerek, az eszközök felhasználásának új lehetőségei nyilnak meg és válnak szükségessé, ebben a kérdésben is fontos a határozott állásfoglalás.


Anna Siemsen általában művészetből indul ki. A müvészet érzelmi mű, amely érzéseket akar létrehozni vagy megmozgatni. Ebben különbözik el a tudománytól, amely megismerésre törekszik. Ez a tendencia persze a művészetből sem hiányzik, az alapja mégis az érzelem. Mennél erősebb érzés hozta létre, annál erőteljesebb a hatóereje is és így annál határozottabb a művészi karaktere is.


Minden emberi alkotás hatása művészi hatás is lehet, mert minden emberi élmény alkotásokban megnyilvánuló kifejezésre törekszik. Legyen az akár tánc, akár ének, akár elbeszélés, akár a test feldíszítése, akár a használati tárgyaknak a megformálása. Ez az alkotásra kényszerítő erő örök, csak élményeink, az emberekhez való viszonyunk és a közlés eszközei változtak meg. Ebből következik, hogy a művészet általános emberi jellemvonás s így mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy művész legyen.


Ez különben megmutatkozik a gyermeknél is, akiben az alkotó kényszer még gátlások nélkül jelentkezik. És mégis, a felnőttek közül alig néhány lesz művész, mire a gyermek felnő a kifejező ösztön elhal benne. Az ösztönt megsemmisiti a mindennapi kenyérért folytatott harc, s különösen a proletárnál, az. alárendelt társadalmi és gazdasági helyzet, amely a születéstől a halálig tart. És kiöli végül az ösztönt a technika, amely ma már kész sémákat szállít a tömegeknek, hogy éljék ki alkotótevékenységüket, amivel azután az embereket mindinkább a dolgok passziv elfogadására kényszeríti.


Mindez azonban csak a mai társadalom tünete. Mert a művészet társadalmi produktum. Anyaga: az emberek viszonya a társadalomhoz és a természethez, ami persze a társadalom, az emberi kultura fejlődése szerint változik. De változó ez a viszony az egyes koron belül is, miután a társadalmi osztályok életformája úgy időbeli, mint fizikai formában elkülönbözik egymástól. A művészet, amely ezt az állapotot fejezi ki ma nem egységes.


A művészet széttagoltságának az oka, a társadalom osztályokra vak) szakadásában van. Az ősi kommunisztikus törzsekben az élet egyforma, így a művészetnek is megvan ez a közösségből adódó karaktere. Az ősi társadalom ének, tánc és drámai-művészete kollektiv, és a célja nemcsak a szórakoztatás, hanem az is, hogy a törzset a létért való küzdelemben az ellenség megijesztésében, a barátok összekovácsolásában, a démonikus hatalmak kiengesztelésében segítse. Ebben a társadalomban a. művész sem külön embertípus, a művészet nem foglalkozás, hanem az emberi élet tartozéka.


Amikor azután a társadalom osztályokra szakad, az érzéseket könnyen és szerencsés formában kifejezni tudó emberekből lesznek a varázslók, a papok és a próféták, akik megteremtik a művésznek azt a tipusát, amely a művészetet az uralkodó osztály szolgálatába állítja, hogy annak uralmát ezzel is alátámassza. A közösség művészetéből osztályművészet lesz, amelynek a formáit az uralkodó osztály életformái szabják meg. A művészet így élet hivatássá, illetve foglalkozássá válik, amelynek már, miután osztályokat szolgál, politikai karaktere van. Még a látszólag politikamentes művészet is politikai tartalommal telítődik meg, különösen ma, az osztályellentétek erős kiélesedésében.


A mai társadalomban azonban a művészetet nemcsak az osztálytagozódás, nemcsak a termelés módja, hanem a közlekedés és a technika is alakítja.


À közlekedés fejlődése a művész látókörét kifejlesztette és a művészi termékeknek a kicserélődési lehetőségét is megkönnyítette. Az eddig arisztokratikus művészetet demokratizálta.


A technika megváltoztatta a formát és a formaérzékünket és még jobban elterjesztette a művészetet. (Könyvnyomtatás, film, rádió, fotó gramofon). Aminek a tömegek szempontjából vett legnagyobb veszélyét, uniformizáló, passzivitásra kényszerítő erejét a munkásszínpadoknak, a mozgás és szavalókórusoknak és a filmnek, valamint a rádiónak munkáscélokra való kisajátításával kell ellensúlyozni. Hiszen a technikai eszközök ma polgári célokat szolgálnak, a passzivitás az uralkodó osztály érdekében történik. Mert az uralkodó osztálynak uralma alátámasztásán kivül semmiféle más céljai nincsenek. A polgári művészetnek ma már nincsenek igazi, nagy közösségeket átfogó eszméi sem.


A polgári művészetnek ebben a mindinkább világosabbá váló hanyatlásában jut szóhoz a proletárművészet, amely a régi kollektiv művészetekhez hasonlóan a proletáriátus felszabadulásának a szolgálatában áll. A polgárság gazdasági hatalom volt, mielőtt politikai jogai lettek volna. A proletariátusnak sem gazdasági hatalma sem politikai jogai nincsenek az őt megillető mértékben. A Proletáriátus küzdelmei tehát politikai és gazdasági küzdelmek, ennek kell megmutatkozni, a művészetében is. Éppen ezért a proletáriátusnak I) mindenben elő kell segíteni a gyermek alkotóképességét, 2) ki kell fejlesztenie az új tartalmat és formát, 3) aminthogy van már sajtója, a filmet és a rádiót is meg kell szereznie és 4) a művészt új feladatok elé kell állítania. Mert a művész a proletáriátushoz hasonlóan a társadalom legkizsákmányoltabb termelője, akinek a felszabadítása a proletariátus elsőrangú kötelessége. Hiszen a mi célunk az, hogy a művészethez hasonlóan a művészt is az osztálykülönbségek megszüntetésére törekvő proletáriátus mozgalmába állítsuk.


Ez volna Anna Siemsen tanulmányának rövid gondolatmenete, amelynek nagy előnye, hogy nem készít levegőben lógó teóriákat, viszont nagy hiánya, hogy nem vizsgálja meg a szocialista művészetnek legalább néhány kimagasló alkotását, hogy így az új művészet lényegére társadalmi és gazdasági szempontból mélyebben rámutathasson és ezzel az új szocialista művészet reális útját is megrajzolhassa.


A tanulmányból ugyanis nem derül ki, hogy ma már itt van és igen hatékonyan működik az új művészet (az orosz film, az új regény, a Piscator színház kísérletei, a fotó stb.). S miután Anna Siemsen nem veszi figyelembe, illetve nem mutatja ki pontosan az új művészetnek már a jelenben is átalakító munkáját, a való helyzetet sem mérheti le olyan szigorúan, hogy a konzekvenciákat is határozottabban levonhassa s ezzel a proletárművészetet teljességében megmutathassa. Anna Siemsen megállapításai nagyjából igazak, de éppen mert csak általánosságból és nem konkrét munkákból is indul ki, munkája akadémikus jellegű és amellett igen sok kérdésre nem ad választ.


Igy pld. nem felel arra, miért van meg az emberben az a kényszer, hogy az élettel szemben az érzéseit kifejezze. Egyáltalában mi ez a kényszer és mit akar ezzel a társadalmi tevékenységével. Nem dolgozza fel a gazdasági tényezők hatását a társadalom alakulásán keresztül a művészetre. Nem próbálja vázolni, hogy a technikai közlés passzivitásra kényszerítő erejét és tendenciáit hogyan lehet aktivitásra felhasználni akkor, ha azokat a proletáriátus kisajátitja. És nem ad elég pontos képet arról, hogy a technika mennyiben változtatta meg belső lényegében is a művészetet. Elfelejti azt, hogy az úgynevezett semleges művek, nem azért nem mentesek a politikától, mert az. alkotóérzés világából adódnak, hanem mert az embernek a tárgyakat alakító tendenciái is világnézetet fejeznek ki. És végül nyitva hagyja azt a kérdést, hogy miképpen Szerezze meg és állítsa a Proletáriátus felszabadító mozgalmába a művészetet már ma.


Mindezek nagyon fontos kérdések, amelyeket nem lehet figyelmen kivül hagyni, ha az új művészetről beszélünk. Anna Siemsen komoly tanulmánya mégis értékes alap, a kérdés pontosabb, teljesebb és határozottabb kidolgozásához, ami hiszszük most már nem késhet sokáig. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére