Főoldal

Korunk 1929 Október

Vértorony


Szentimrei Jenõ

 


Lehet egyéni ízlés nálam, lehet kákáncsomótkeresés: mindjárt a címbe bele kell botlanom. Nálunk újabban, hála a Szabó Dezső által újonnan felfedezett Jókainak, szeretik a nagyhangú címeket. (Lásd: A bihari bölény, P. Gulácsy Irén Fekete vőlegények, I. kötet I. fejezet. A sibói bölény, Nyírő József regénye. Szarvas bika, ugyancsak Tabéry-regény.) A bikákból, bölényekből és más fenevadakból még Móricz Zsigmondtól se szívesen kérek, akinek Turi Danija minduntalan felbukkan mostanság, hol Báthori Gáborként, hol Wesselényi Miklósként, hol Báthori Annaként (Makkai: Ördögszekér), hol — Fugger Katalinként. Mert ezek a nagyon életet élő, vérbő és vérrel bűnöző, jobbára csinált kópiák, legyenek női, vagy férfinemen: mint alakok Móricz Zsigmondtól, mint regénycímek és frenézisek Jókaitól, illetve Szabó Dezsőtől lelkedzettek.


Igen-igen. A testtel lázító és bénító és őrjitő és babonázó Teleki Annák és Fugger Katalinok mind móriczi és szabói csecsemők, némi Strindberg és Wedekind beavatkozással. Nem maiak és nem Dózsa György korabeliek. Papirmasé-üzemből kerültek ki, kissé átmázolva, hogy nemző édesapjuk se ismerjen első tekintetre rájuk. És nagyot ordítanak a címmel, hogy nagyobbaknak tünjenek fel. Lehet, akadnak olyan naiv lelkek, akik ezt el is hiszik nekik.


Mindazonáltal és minden ellenkező véleménnyel szemben: a Vértorony Tabéry Gézának legsikerültebb műve — bizonyos és nem éppen lekicsinylendő szempontból. Ez a szempont a kisebbségi helyzet, [melyben a regény olvasói tanácstalanul vergődnek, vagy kapkodva és meg-megbotolva helyezkedni igyekeznek. A második kötet húsz oldalán, az utolsó oldalon, minden kiderül és szerző elnyeri a bűnbocsánatot. Itt fejezi ki, hogy Mohácsnál, ahol húszezer nemes veszett el, nagyobb és gyökérighatóbb katasztrófa volt a Dózsa-lázadás legyilkolt százezer parasztja. Itt fejti ki továbbá, hogy a Mohácsnál szétesett magyar államiság a valódi nemzeti kultura nézőszögéből nemhogy tragédia, de egyenes nyereség volt. A reformáció és ellenreformáció súrlódásaiban mélységben és szélességben jobb és több művelést kapott a lelkek talaja és elkezdődhetett igazi reneszszansza a magyar műveltségnek. Mindezeknek egybefoglalása és kimondása tisztességes és bátor cselekedet a hivatalos magyar beállításokkal szemben, melynek értékéből csak az von le valamicskét, hogy nem egészen elsőként mondatik ki, tehát az újdonság ingerével aligha hat. De azért nem árt, ha minél többször s minél bizonyítóbb erővel kihangoztatják, mert a magyar viszonyok természetéből következik, hogy az igazságok koronként szívesen eltemetődnek.


Más kérdés, hogy a regény, mint regény, mint irodalmi cselekedet, milyen elbírálás alá esik?


A regény, mint regény nem fekszik bele a témába. Untalan elkanyarog, korfestő szükségletek kielégítése céljából persze és az olvasó nemi szenzációkat szívesen habzsoló varrólányfantáziájának megbirizgálásáért, persze. A pápák bűnei a ponyváról delikátabb részleteikkel bevonulnak a Vértoronyba, ahol majdhogynem éhségsztrájkol ama bizonyos Fugger Katalin. Egyedül az tartja vissza ettől a modern tüntetési nemtől, hogy mégis ekkora anakronizmust nem lenne szabad elkövetnie, mert mi lesz a korhűséggel? És mi lesz Thurzó gróffal, akihez nőül mennie mégis muszáj, noha ebbeli kívánságát sem teste, sem lelke nem árulta el két köteten keresztül? Lélektani szaltómortálék azonban — mint éppen a Thurzó fiú esete Katalinnal — egymást követik, tiszteletreméltó könnyedséggel. Az a Darvadó gyerek is, a Mikszáth regénykéből jólismert kis prímás paraszti játszótársa, hogy nem tud gerincet kapni semmiféle helyzetben! Hogy sodródik a Kárpátoktól az Adriáig, sőt Rómáig s mire megkenil: se nem néptribun, se nem pap, se nem szerelmes és mégis népvezér és pap és szerelmes, hogy majd belebeged és elmegy — házitanítónak az ő Katalinjához. Husz esztendőnél többe is beletelik, kétszáz oldalnál is többe, mig végre határozott színt kap s beáll Luther híveinek táborába. No a másik pap, a Drágffyék házi pátere, az már keményebb ember. Jókai óta ilyennek szokás faragni a kastélybeli kapellánust, legutoljára Nyirőnél láttuk az eredetijét, éppencsak: prédikátori palásttal. És az egész parasztlázadás mellékvágányra tolt mozdony, itt pöfög alá s fel Kővár és Kolozsvár között, mialatt Dózsát flekkenné pörkölik Temesváron. Az egész parasztlázadás egy bocsánat, tévedtünk — gesztus, ne haragudjanak rájuk a kegyelmes urak, de lássák-lássák, törődni kéne olykor ezekkel a szegény férgekkel is egy-egy kicsit, mert ilyen bajok lehetnek aztán belőle! Az urak pedig? Hát tehetnek ők szegények arról, hogy rothadtak voltak bizonyos mértékben? Fejétől büdösödik a hal. A pápa kezdte, ama mecénáshajlamú Julius s olaszok és más idegen főuri elemek importálták a dögvészt, mink csak tanultuk tőlük. Ezért is jó, ha az ember egy kis akkurátus “korfestést” nem sajnál s elgályázik érte egészen Olaszországig, hogy az izzadt gályarabok hátára is hullasson nehány könnyet s hogy fészkestül, fenekestül utánajárjon a baj okának, nehogy négyszáz esztendő mulva harag legyen belőle itthon.


Mindezt lehet menteni. El lehet mondani, hogy ki tehet róla, ilyen volt a kor. Igy sodródtak, tehetetlenkedtek, paráználkodtak benne. Még a parasztprimás Bakács sem tudott felegyenesedni. De Dózsa György ott ült ám az izzó trónon s vele ott ült a jobbágy. S ha a jobbágyból, mint tömegből lehet is nekiacsarkodó s megkushadó fenevadat csinálni, a vezetők közt mégis csak lennie kellett egy férfiunak, egy kemény gerincnek, valakinek, aki tudja, hogy mit csinál.


Ezt a tudatos és egyenest célratörő tiszta szívet és tiszta elmét: ezt nem tudja kifaragni ez a regény. Fugger Katalin, minden jólkieszelt hisztériája ellenére is kialakulhatott volna ilyenné, de őt férjhez kellett sürgősen adni, hogy megkóstolja a jómódot Augsburgban, miután tudvavaló, hogy az augsburgi Fuggerek jólszituált népek voltak, miért maradjon hát Katalin világcsúfjára aggszűz és urak bányaréme. Ó, ha valaki száz százalékban fel tudná magát áldozni ebben a regényben az eszméért!


Nem vallom feltétlenül, hogy a történelmi regénynek nincs létjogosultsága, bár az író próbatétele szempontjából és az idők szükségletét, tekintve a mai embert inkább mai ügyes-bajos dolgaiban kellene elkalauzolni, ami történeti regényben csak igen messziről és sokféleképp magyarázható alluziókkal intézhető csupán. De a történeti regénynek, mint stílustanulmánynak és átértékelő szándéknak okvetlenül helye van — másodlagos bár — ha tisztán és köntörfalazás nélkül és feltartózhatatlanul hömpölyög célja felé. Ha példátmutató hősköltemény, de költemény s nem alantas igényeknek kedveskedő csemege. Az utolsó húsz oldal sokmindent expiál, de a megadott keret miatt éppen nem tud perdöntő bizonyíték erejével hatni az olvasóra. Ha tudna, elmondhatnók, hogy Tabéry Géza szép munkát végzett. Igy csak annyit állapíthatunk meg: félmunkát végzett. (Kolozsvár)


*Tabéry Géza regénye. Erdélyi Szépmives Céh. Kolozsvár 1929.


 


Vissza az oldal tetejére