FĹ‘oldal

Korunk 1930 Január

A mai tömeglélektan ellenmondásai


Vas István

 


Fölösleges lenne ma már ismételni, hogy a modern kultura a kollektiv kultura felé tendál. Mindenki előtt ismeretes a racionalizálással járó egyöntetüség, vagy a tömegeknek a modern művészetre való hatása, a film, amely anyagánál fogva is kollektiv művészet és végre mindinkább nyilvánvalóvá lesz az a tény, hogy a történelem fejlődése egy kollektiv organizáció, a szocialista társadalom felé vezet.


Érdekes jelenség azonban, hogy a tudományos pszichológia, pontosabban a tudományos tömegpszichológia mindmáig többé-kevésbé éles kritikával fordul a tömegeknek a történelemben való szereplésével szemben.


Első és legismertebb ilyen tömegkrtika Gustave le Bon könyve: A tömegek lélektana. Abból a megállapításból indul ki, hogy a tömegpszichológia nem az összetevő egyének pszichológiájából alakul, hanem van egy kollektiv tömeglélek, melynek következtében az egyén a tömegben egész máskép érez, gondolkodik és cselekszik, mintha magában érezne, vagy gondolkodna. Az oka ennek a jelenségnek Le Bon szerint ott keresendő, hogy „az egyén a tömegben már csak a sokaság ténye által is a legyőzhetetlen hatalom érzetéhez jut, mely megengedi, hogy oly ösztöneit engedje szabadjára, melyeket egyedül okvetlenül megfékezett volna”. — Másik oka ennek a tömegek szuggesztibilitása, melynek következtében az egyén hasonló folyamat alá kerül, mint a hipnózis. „Csupán egy organizált tömeghez való tartozás által az ember néhány fokkal leszáll a civilizáció létráján. Elkülönitettségében talán művelt egyén volt, a tömegben barbár, azaz ösztönlény. Az egyén intellektuális képességei a tömegbeolvadás által jelentősen csökkennek. A tömeg ingerlékeny és változó hangulatú. Befolyásolható, könnyenhivő és kritikanélküli. Asszociációi fantasztikusak; számára nem létezik a lehetetlen. Nem ismeri sem a kételyt, sem a bizonytalanságot. Miután a tömegnek az igazságra vonatkozólag semmi kételye nincs, tekintélytisztelő és konzervativ, alapjában véve fél a haladástól. Egyrészt kegyetlenség, brutalitás, másrészt önzetlenség, idealizmus, lemondás egy cél érdekében. Az értelem nem, hat rá, az erőt és természetfölöttit respektálja csak.


Mc. Dougall 1920-ban megjelent könyvében, a tömegszellem-ben hasonló éles kritikát mond a tömegekről. A tömegpszichológia abszolut gátja az intelligenciának, csak a durva és tökéletlen szenvedélyre képes, vagy az üres tradiciók, vagy a céltalan rombolás szolgálatában áll. A tömegek problémájának megoldását Mc. Dougall az organizációban látja, mely a tömegeknek az egyén tulajdonságait képes kölcsönözni.


Érdekesebb Trotter könyve: A tömegek ösztönei békében és háborúban. Feltételez az embernél egy tömegösztönt, mely egy csomó állatfajnál meg van. Ennek a tömegösztönnek biológiai analógiája a test felépítése sejtekből. Az ember három primer ösztönének az önfentartási ösztőnt, a nemi ősztőnt és a tömegösztönt tartja, melyek közül a tőmegősztőn gyakran szembehelyezkedik a másik kettővel. Innen, valamint abból a tényből, hogy a tömegösztön lényegében konzervativ, következik az a jelenség, melyet általában elfojtásnak neveznek és melyet a tömegösztön erőszakol az egyénre.


És evvel elérkeztünk Freudhoz, aki legutolsó pszichológiai ill. metapszichikai vizsgálódásainak során* eljutott a tömegek pszichológiájához. Massenpsychologie und Ich Analyse című könyve határozottan a legtermékenyebb tömegpszichológiai elmélet. A libidó fogalmából indul ki, melynek Plato Erosához hasonló jelentőséget ad, azaz így nevezi azt az egész érzéskomplexumot, melyet általában szeretetnek neveznek. Ennek magvát a nemi szerelem képezi, de idetartoznak a szülői, gyermeki szeretet, a barátság, emberszeretet és a dolgoknak és eszméknek a szeretete is. Arra a meggyőződésre jut, hogy csak ez az elementáris erő lehet az, mely az embereket tömegeikké forrasztja össze. De azt is megállapítja, hogy csak ott jöhet létre tömegpszichológia, ahol a libidó eredeti céljaitól különböző gátlások által eltérittetik. Itt érdekes párhuzamot von Freud a tömegpszichológia, a hipnózis és a szerelem között. Mind a háromnál hasonló jelenségek: az egyéniség erős mértékben való kikapcsolása, a kritika hiánya, ösztönösség, beszámithatatlanság stb. Freud ezt az emberi lélek két nagy komplexumának, az énnek és az én-ideálnak kettősségéből magyarázza. Az én az ember ösztönös része, az én-ideál pedig az a faktor, mely cenzurát gyakorol az ösztönök felett, mely az elfojtás funkcióját teljesíti, szóval kitűzött normák és ideálok érdekében gátat vet az ember ösztönélete elé. Az énnek és az én-ideálnak kettőssége állandó feszültséget okoz, mely a tömegpszichológiában, hipnózisban és szerelemben úgy oldódik fel, hogy az én-ideált az ember kivetíti egy bizonyos személyre és egy komplikált pszichikai működés, az azonosítás által énje és én ideálja egybeesnek. Igy tehát Freud elsőrangú jelenséget tulajdonit a tömegvezetőinek.


A tömegpszichológia eredeteit az ősi emberi hordára vezeti vissza. Itt a törzsfőnök korlátlan érzelmi hatalmat is gyakorolt a törzs fölött azáltal, hogy a többieket visszatartotta a nemi érintkezéstől, így tehát „belekényszerítette őket a tömegpszichológiába”. Neki magának nem volt erre szüksége, miután ő libidóját egyenes úton vezette le. Ha meghalt, egyik fia követte, aki hamar liquidálta a tömegpszichológiát csak azáltal, hogy megszűnt ránézve a nemi korlátozás. Ebből az atavisztikus hordaérzésből magyarázza Freud a modern tömegpszichológiát is.


Ha már most ezeket az elméleteket akár a történelem menetével, akár az egyén fejlődésével akarjuk összhangba hozni, minduntalan ellenmondásokba ütközünk. (történelem tömegeinek különböző magatartása, kollektivabb és individuálisabb korok periódikus változása stb.). Ezek az ellenmondások azonban kiküszöbölődnek, ha a tömegpszichológiát történelmi szempontból, azaz a fejlődés szempontjából vizsgáljuk a tömegekre nézve és az egyénre nézve is.


Az ember semmit sem csinál, amire nincs szüksége. Nemcsak szerszámait, gépeit alakítja a szükség, de egész etikája, pszichológiája szükségleteinek fejlődéséből magyarázható. (Persze itt nem szabad csupán az úgynevezett és a pszichikai szükségletektől helytelenül elválasztott materiális szükségletekre gondolni). Kérdés, vajjon a tömegpszichológiát csupán az alakította ki, hogy az egyenes kielégülésben meggátolt libidónak szüksége volt levezető útra?


Elsősorban világos, hogy olyan velünk született primer szociális ösztönről, mint Trotter tömegösztöne nem beszélhetünk. Az ember fejlődésének első korszakában, az anyaméhben, a legtökéletesebben egoista. Egy önmagában lezárt rendszer, mely a külvilággal semmi összeköttetésben nincs. A külvilággal elég kedvezőtlen körülmények között kerül először szembe, a szülésnél, amikor életét csak nagynehezen (sokszor egyáltalában nem) tudja fenntartani a hirtelen rázuduló külvilággal szemben. Csak lassan eszmél rá, hogy élete fentartásához okvetlenül számitásba kell vennie a külvilágot és meg kezdődik az életen át tartó harc, melyben az egyén alkalmazkodik a külvilághoz, de egyúttal igyekszik azt úgy alakítani, hogy minél több gyönyört kényszeríthessen ki belőle. Ez a harc az ember pszichológiájának kialakulására különböző hatásokkal van. Egyrészt kifejleszti a külvilág szeretét, (tárgyak szeretete, természetszeretet, emberszeretet, barátság, szerelem stb.) másrészt egy meghunyászkodást a külvilág által ránkkényszeritett körülmények iránt) (konzervativizmus). Ez az állandó kölcsönhatás egyén és külvilág között alakítja ki azt, amit egyéniségnek, személyiségnek nevezünk, másrészt a külvilág nyomasztó hatása fejleszt ki egy alsóbbrendűségiérzést és ennek ´ellensúlyozására egy hatalmi vágyat, a fölényérzet állandó keresését.


Hogy az egyén számára ez a harc a külvilággal sikeresebb legyen, alakul ki az emberi társadalom organizációja. Ennek az organizációnak a fejlődését az ember és külvilág dialektikus kölcsönhatásából folyó törvények szabják meg, melyekről Marx azt írja: „Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott szükségszerű, akaratuktól független viszonyok közé kerülnek”. Ez az organizáció a maga megtárgyiasodott öntörvényszerűségével az egyén számára bizonyos fokig szintén a merev külvilág szerepét vette át, melyhez az egyénnek alkalmazkodni kellett. Ez az alkalmazkodás fejlesztette ki azt a jelenséget, melyet elfojtásnak és sublimációnak neveznek, azaz a lelki élet egy részének visszafojtását, tudatalattivá tételét. Ez az elfojtott tudatalatti komplexum, eredeti síkjából kiszorítva, rejtett formákban éli ki magát. Ilyen jelenség volt például, mikor a középkorban a tömegek visszafojtott sexualitásukat vitték bele vallásos életükbe. Ez magyarázza meg Le Bonnak azt a tételét, hogy az emberek a tömegekben élik ki meg nem engedett ösztönüket, t.i. egész tudatalatti ösztönvilágukat átvitt formában élik ki. Ez adja meg a tömegpszichológiának azt az érthetetlen vadságot és feszültséget.


Hogy a tömegekben úgy eltünik az emberek egyénisége, az más okból magyarázható. Az amit egyéniségnek, személyiségnek nevezünk nem áll ellentétben a külvilág szeretetével, hiszen anélkül el sem volna képzelhető. Az az érzés ellenben, melyet hatalmi vágynak, fölénykeresésnek neveztünk, a legélesebb ellentétben áll az én és a külvilág harmonikus egészet képező kölcsönhatásával szemben. Ez az ellentét hoz létre egy másik elfojtási rendszert; t. i. ahhoz, hogy ez a fölényérzet megmaradhasson, el kell nyomni minden érzést a külvilággal szemben, ahhoz viszont, hogy a külvilágba beleolvadjunk, el kell nyomni ezt a hatalmi vágyat, miután a kettő egymás mellett nem lehet meg.


Ha a történelemben vizsgáljuk meg a tömegek szerepét, szintén nem találjuk elégnek Freud teóriáját. Az első magányos egysejtektől a társas állatokig hasonló út vezet, mint a megszülető csecsemőtől a szociális emberig. Mint ahogy az egyénnél a beilleszkedés az emberek közé szükségszerűen létrehoz egy visszafojtást, pszichológiai elnyomást, úgy a történelem szükségszerűen vezet el az osztályelnyomásig, mely a Le Bon és Freud által vázolt tömegpszichológiának előfeltétele. Ennek a fejlődésnek csak egyik habár nagyon lényeges ettapeja a Freud által leirt őshorda.


Azt is észrevehetjük, hogy különböző korszakokban menynyire más a tömegek magatartása. Ugy látjuk, hogy a társadalmi alakulatok mindig a tömegkulturával kezdődnek és hogy ilyenkor a tömegpszichológia jelentős kulturtényező, sőt mondhatjuk, hogy a tömegpszichológia alkotja a kulturát. (Asszír kultura, Kina, India, Egyiptom, görög őskor, keresztény középkor). Azt a sötét képet, melyet Le Bon és Freud a tömegekről vázolnak, csak a társadalmi alakulatok dekadenciáján láthatjuk. Ilyenkor a tömegek szerepe valóban vagy konzervatív, vagy romboló. A vezetők jelentősége is csak ilyenkor nyer nagy szerepet.


Minden onnan származik, hogy ezeknek a tömegkulturáknak az organizációja osztályelnyomáson alapult. Amint az uralkodó osztály elvesztette erejét és fejlődőképességét, szétzüllött az egész organizáció és már csak egyes egyének szugesztiv hatása volt összetartókapocs. Természetesen, mint ahogyan ezen tömegek organizációjának karakterisztikuma az osztályelnyomás, pszichológiájuk karakterisztikuma a lelki elnyomás, visszafojtás.


Amilyen mértékben fejlődik a mai társadalom egy új társadalmi alakulat felé, olyan mértékben bontakoznak ki előttünk egy uj tömegpszichológia csirái. Ilyen tekintetben tehát korunk fejlődése sok analógiát mutat fel avval a fejlődéssel, amely az antik társadalomból a középkori társadalomhoz vezetett.. Éppen a szociálista mozgalmon belül sok középkorra emlékeztető tünetet találunk (szektaharcok, merevség, dogmatizmus, új puritanizmus stb.). Ezek alapjában véve reakciós tünetek. A mostani társadalmi átalakulás jelentősen különbözik az eddigiektől. Mint ahogy politikai és gazdasági téren nem egy új osztály harcát az uralomért jelenti, hanem harcot az osztálytársadalom ellen egyáltalán, úgy pszichológiailag nem új elfojtási rendszert, hanem harcot az elfojtás és a lelki cenzura ellen. Az elfojtás az új tömegorganizációnak nem érdeke, sőt káros számára. Hiszen napról-napra jobban láthatjuk, hogy az elfojtott érzéseknek más sikon való kiélése mennyire árt a szociálista mozgalomnak.


Miután ez a tömegszellem nem az egyénre kivülről ráerőszakolt, hanem az egyénből adódó, megszünteti az énnek és az én ideálnak kettősségét. Az út az új tömegpszichéhez, tehát az individuum felszabadulásán át vezet.


* Jenseits des Lustprinzips, Das Ich und das Es.


 


Vissza az oldal tetejére