Alább következő elbeszélés mutatvány Balázs Béla Unmögliche Menschen cimű most megjelent regényéből, (Rütten und Loening Verlag. Frankfurt A. M. 1929.) Az Unmögliche Menschen hőseit nagyon jól ismeri az a generáció, amelyik ma a 30 felett jár. Ez a generáció szerepel ugyanis a regényben, de nem a mai hanem a háború kitörésekori habitusával. Balázs Béla regénye a „lélek” ama kalandorairól és lázadóiról beszél, akik állandóan a lelkükkel és a belső konfliktusaikkal foglalkoztak s akiket szakadatlanul ethikai problémáik hajtottak Ezek az emberek csak a „lélek követelései” szerint akartak élni s nem volt semmi érzékük a hétköznapok realitásai iránt. A regényben szereplő embereket mind ugyan az a nyugtalanság hajtja. Mi a fontos? Mi a mérték? Mihez tartsa magát az ember? S ezekkel a kérdésekkel tulajdonképpen lázadnak, a szociális valósággal való összeköttetésük hiányában természetesen csak légüres térben. A regény két hőse azonban átmenti magát a regény horizontján felrajzolódó új társadalmi valóságba. A chaosból az út csak ide vezethet. — Az európai irodalom ma ismét forduló előtt áll. Az „új tárgyilagosság” szikkadtsága után egy „új szellemiség” ébredez. Balázs Béla regénye már ennek a fordulatnak a jegyében áll. — Az itt közölt részletet mi fordítottuk. (G. G.)

 

—  Meg akarsz ismerkedni vele? — kérdezte a barátom.

—  Nem, — válaszoltam. — Ha előbb megismerkedem vele és azután feleségül veszem, hisz akkor az lesz a látszata, hogy azért vettem feleségül, mert tetszett. Hogy tehát valami különös egyéni érdeklődés vitt az irányba. Nem! Ő maga is azt írja, hogy feleségül szeretne menni valakihez, aki ugyancsak nem óhajt semmit, semmiféle mélyebb érzelmet vagy lelki közösséget, hanem csak egy becsületes útitársat tárgyilagos alapon. Miután az emberek csak így biztosíthatják kölcsönösen a nyugalmat és a belső szabadságot egymásnak. Nagyon helyes! Még ma éjszaka írni, fogok neki és megkérem, hogy legyen a feleségem. Anélkül, hogy láttam volna. Hogy becsületes, művelt ember, azt látom ebből a levélből, a többi pedig nem tartozik reám.

Még aznap éjszaka írtam Zürichbe. Megírtam neki, hogy nem valami szerelmi csalódás miatt ugyan, de mégis valami teljesen hasonló házassági közösséget szeretnék, mint ő. Megírtam, hogy filozófus vagyok s hogy egy nagy munkán, az etika egy új rendszerén dolgozom s hogy csak a munkámmal van belső lelki közösségem. Az emberekkel szemben szeretem megőrizni a távolságot s hogy feleséget és háztartást főleg azért szeretnék, minden nagyobb intimitás nélkül, hogy még kevesebb emberrel kelljen érintkeznem. Röviden: megkérdeztem tőle, Vajjon ebben a formában akar-e az útitársam lenni. Közöltem vele, hogy egy kis vagyonnal rendelkezem, anyagi gondoktól tehát nem kell tartanunk.

Erre két hétre találkoztunk Budapesten és egy héttel később már házasok voltunk és beköltöztünk a vörös erkélyű, kicsi budai házba.

Jolanthe tetszett nekem. Nem külsőleg értem. Jóllehet csinos, sőt mondhatnám szép volt. De ép ez nem volt nagyon kellemes a számomra. Sokkal inkább nyugtalanított. Karcsú volt és betegesnek látszott. — Arca keskeny volt s a homlokára simított frizura miatt még keskenyebbnek tűnt. Később ez a valószínűtlen karcsúság és keskenység ingerelt. Ugy tűnt, mintha ezekkel minden hasadékon és hézagon átbújna. Ez elől hiába zárja és torlaszolja el magát jaz ember. Nagyon hosszú szempillái voltak és fáradt tekintete. Általában ez a lágy bágyadtság, ez a kegyes szomorúság volt külsejéről a lényeges benyomás. Sötétkék selyemruhát viselt, fehér csipkezsabóval és csipkekézelőkkel. Ezekkel művészien egyéni akart lenni. Ezt azért említem, mert szinte sohase láttam még más ruhán. Egész lényében, a haján, a szemében, a hangjában volt valami selymesen sötét és selymesen lágy. Nagyon halkan beszélt, kissé éneklő hanghordozással. Viszont nagyon sokat beszélt, a legtöbbször a hallgatás szépségéről.

Jolanthe egyszerű volt és becsületesen tárgyilagos, olyan, amilyennek vártam. Az első napon csupán két dolgon csodálkoztam. Az egyik az volt, hogy amikor lejöttünk az anyakönyvvezetőtől, halkan és álmodozóan (jóllehet az álmodozó hang, mint ahogy már mondtam a természetes és állandó hangja volt) azt jegyezte meg, hogy tulajdonképen milyen szép és előkelő valami az, hogy két ember ilyen kötelékre léphet. A másik az volt, hogy különös örömét fejezte ki a fölött, hogy filozófus vagyok, miután a filozófiát ő magja is nagyon becsüli s ő is foglalkozott vele. Természetesen ebben a megjegyzésében sem volt magában véve semmi különös. Valójában így volt. Mégis ez a megjegyzése már nem volt kellemes számomra.

Röviden: bevonultunk az óbudai házacskába és Jolanthe nekilátott „az új otthon” berendezésének. Igy fejezte ki magát. Kora reggeltől késő estig dolgozott. Ezért én is csak hálás lehettem néki. Ám már akkor nyugtalanított az az álmodozás és túlzott buzgalom, amivel a dolognak neki látott. Mindent szépnek és kedélyesnek akart. Azt akarta, hogy jól érezzem magam.

Pihenés nélkül járt föl-alá egész nap halk és puha, a térdeiben kissé besüppedő járásával. S minden oly selymesen puha és simulékony volt rajta. (Ludtalpai voltak és ezzel a járásával akarta eltitkolni). Talán emiatt volt az az érzésem, látva szüntelen, csendes tevékenységét, mintha... mintha valami pók szőné a hálóját. Tőle teljesen külön két szobám volt s Jolanthe mindent úgy rendezett, hogy még az étkezések ideje alatt sem kellett találkoznunk. Mert ha akarom, — hangsúlyozta — az ételt beküldheti a szobámba is. Teljesen úgy legyen, ahogy nekem kellemes. Nem szükséges, — hangsúlyozta — bogy az ő jelenlétéről egyáltalán tudomást vegyek.

Mindenesetre ez megfelelt a megállapodásunknak. Ő azonban olyan nyomatékkal hangsúlyozta, olyan.... áldozatkészséggel, hogy az ellentmondásomat kihivta. S ezért nem is voltam oly sokat egyedül, mint amennyi tulajdonképen kellemes lett volna számomra.

Hangsúlyozom: nem rajta múlott. Vagyis nem azon, amit beszélt vagy cselekedett. Látszott rajta, hogy a programmunkat feltétlenül keresztül akarja vinni. Ezt azonban oly alázatosan tette, oly... példáúl lábújj(hegyen járt s a szegény Karl (így hívták a fiát) alig mozdulhatott, ha úgy vélte, hogy dolgozom. Ebben a szakadatlanul csinált, szinte erőszakolt nyugalomban, ebben az állandóan látható láthatatlanságban természetesen a közelét sokkal inkább éreztem, mintha....

Jolanthenak természetesen a legjobb szándékai, voltak. De azért mert a saját életét olyan egészen és oly alárendelőleg az enyém után igazította, valahogyan nem felelt meg a megállapodásunknak.

Emellett Jolanthe nagyon jól érezte magát. Nagyon is jól. Ez már az első időben ingerelt. Szerény és csendes volt és mégis megtartotta állandó fáradt szomorúságát. Ha pont tizenkettőkor az ebédlőbe léptem a fiával összeölelkezve találtam: Mater dolorosa! (Ha véletlenül korábban jöttem, sohasem találtam kettőjüket így). Bánatosnak látszott, egyszersmind azonban tüntetett a megelégedettségével. Olyan volt, mintha azt akarta volna mutatni nekem, hogy többet kap, mint amennyit várt. Normális udvariasságomat ezáltal valami különös érzelmi megnyilatkozásnak vette... Az a szokása is meg volt, hogy egyre-másra megállapította, milyen szép ez vagy amaz.... „Milyen szép, hogy így hármasban a lámpa alatt, az erkélyen együtt ülünk...” Mindent, mint valami jelenetet látott s hasonlókép minden szituációt berámázott. Ezzel minden pillanathoz, amit vele töltöttem, erősen oda ragasztott.

Hangsúlyozom: mindez csak a levegőben volt. Jolanthe tulajdonképen korrektül s a megállapodás szerint viselkedett. Az ember semmit sem vethetett a szemére. Az időmet egyáltalán nem vette igénybe. Ellenkezőleg. Ösztönzött a munkára és érdeklődött a művem iránt. Sokkal többet, mint amennyire szükségem volt. Olyan nagy súlyt helyezett a munkámra, hogy lassan véle szemben is felelősnek kellett éreznem´ magamat. Még inkább ingerelt azonban az az öröme, amelyet munkám haladása felől nyilvánított. Ebben az örömben ugyanis volt valami.... valami, minha őneki is része volna benne. Valami visszaútasíthatatlan behatolás az én ügyembe. Mert ´hiszen őszinte örömét csak nem utasíthattam vissza?

Már az első időben éreztem, hogy dacára szerénységének, tartózkodásának és selyem puha lényének kezd ragadni hozzám, selyem puhán és kivédhetetlenül. Mert hiszen mindez csak a levegőben volt. S ez az állapot egyre rosszabbodott. Egyre közelebb nyomult és mind erősebben hozzámtapadt: annak ellenére, hogy méginkább visszavonulni, sőt szinte kerülni látszott. De miért? Miért került? Hisz ez által minden még magasabb hangsúlyt kapott s a házirend tisztára gyakorlati rendszabályai líraivá, egy lelki állapot kisugárzásává lettek!

Egyik napon váratlanul új frizurát csinált magának. Ugy tettem, mintha semmit se vennék észre. Nem is utalt rá. Nem is érintette semmivel. Csak csendesen ült: az asztalnál, csendesebben, mint máskor és szégyenlősen mosolygott. Ettől a naptól kezdve körülbelül kéthetenként új frizurája volt. Nem, nem, — sohase kérdezte meg, vajjon nekem tetszik-e a frizurája. Csupán a szégyenlős mosolyra szorítkozott. Engem azonban ez a szomorú, gyáva és alázatos mosolygás bosszantott. Mire való ez? Mitől fél? Miért látszik mentegetnie magát? Hát nem volt minden rendben?

 Ó, Jolanthe nem volt kokett. Ezt nem lehet mondani róla. De miért félt oly nagyon attól, hogy egyszer fésületlenül, vagy rendetlenül láthatom? Miért volt ez a félelme? Hisz a férje voltam, a társa.

Mit akart még? Mi volt az, amiért oly´ óvatosan kellett bánni vele?

Nem is beszélt soha arról, hogy akarna valamit. Ilyesmi nem történt soha. Ellenkezőleg egyre csak azt hangsúlyozta, hogy én érezzem jól magam. S lassan, láthatatlanul, anélkül, hogy a viszonyunkban vagy életmódunkban akár a legcsekélyebb változás történt volna, valami rám hengeredett, belém szívta magát és rámragadt, mint egy telesirt, nedves zsebkendő.

Egyszer egy régi, szép medaillont vettem észre a nyakán. Megnéztem. „Nem ismeri?” — kérdezte mosolyogva. „Hisz mindig viselem”.

Ez hazugság volt. A medaillon először volt a nyakán. Kizárt dolog, hogy ne vettem volna észre. (Mindig nagyon figyelmesen megnéztem). De hagytam a medaillont és leültem a helyemre. Nem akartam róla többet beszélni. Jolanthe azonban állandóan birizgálta a medaillont. Evés után az ő szomorú, félelmesen alázatos hangján a következőket mondta:

„Nem érdekli önt, hogy kinek a képe van a medaillonon? ”

Erre nem válaszolhattam őszintén, hogy engem egyáltalán nem érdekel.

Jolanthe egy férfi arcképét mutatta.

„Ki ez?” — kérdeztem mechanikusan.

„Franz” — mondta hosszú szünet után.

„Ki az?” — kérdeztem tovább, — szórakozottan.

Jolanthe reám néz hosszú pillájú fáradt szemeivel s azután elforditja az arcát.

„Miért mondja azt, hogy nem ismeri? Nincs erre szükség!” — mondta alig észrevehető, lágy, suttogó hangon s az ujjaival megérintette a kezem.

„De én nem tudom” — folytatom. — „Nem tudom! Sejtelmem sincs róla!” (Hisz a testvére is lehetett vagy akárki más).

„Franz Silzer” — válaszolt lesütött szemekkel.

„Ugy? Ki az?” — kérdeztem automatikusan.

Erre Jolanthe hirtelen elmosolyodva felemelte a tekintetét valami egészen új, meglepő kifejezéssel.

„Rossz emlékezete van magának”.

Ekkor jutott eszembe, hogy a kép Karl apja Svájcból.

Jolanthe nevetett. Hamisan nevetett! Tényleg hamisan! És a vidámsága egész nap tartott. S még egy héttel később is minden alkalommal célzásokat tett a rossz emlékezetemre. Mintha nem hitte volna el, hogy a névről tényleg megfelejtkeztem! Valami megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan okból kifolyólag örvendett ennek az esetnek. Sőt, szinte ragyogott. Tökéletesen megváltozott.

Körülbelül tiz nappal ezután az „esemény” után elmentünk a Dunapartra sétálni. Mind a ketten hallgattunk. Jolanthe megint komoly volt és szomorúbb, mint valahai.

„Milyen szépen süt a hold,” — mondotta s hirtelen valamit a vizbe dobott. Pontosan láttam és hallottam is, ahogy a tárgy a vízben csobbant.

„Mi volt az?” — kérdeztem mechanikusan.

 

„Semmi” — válaszolta halkan Jolanthe lehajtott fővel.

Közben azonban tudatos lett előttem a mozdulata és tudtam, hogy a medaillont dobta a Dunába.

„Mit dobott a vizbe?” — kérdeztem mégegyszer szórakozottan.

„Ah semmit! Hagyja csak... Egy követ!” — mondotta, jóllehet oly feltűnően csinálta, hogy egyáltalán nem tételezhette fel, hogy nem veszem észre.

Ebben a pillanatban került egészen a tudatomba, hogy mi történt. Hogy Jolanthe rám akasztotta magát és hozzám ragadt. Hogy rajtam lóg, mint a lebegő a szakadék fölött. Hogy hiába egyeztünk meg a belső distancia és a lelki függetlenség felől, és hiába őriztük meg a kölcsönös szabadság minden külső formáját, — a lélek ragadós. A lélek keresztül hatol minden princípiumon, keresztül-kasul minden házirenden. A lélek épp utitársak számára a legveszedelmesebb felszerelés.

Lehet, hogy akkoriban kísérteteket kezdtem látni. Ragadós volt a levegő viola-szaga és ragadós a sötétkék selyemruha. Kétségtelenül: Jolanthe ezután is mint azelőtt a legkorrektebben viselkedett. Sőt látszott, hogy észrevette az idegességemet, mert hangsúlyozta, ha lehetséges még gyakrabban, hogy „egyáltalán ne törődjem vele”.

Akkor már minden elviselhetetlennek tünt előttem. A szobalányt nem engedte be a szobámba, ő maga takarított, nehogy kézirataim öszszezavarodjanak. Ingerelt, hogy minden, még a legkisebb tárgy helyét is olyan pontosan tudta. Honnan volt olyan beavatott? És miért? Olyan érdeklődésről tett tanúságot, ami tulságosan sok volt a számomra, mert nem akartam viszonozni!

És hogy mindenre gondolt! Ez kétségtelenül csak dicséretre méltó. Tudom. De az ingemről még csak egy gomb sem hiányzott soha! Még véletlenül sem! Szeretetteljes figyelme szakadatlanul kisért. S ebben az ő részéről valamiféle szemrehányást is éreztem. Talán nincs igazam. Gondoskodásában azonban volt valami néma kétségbeesett keresés valami megállás után, valami ragadás, valami belém kapaszkodás. És ez a beteges kicsike test, ez a sápadt szomorú arc és ez a hallgatás, ami a gyengédséget kierőszakolja...

Már nem tudtam nyugodtan otthon tartózkodni. Már nem mentem többet a vacsorára, Jolanthe sohasem tartóztatott vissza. Sohasem kérdezte hova megyek. De éppen ez az, hogy osztentative nem kérdezte! S ha a dunaparti vendéglőben étkeztem, véletlenül ép ott ment el. Nem feltünően. Nem jött oda, hanem csak egy pillanatra megjelent, óvatosan, az árnyékban és tüstént eltünt ismét. Már azt hittem vízióim vannak. De hogy jutok én ahhoz, hogy ilyen vízióim legyenek? Rossz talán a lelkiismeretem? Miért volna rossz? Hisz én nem ígértem többet, mint amennyit adtam.

Erre kezdtem elhanyagolni magam s már egyáltalán nem voltam képes rendszeresen dolgozni. Viszont sohase jöhettem olyan későn haza, hogy Jolanthe szobájában a lámpa még ne égett volna. Még ha reggel négy óra körül jöttem haza, Jolanthe még lakkor is ébren volt. Abban a pillanatban azonban, amidőn a kertajtót kinyitottam, kialudt a fény. Tudnom ugyanis nem volt szabad, hogy ébren a hazatérésemre vár. Nem volt szabad tudnom! Az ablaka azonban már a kertajtóból látható! Rákellett tehát jönnöm, hogy nem akarja, hogy megtudjam!

Beszélni sose beszéltünk erről, viszont éjjel-nappal körül voltam véve Jolanthe szomorú, violaszagú, selyem-lágyan szenvedő gondoskodásával. Biztosan Ön azt hiszi, hogy a Vampirok ijedelmes bestiák. Egyáltalán nem. A vámpirok csendesek, bágyadtak, szomorúak, selymesen lágyak és némák, lúdtalpuk van, ragadnak és szótalanul és selyem-puhán csüngnek az emberen!

Még egy más veszedelem lebegett a violaszagú levegőben. Jolanthe gyermeket akart. Pontosan tudom, jóllehet a gyermeket nem szerette. Karit se szerette dacára túlzott, látványossági gyengédségének. Miért akart tehát még egy második gyereket? Miért?

Már nem birtam ki. Beszélni akartam vele, viszonyunkat rendbe akartam hozni. Jolanthe azonban idegesen vibráló szempillákkal rémülten védekezett. Minek beszélni? Hisz a szavak, a fogalmak oly lomposak és elrabolják a hangulatok virágporát. S a nüanszok s a lelkek zenéje és a fotográfia! „Az emberi vonatkozások” — mondotta — „finom velencei üveg”, s keskeny, finom kezével a levegőbe egy kristály kelyhet rajzolt s egyszersmind mutogatta a kezét. „Az emberi vonatkozások törékenyek” — mondotta — „s óvatosan kell velük bánni”.

„Ellenkezőleg”, — válaszoltam. — „ami törékeny azt el kell hajítani, össze kell törni és csak az maradjon meg, ami erős”.

Erre Jolanthe nagyon óvatosan, kegyesen és halkan egy megjegyzést tett a filozófiára. Egy alig észrevehetően irónikus, lebecsülő megjegyzést. Hogy a filozófia nem hatol a lélek legmélyebb fenekére, mert a filozófia kiszámítja Istent s éppen ezért nem élheti meg.... Én mondtam ezt neki pár nappal azelőtt. Szokása ivott a saját szavaimat rám ismételni. Még kínosabb volt azonban hogy minden szavamat, minden futólagos megjegyzésemet pontosan megjegyezte. Ezáltal egész életemet, minden pillanatomat valami görcsös fogással megrögzítette az emlékezetében. Ebben egyszersmind éreznem kellett azt a csendes vádat, hogy jeleneteket és adottságokat, amelyek számára jelentős események voltak, én magam oly annyira elfelejthetek.

Beszélni akartam tehát vele. Ám mindig hamis sínekre tolódott a dolog. Egyre filozófiai viták lettek belőle, minden valamiféle eredmény nélkül. Láthatólag azonban ezek a beszélgetések mégis nyugtalanították. A hangja olyan félénk lett, oly gyáva és alázatos, hogy fojtogatott, hogy a legszivesebben ordítani szerettem volna, hogy szinte az arcába vágtam amiért egyre cirógatni, egyre bátorítani kellett.

Egyik napon felkerestem a szobájában és azt mondtam neki, hogy pár napra Berlinbe kell utaznom egy kiadóhoz. Ez nem volt hazugság. 0 azonban tudta, hogy ennek ellenére sem a könyvről van szó.

„Nagyon jót fog tenni magának ha megint egyszer régebbi társaságába kerül”, — mondotta félénken, szomorú mosollyal. „Becsomagolom az utitáskáját”.

És tüstént neki látott a munkának. Elkezdett csomagolni. A következő nap azonban hirtelen megbetegedett. Tényleg beteg volt. Két orvos állapította meg. Valami súlyos hülése volt, az orvosok még féltek is egy tüdőgyulladástól. A láza negyven fokig emelkedett. Az ilyesmit nem lehet szinlelni.

Jolanthe azonban nem akart lefeküdni. Erőszakkal kellett az ágyba fektetnem és még vigasztalni és megnyugtatni, S természetesen nem. utaztam el Berlinbe.

És most jön a legfontosabb. Mindaddig mig nem tudta, hogy otthon maradok-e vagy elutazom, úgy követte minden mozdulatomat alázatos gyáva tekintetével, mint valami megvert kutya. Amikor azonban kijelentettem, hogy nem utazom, tüstént egy különös változás állott be rajta. Valami sugárzó, nevetve triumfáló világította át az arcát. A hatalomérzés!

„Szegényke!” — mondotta fölényes, jóságosan leereszkedő szeretetre méltósággal. „Szegényke miattam kell idehaza maradnia”.

„Szegényke!” Ezen a hangon kezdett beszélni. Megveregette az

arcomat és ezt mondta: „ne féljen, nem történik semmi baj”. Ezzel természetesen egész egyszerűen az ő betegségére gondolt. A hangjában azonban benne volt, hogy nem szükséges félnem. „Érti?” Bátorított. Reményt öntött belém, mint... mint valami kérőbe. S milyen vidám lett egyszerre... Csapongó, szinte elkapatott és játszi!

A következő napon ágybafekve levelet írt... Egy barátnőjének.

„Vigye el ezt a levelet a póstára”, — mondotta nékem, — „de ne adja oda a lánynak. Azt akarom, hogy maga adja fel személyesen. Igen!”

Kokett követelődzéssel mondta ezt s elkapatottan és leereszkedő gyengédséggel gondolta és szeszéllyel.

A levéllel elmentem egész a kertajtóig, ott kibontottam és elolvastam.

Hogy miért tettem? Tüstént megtudja.

Jolanthe a levélben mindenféle semmiségről csacsogott. A betegségét nem érintette egy szóval se (jóllehet már az íráson észre kellett venni, hogy a levél ágyban íródott). Ezután ez állt a levélben: „Heinrichnek Berlinbe kell utazni, mert ott fontos dolgokat kell elintéznie. Még azonban bem utazott el. Nehezen tudja elhatározni magát arra, hogy engem, ha csak rövid időre is, elhagyjon. Ugylátszik nélkülem egyáltalán nem tud élni”.

Ez állt a levélben!

A levelet visszacsúsztattam a borítékba, betettem a kabátzsebembe és mentem.

Elmentem és nem tértem többé vissza a vörös erkélyű házba.

„Ön tudja nagyon jól, hogy nem azért hagytam ott Jolanthet, mert hazudott. Hisz a hazugságot nem ő követte el, hanem én. Én tettem lehetségessé ezt a hazugságot s én idéztem föl. Mert oda adtam neki a csupasz kezem s épp ez az, amit hem szabad. Az ember az érintés által fertőz.

A másik ember kis újja elegendő a számunkra, ha az élete ezen a kis ujjon csüng. Ám a másik ember keze, lába, törzse és feje nem; elég nekünk, ha az ezenfelül még maga magának is tud élni.

Ha tíz évig élek együtt vele, nincs előtte semmi értéke, ha egy napig nélküle is tudok élni. Utitársként nyujtom néki a kezem és azt képzeli be, hogy kapaszkodom hozzá.

Viszont ezt kénytelen beképzelni és kénytelen hazudni maga magának, mert az ember a legcsekélyebb érintés következtében meginog és csak úgy tudja fentartani magát ha megkapaszkodik valakibe. Ha valaki szükséges, akkor az szükséges akar lenni. Ó nem kíséretet, nem megértést, nem azt akarja az ember, hogy szeressék, — mert mindezek semmiségek — nélkülözhetetlen akar az ember lenni! — nélkülözhetetlen!