FĹ‘oldal

Korunk 1930 Január

Fiatal, hiszékeny lélek


Massimo Bontempelli

 


Massimo Bontempelli a „900” (Novecento) c. revü megindítója, melynek programmja a „Ronda” akademizmusa és formalizmusa ellen irányuló reakció. Bontempelli másrészről a psychologizmus, a naturalizmus, a kispolgár-izlés, esztetizmus és szentimentalizmus ellen foglal állást programmjában és irói gyakorlatában. Irrealista és humoros irásai — regények, novellák, színdarabok — (La vita intensa, La vita operosa, Eva ultima, La Donna dei mici sogni stb.) a képzelet jogait akarják visszaállítani az irodalomban. Az iró célkitűzése, saját szavai szerint „mituszokat, meséket, hősöket kitalálni a XX. század használata számára.” Szubsztanciális művészetet akar adni és nem formálisat. Bontempelli antiszentimentális elbeszéléseiben egy tiszta olasz irodalmi tradíciót modernizál: az Ariostóét. Képzelt és többnyire lehetetlen kalandokat helyez egy ultramodern világba, a részletekben pontos realizmussal dolgozva. Hősei ebben az extravagáns világban épp oly magától értődő biztonsággal mozognak, mintha a legköznapibb milieuben élnének. — A jelen novella az iró egy Olaszországban nagy sikerrel játszott drámájának (Minnie la candida) tárgyát szolgáltatta.


 


René Clamart rámbízta Minniet, hogy egy félóráig sétáljak vele a Louvrehoz közeli Szajnarakparton.


Séta közben Minnie hirtelen elszalad mellőlem és egyszerre csak nagy elragadtatással áll meg egy négyszögletes üvegkád előtt, mely egy halászati kellékeket árúsító üzlet bejárata mellé volt kitéve az uccára. Halászati kellékek alatt halak, békák és egyéb eleven viziállatok értendők.


Az üvegkád, amely Minnie naiv érdeklődését magára vonta, tiszta vízzel van megtöltve és piros halakkal: egy sereg lángvörös halacska uszkál lefelé, felfelé, köröskörül, nyugodt élénkséggel és sejtelmük sincs róla, hogy terjedelmesebb tengerek is vannak a világon.


   Istenem! — kiált fel Minnie kezét összecsapva — milyen szépek! Odamegyek, melléje állok és egész komolyan osztom a nézetét:


   Valóban, nagyon jól vannak megcsinálva. Minnie rámnéz:


Micsoda beszéd! „Jól van megcsinálva”, — ezt olyan dolgokról mondják, amik kézzel készülnek, — amikor például maga és a barátai képekről beszélnek, versekről vagy a szabónő ruháiról is lehet ezt...


Éles dialektikával vágtam vissza:


        Mindenekelőtt gondoljon arra, hogy én és különösen René Clamart és Li tudja, hogy még hány más uriember - végigmértem tetőtől talpig, a jóindulatú szakértő tekintetével — ki tudja hányszor mondottuk magáról, hogy „elle est très bien faite”, na és magát még sem kézzel (csinálták.


Minnie hálásan nézett rám és logikátlanul felelte:


 De hát én nem vagyok hal.


 Egyébként, — folytattam tántoríthatatlanul, — éppen azért mondottam, hogy ezek a halak jól Vannak csinálva, mert csinált halak.


*


Rám meresztette a szemét, aztán a halakra, aztán ismét reám. És. újra összecsapta a kezét határtalan csodálkozással.


Igazán ?!


Mint minden egyszerű lény, Minnie nagyon hajlott a csodálkozásra és mint minden csodálkozásra hajlamos lény, korlátlanul hiszékeny volt.


 De hát, hogy tudnak mozogni?


 Tele vannak villamossággal.


Visszafordult a halakhoz, mohó kíváncsisággal hajolt a medence fölé, reszketve nyomta két kezét kis szivére.


 De hát, hogy tudják olyan jól megcsinálni őket? Nézze csak, nézze csak azt ott, amelyik a száját nyitogatja. Azt a pindurkát, amelyik lefelé uszik: óh, hogy hajlik, hogy ne ütközzék a másikba; amelyik lefelé jön. És az a kettő ott fogócskát játszik. Biztosan testvérek. Óh és az a kövér ott lenn, egészen lenn, annyi levegőgolyócskát fujt felfelé, mint a fókák, melyeket a Casinóban láttunk Renével.


Igen kisasszony, csodás készítmények. De az Isten szerelméért ne nyuljon a vízhez: biztosan tele van villamossággal.


Minnie rémülten rántotta vissza újját a víz felszínéről.


 És ez a kettő, mintha éppen engem nézne, ugy-e?


 Itt van René.


 Ó René, — kiáltotta, — nézze ezeket a halakat!


            Minnie, — mondottam Renének, — azt hitte, hogy valódiak. René Clamart jól ismert engem, még jobban ismerte Minniet és rögtön belement a tréfába.


*


Minnie egész nap nem tudott másra gondolni.


Néhány órával később mindhárman egy kis asztal körül ültünk Rumpelmayernél és teáztunk. Ezt a kérdést tettem fel:


Vajjon ezek az elegáns hölgyek mért olyan vének mind és mért: vannak téglavörösre festve ?


René Clamart magyarázattal szolgált:


Az elegáns párisi nő így születik a világra, öregen és tégla vörösen. Álarcban éreznék magukat ha levennék arcukról azt a pirosságot. Előfordul, hogy némelyik némelykor megcselekszi, de ezáltal nagyon gyorsan, túlkorán megfiatalodnak, ezt nagyon szégyenlik és otthon marad nak, vagy legalább is nem járnak ilyen divatos helyekre.


Hölgyünkre néztem, aki gondosan foglalkozott egy rumos süteménynyel, mintahogy én szoktam egy kaland-regénnyel és így szóltam Renéhez:


De Minnie kisasszony?


  Minnie nem párisi; normandiai, vagy provencei, — és különben is: ő kivétel itt; nézd csak, hogy bámulják, mint valami ritka állatot.


Minnie hallgatott, amig nem végzett a süteménnyel. Azután kinyitotta a száját, hogy megszólaljon. Minnie mikor beszélni akart, mindig egy kis idővel előbb nyitotta ki a száját, ami egyébként kedves látvány volt.


Azt hittem, hogy megakarja köszönni megjegyzésemet; vagy pedig szülőhelyére nézve akar pontos felvilágosítást adni, avagy a Rumpelmayer féle cukrászda látogatónőiről fogja véleményét nyilvánítani. — Ehelyett Minnie ezt kérdezte:


   Ha hozzájuk nyúlnak, vajjon kemények-e vagy puhák?


   Kik, az Istenért?


   Hát a kis csinált piros halacskák.


   Puhák, mint az igaziak.


   És ha kiveszik a vízből, mi történik ?


   Ami a valódiakkal, mindig úgy, mint a valódiakkal; tökéletesen vannak megcsinálva: nyitogatják a szájukat, kétszer-háromszor rángatóznak, aztán megmerevednek és nem mozdulnak többé. Mintha halottak volnának.


   És aztán ?


És aztán... aztán eldobják őket és egy pár nap mulva olyanok, mintha elrothadnának.


Minnie hosszan elgondolkozott; azután kinyitotta száját, azután pedig megszólalt:


   És ha egy macskának adják ?


   Megeszi őket,mintha valódiak volnának.


*


(Másnap este Minnie kis szalonjában, miközben Renét vártuk, aki elment szivarokat vásárolni).


   Minnie, mivel ez a dolog annyira érdekli, elmondok egy titkot magának. Miután feltalálták ezeket a rendkivül tökéletes mesterséges halakat, megpróbáltak más állatokat is csinálni: például madarakat, melyek csodálatosan énekelnek.


   De hisz azokat láttam a Chaussée d´Antin-on, Nürnbergből valók.


   Ugy van.


   De ezek csak akkor énekelnek ha felhúzzák egy zsinórral; és csak a fejüket és a csőrüket mozgatják de nem repülnek; ezek igazi csinált madarak és ha hozzájuk nyúlnak érződik, hogy kemények, mint a fém.


   Igen, igen. Eleinte minden tekintetben valódiaknak látszottak, mint a Quai du Louvre-beli halacskák; de azután félig bebalzsamozták őket, nehogy nagyon elterjedjen ez a dolog.


És mért ne terjedjen el?


Mert... mert akkor már nem volna olyan ritka és értékes. Meg aztán, itt van ez a titok; el akarom mondani, de maga nem enged szóhozjutni. Csináltak még néhány más állatot... és aztán... de esküdjék meg, esküdjék meg, hogy nem mondja el senkinek.


Esküszöm, esküszöm.


Azután... csináltak embereket is.


 Jézus Mária!


 Tizenkettőt csináltak: hat férfit és hat nőt.


 Jaj Istenem! Milyenek voltak?


 Pontosak, mint azok a halak. Pontosak, mint én és maga.


 Hol vannak ?


— Azt nem tudják. Mert a dolognak titokban kell maradnia. Nehány nap mulva miután megcsinálták, megszöktek a műhelyből. Keresték minden felé. Hasztalan. Uton vannak, kii tudja merre.


 De fel voltak öltöztetve ?


 Természetesen.


 Mikor történt ez ?


 Több mint egy éve.


 Hol?


   Itt, itt Párisban. Tökéletesek voltak. Lehetetlen megkülönböztetni őket az igazi férfiaktól és nőktől. Gondolja csak Minnie: talán találkoztunk már valamelyikkel, anélkül, hogy tudtuk volna. Talán megtörtént, hogy valamelyik szomszédja a vendéglőben, vagy az uccán, a szinházban, a villamoson... megnézte magát, talán beszélt magával; — és talán azok közül való volt.


   Nem, nem, félek. Nem mozdulok többé ki a házból. Meg kell találni őket, meg kell találni. Mért nem találják meg? Megmondanák, meg kell mondaniok, hogy ők csináltak.


— Ők? De hiszen nem tudják, természetesen. Azt hiszik, hogy igaziak.


*


Minnie megőrült. Hiába próbáltuk én és René Clamart másfelé terelni gondolatát, hiába esküdtünk neki, hogy tréfa volt az egész.


Igen, most azért beszéltek igy, hogy megnyugtassatok. De én tudom, hogy igaz. Talán éppen az ott?... Nem, nem, gyerünk haza.


Mindenkinél, akivel találkozott mesterséges emberre gyanakodott.


Jajgatott és kinlódott. Haza akart menekülni, azután a legrejtettebb szobába, a legsötétebb sarokba. A kényszerképzet nem hagyta el egy percre sem. Éjjel álmában üvöltött, én és René virrasztottunk mellette. Szomorú élet. Ujra, meg újra ismételtük az eskünket, nem is felelt rá: kétségbeesetten, búskomor szemekkel nézett, melyek könnyekkel teltek meg. René megpróbálta, hogy azt mondja neki: — Dehát elvégre mit törődsz vele ? — de ez még (növelte a bajt.


Hogy mit törődöm vele ? Hogy ne legyek biztos benne, hogy az, aki néz, az aki szól hozzám az igazi ember-e? Inkább meghalni!


Némelykor mozdulatlan állott és mondogatta:


És ők nem tudják.


Lehetetlen volt rábírni, hogy hagyja el Párist (— minek? mindenhova eljuthattak „azok” —), senkit sem akart látni, már a cselédeket sem akarta otthon megtűrni: nem hagyta el többé az ágyat; én és René felváltva hoztuk neki az ételt: szomorú, csupa önvádtól megkeseritett élet. Mikor aludt, minduntalan fel-felijedezve beteg álmából, lázasan tanakodtunk, orvosokat kérdezgettünk: hogyan lehetne elszórakoztatni valamivel. Elszórakoztatni ? A rögeszme napról-napra mélyebbre furódott benne, csontvelőig hatotta át. Szünetlenül, mint az ide oda járó órainga, ismételte gondolatát: — Hátha valaki, akit láttam, aki beszélt velem...


René és én a bűnösök és cinkostársak feldúlt életét éltük, hallgatva vergődtünk át a nyomasztó órákon és kerültük egymás tekintetét.


Egy napon, egy és ugyanazon napon, ugyanabban az órában engem és Renét ugyanaz a hirtelen félelemképzet ragadott meg: bármely percben arra a gondolatra juthatott Minnie, hogy René maga, vagy én magam, vagy mindketten ama gépemberek közül valók vagyunk, akiket pokoli, buta, kegyetlen ötletünkkel feltaláltunk számára.


Nem ez történt.


Valami rosszabb.


Rettenetesebb dolog történt, mint amilyenre gondoltunk: a legrettenetesebb.


*


Olyan rettenetes, hogy felülmúlt minden elképzelést. Éjjel volt: a tavasz éjszakája, mely mintegy közömbösen csattant ki Páris fölött zöld lombbal töltötte meg a nappalokat és langyos levegővel az estéket. Minnie aludt. Ugy tünt, hogy nyugodtabban alszik, mint rendesen.


Én és René az ablak előtt állva néztük, hogyan vegyülnek mohón az uccákon és tetőkön az árnyak és a fények a vörhenyes ég alatt. Életünkön tünődtünk, az esztelen kaland által szétmarcangolt életünkön. Egyszerre csak valami tompa állati üvöltés csapott a hátunkba. Elhalványodva fordultunk meg.


Minnie felült az ágyában és reszketve hadonászott két karjával.


Oda futottunk. Ő elhárított bennünket, kiugrott az ágyból, batisztingében a tükör elé rohant.


Reszketve állott meg előtte. Kezeit tördelte, arcát majdnem a tükörlaphoz szorítva igyekezett szemét saját tükörképe szemének legmélyébe mélyeszteni.


Ah! biztos! igen, most látom, látom világosan: én vagyok az, én. Nem vagyok valódi, nem, nem: olyan nő vagyok... olyan csinált. És nem tudtam!


Felordítottunk: — Minnie!´


Nem. Most értem. Biztos vagyok benne: tudom. Ti nem tudjátok.. Mit kell tenni: most? mit tegyek? Oh René, bocsáss meg. Nem az én bűnöm volt. René.


Megpróbáltuk karon ragadni. És ekkor hirtelen megmerevedik, és. úgy látszik mintha egész lénye egyetlen szörnyű gondolatba végződnék, mely egészen körülfonja, elnyomja és amelynek hatalma alatt arckifejezése most szinte szilárdnak látszik. Azután felemeli az egyik kezét és hirtelen, mint egy színésznő elkiáltja magát:


 Mi az ott? Nézzétek! Ott! Színpadiasan az ajtó felé mutatott.


 Senki, semmi Minnie, nyugodj meg.


 De igen! Amott! Ki van ott? Nézzétek meg gyorsan!


Valami gonosz fény cikázott végig az arcán, mint villám az égen, majd eltűnt. És rekedt hangon ismételte: — Ott. — Nézzétek ott, — és mi nem értettük meg a csalást; hogy megnyugtassuk, odaszaladtunk, de még nem voltunk az ajtónál mikor hirtelen megfordultunk, mintha egy villámcsapás rándított volna visszafelé. És alig láthattuk még, ahogy Minnie, mint egy fehér kisértet az ablak felé repül: orditva akarjuk magunkhoz kapni, de már levetette magát: az ingnek egy foszlánya René csontvázzá aszott kezében maradt. Minnie teste zuhant — az idő egy örökkévalóságnak tűnt nekünk: azután hallottuk odalenn a kövezeten az ütődést.


(Olaszból fordította: Horvát Henrik).


 


Vissza az oldal tetejére