Főoldal

Korunk 1929 December

Erdélyi notesz


Gaál Gábor

 


Pár dolgot itt mindig fel lehet jegyezni. November elején például Marosvásárhelyt járt Pestről egy fiatal gróf. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond társaság hivta meg előadásra. Az ilyesmi amolyan elismerés és felkenés féle és azt jelenti, hogy a megtiszteltet a nemes társaság írónak, sőt nagy írónak tartja, aki megjelenésével reprezentálja önmagát és az irodalmi életet. Már t.i. azt az irodalmi életet ami itt van. A fiatal grófot tehát felolvastatták. Igen ám, de ki ez a fiatal gróf? A nevét kétségtelenül korai s kissé hízelgés volna leirni. Elvégre a kitűnő fiatalember csak pár közepes értékű ujságcikket írt eddig, amilyenekből szekérszámra való jelenik meg naponta a magyar lapokban. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság azonban már ünnepli és irodalmi életet imitáltat vele, pár napilap meg köréje áll és intervjut jegyez. Miért? Irói kvalitásaiért? Hol tett bizonyságot ezekről? Avagy azért, mert a nemes ifju kegyeskedik ismerni Adyt és azt mondani, hogy Ady igenis költő? Itt tehát ez még kirakatba és ünnepelni való erény? Ezt azonban még mi se hisszük el. Nagyon jól tudjuk ugyanis, hogy az ilyesmi itt u. n. irodalompolitika, mely azonban csak azokra az ellenmondásokra világít, ahogy itt az irodalmi életet még mindig csinálják. Az arisztokratát a föld alól is előszedik, a nem arisztokratával szemben viszont választékos esztétikája áltörvénykönyveiket szegzik. Kár, mert így egyre arról győzik meg az amúgy is bizalmatlanul beállított olvasót, hogy itt ez az egész irodalmi játék még csak nem is az ő irodalmukért, hanem pár grófért történik.


S ez mindinkább nyilvánvaló is. Itt van például egy nem arisztokrata, a székelyföldi Donáth László. Egy novellás kötete jelent meg a napokban.* Ez a kötete már a második. Az úgynevezett erdélyi irodalmi életben azonban korántsem tapasztalható, hogy a szerzőt valamit is felkarolnák azok az erdélyi irodalmi fórumok, amelyek pedig nyakig lubickolnak a kisebbségi értékmentés frazeológiájában. Bizonyos például, hogy Donáth László első kötetét nem az az ünneplő hevületü elismerés fogadta vagy követte, mint a pár ujságcikket írt grófot. Persze jogtalanul. Hisz Donáth László most megjelent kötete, amit ismerünk, feltételez olyan értékű előzményt, mint a nemes ifju pár cikke. Ez a kötete pl. kétségtelenül igazolja a hivatottságát azokon az irodalmi eszményeken belül, amelyekre itt egyre-másra hivatkozás történik. Teljesen érthetetlen tehát, hogy az erdélyiek irodalompolitikája miért halad el fölényesen Donáth László mellett. Donáth László irodalmi színvonala van olyan, mint az övék s Donáth László megerőltetés nélkül is tud annyit mint ők. Legfeljebb nem olyan tudákos. Legbelül viszont annál egyszerűbb és természetesebb a viszonya azzal, amiben hisz és amit csinál. Most megjelent novellás kötetében van pár egész sikerült írás. (Pl. Az Akasztott ember kötele és a Szegény bolond címűek). Sőt tiszta szive és szabad szeme van. Látja a saját maga élő valósága hőseit s az álhősök leleplezésétől se retten viszsza írásaiban akad erősen vádjellegű is, amely megszívlelésre méltó adalékokat tartalmaz a kisebbségi élet álprófétáiról. Egy egészséges áramjárású irodalmi életben bizonyos, hogy Donáth Lászlónak tiszta és szimpatikus mondanivalói kerülnének kifejezésre. Szimpatikus pl. a könyvében, hogy nem dolgozik minták után és nem vész el egy álirodalmi gőzben. Hősei a faluja hősei, humora a fajtája humora s a realizmusa az őszinteség realizmusa. Hogy nem mindenben ad tökéleteset! ? Melyik erdélyi író ad, ha csak nem a baráti kritikák viszonossági lelkendezéseiben!? Persze Donáth Lászlónál ez a viszonyossági láncszem hiányzik s ezért még a népi értékek minden kori papolói se karolnak bele, holott nemcsak beléje karolniok, de vinniök is kéne. Az ő erdélyiségüket irja, sőt ha visszhangja lenne, az a fórum visszhang, mely oly hamar adódik egy grófnak, még meg is nyitná. Kijönne belőle az a valami, ami várható, hogy egy tiszta látású, tiszta beszédű egyszerű szívből kijöhet, aki mint Donáth László a kisebbségi élet bajait is látja. A természetes talentumot azonban az erdélyi irodalmi élet nagy elevenné kenegetői nem veszik észre még akkor sem ha az ő mondanivalóikat mondja s az ő írnivalóikat írja...


Igy azután tényleg sivár jövő várhat egy olyanféle talentumra, mint az a Bartha István, akinek egy verskötete jelent most meg, meglehetős félrevezető címmel.* Barthának azonban még egyéb nehézségei is lesznek. Nála még sok az egész primitiv utánérzés és ismétlés. Az erdélyi magyar irodalom döjfös esztétái és kritikusai ha majd ezt látják és látják majd a köteten végig, bizony majd nehezen állnak meg annál a nyolc-tíz önálló és eredeti darabnál, ami pedig felér a többi hatvanöttel. S ha észreveszik, talán megint az lesz a baj, hogy Bartha ezekben nagyon egyszerű, nagyon világos és nagyon valóságos. Felidézi bennük az erdélyi, falusi proletárrá nyomorodott néptanítót, egész dekulturált nyomorával s tehetősek ellen való fenekedésével együtt. Egy rusztikus és természetes emberi alakot rajzol fel ez a pár vers, alakot, aki háborún, hadifogságon, erdélyi falun keresztül sok irodalmi olvasmánygátlás tehertétele mellett a saját rekedt hangjáért küzködik. Hogy csak nyolc-tíz elfogadható verse van s hogy a többi tényleg hamis, irodalmi olvasmányokon és népi rigmusokon nőtt, — ez igaz! Ám az a nyolc-tíz rögös göröngyös, érdes és nyers, szókimondó és nem szótakaró, őszintén és öregbetűsen ákom-bákomos: — a világa. Egy néptanítói jegyzet az időből. Nagyon jó néven vesszük, hogy leirta, mert amit leirt az arra utal, hogy ha itt nem hamisítanák el a szájakat és a szavakat, a sziveket és az indulatokat s ha itt nem szoktatnák és nevelnék az egymást istenfivé kenő kritikusok a papirost és a másrólbeszélést, a hamis műgondot és az esztétikai köntörfalazást, akkor itt is nem a papiros, hanem a valóság irányába beszélne az is, aki közvetlen a szent lélek mellől való és az is, aki kissé messzebb származik tőle, mint ez a paraszti, a maga darócáról beszélő, osztályára rávilágító, nyers és őszinte Bartha.


Viszont ha Erdély irodalmi fórumai megtagadják vagy nem keresik a maguk népi reservoirjából a társakat, mit érhet el akkor egy olyan izzig-vérig kulturált és urbánus lélek, mint Kalotai Gábor,* aki tényleg túl van rajtuk, nem ijafia semmiféle vonatkozásban az ő célkitüzésüknek, hanem azon a globuson ami minden írónak a maga írói világa, megtalálta azt az eredeti pontot, ahonnan mindent másként lát, más összefüggésekre és más mondanivalókra tereli a figyelmet. Mit várhat Kalotai Gábor, aki eredeti groteszk szimbolumokkal jön az olvasó elé s, közben a mondanivalóit tisztán és biztosan közli. Gyüjteményes kötete címe: Főszereplő az író) s a könyv kilenc darabjában tényleg mindig az író a szereplő, egy nagyon komplikált értelemben és sokféleségben. Mindegyik darabban megelevenedik maga az írói hivatás, illetve kiélés. Maga az irói életforma kap a kilenc darabban egy diabólikusan eleven és irónikus értelmezést, de úgy, hogy közben az egész világ elváltozik. A fizikai törvényszerüségek felbomlanak. Az élet egésze valami vadonat uj folyamattá alakul. Sem az idő, sem a tér nem határ. A gondolat és a mondanivaló miatt új szerkezete lesz a világnak, illetve újrakonstruálja a szerző s valami filmfeletti szcenáriókat vetit. Kétségtelen, hogy mindezekben a gondolat játszik s a szerző kipróbált és felettébb ügyes gondolatjátékos, matematikus és varázsló. Ám akármit csinál, akár fantasztikumot, akár groteszket, kezei közt él a valóság, még ha minden törvényt ki is húzott alóla s ami a legfontosabb, mély és valóságos értelmet ad az egésznek. Valamennyi darabja a kötetnek karakterisztikus és értékes irás, keresetlenül egyszerű nyelven, stiluspompák hajszája és szentimentáliák nélküli, egy legfrissebb generációbeli író, valószínűleg húsz egynehány éves, aki pontosan ott kezdi, ahol ma az író kezdeni tartozik. Megnézi először is, hogy mi az írás. Ez a kötet a határokat és a lehetőségeket tapogatja. Most már tudja, hogy mit lehet. Ez a kis kötet egy nagy erőpróba, az igazi munka most következik. Jőjjön is minél előbb. Még szélesebb és mélyebb alapon. S ne feledje: a főszereplő író szociális lény is, nem csak én. S a világ nem csak kaland, de köteles ség is. (Kolozsvár)


* Donáth László: Jairusz fia. Elbeszélések, Benkő nyomda. Marosvásárhely, 1929.


* Bartha István: Holtak ha néznek.. Versek. Benkő nyomda. Marosvásárhely, 1929.


 


Vissza az oldal tetejére