FĹ‘oldal

Korunk 1929 Szeptember

Kosztya Rjabcev tanuló naplója


Nikolaj Ognyev

 


Egy tizenötéves fiú feljegyzései


 (IX.)


Augusztus 6. Most már majdnem az egész iskola együtt van. Az általános gyűlésben ma Szinaida Pawlovna azt indítványozta, hogy most már mindennap jőjjünk és legyen rendes tanítás. Aki nem akar, nem szükséges, hogy jőjjön, a tanulmányi kirándulásokban azonban, mindenkinek részt kell venni. Aki kötelezte magát az iskolajárásra, az ne tekeregjen s előre is meg kell ígérni, hogy tartósan járunk az iskolába. A túlnyomó többség az iskolalátogatás mellett volt, miután még nem az iskolaprogramra szerint dolgozunk, hanem különböző köröket képezünk. Egy rész rádióval fog foglalkozni s ez azt jelenti, hogy Almakfissal együtt egy felvevőállomást szerelünk fel. Egy másik csoport Nikpetossal valami előadást készít elő. Szinaida Pawlovna Puskin-szemináriumot készül tartani. Amint ezalkalommal mondta, Puskin olyan nagy költő, hogy még azt is megérdemli, hogy kívülről tanuljunk tőle. Wolodjka Schmerz megkérdezte, hogy miért ölték meg Puskint s Szinaida Pawlovna elmesélte, hogy Puskin d´Antest, aki feleségét molesztálta, kénytelen volt párbajra kihívni. A párbaj szomorúan végződött Puskin számára. Én az ő helyében nem hívtam volna ki d´Antest, hanem egyszerűen felelőségre vontam volna s véresre képeltem volna az arcát s ha a feleségemet még tovább is molesztálta volna, belerugtam volna a felsőlábszárába, mint a dániai futballnál. Erre biztos abbahagyta volna vele. Ez a d´Antes egész világos, hogy egy léhűtő volt, ugyan olyan, mint Wolodjka Schmerz aki minden leánnyal csókolódzik s akit minden fiú megrak.


Az iskolában egész fantasztikus hírek szállonganak, természetesen főleg a leányok között. Minden sarokba susognak s titokzatos képeket vágnak. Az egész megint valami pletyka.


Egy esetről beszélnek, amely állitólag mult évbe történt Moszkvában. Valami Snegirjew nevű orvosnál megjelent; egy kis leány rózsaszínű ruhácskában és azt mondta, beteg az anyja, jöjjön azonnal az orvos. A cimet visszahagyta és elment. Alig ment ki, eszébe jutott az orvosnak, hogy a leányt még ki kellett volna kérdezni bizonyos részletek felől, hogy megtudja, miféle orvosságokat vigyen magával. Meghagyta hát a szobalánynak, hogy hivja vissza a leánykát. A szobalány azt felelte, hogy ő nem látott semmiféle leánykát. Az orvos erre megkérdezte a portást, aki lent a kapuban állt s ez szintén azt mondta, hogy ő sem látott semmiféle kislányt. Az orvos nagyon elcsodálkozott, de mégis kiment a megadott címre és tényleg egy beteg asszony fogadja. Az orvos megvizsgálta s az asszony megkérdezte, hogy honnan kapta a címét. Azt válaszolta, hogy a leánya adta meg neki. Erre az asszony sírásba tört ki és azt mondta, hogy a leánykája három napja hogy meghalt; a holtteste még a szomszéd szobába fekszik, miután nincs ereje ahhoz, hogy a temetéséről gondoskodjék. Az orvos bement a szomszéd szobába és tényleg az asztalon ugyanazt a kis lányt találta a rózsaszínű ruhácskába, mint amelyik nála volt.


Eszerint a történet szerint tehát a halottak tudnak sétifikálni. Amikor nekem a dolgot elmondták köptem egyet.


Augusztus 7. Megint egy kínos ügy.


Összezördültem Szinaida Pawlownával. A dolog úgy áll, hogy én ugyan úgy, mint a többiek, megígértem, hogy rendszeresen járok az iskolába. Ma azonban az egész iskolaidő alatt futballoztam és akkor értem az iskolába, amikor a többiek már készen voltak. Szinaida Pavlowna ép´ találkozott velem és azt mondta, hogy ilyesmit nem várt tőlem.


— Mit nem várt ön?


— Hogy a fegyelmet megfogja sérteni és zavarni fogja a munkát. Azt mondtam, hogy még nyár van s ezért egész természetes, ha az


ember többet tartózkodik a szabadban, mint a szobában, azon kívül pedig annyi testkulturát kell üzni az embernek, amennyi csak lehetséges.


Szinaida Pawlovna erre azt válaszolta, hogy bizonyos tervet mindig be kell tartani s az adott igéretet nem szabad megszegni. Felfogása szerint a fotball különben sem testkultura, hanem egy nagyon is káros időpocsékolás, olyasmi, mint a dohányzás, vagy az ivás. A fotball olyan szenvedély, amelybe teljességgel el lehet merülni, én magam is példa lehetek erre.


Megkíséreltem bebizonyítani előtte, hogy a fotball a kollektív érzést növeli, a testet pedig minden vonatkozásban erősíti. Szinaida Pawlovna azonban úgy vélekedett, hogy ő ép az ellenkező hatásokat észleli. Én is a fotball miatt kerülöm a kollektivumom munkáját. Hogy mondhatom tehát azt, hogy a fotball növeli a kollektiv érzést.


Egészben véve a dolog nagyon kínos volt számomra. Még biztosan lesznek harcaim a fotball miatt.


Egy ideig az iskola körül kószáltam! s már menni akartam, amint hirtelenül Szilva szólított. Elmondtam neki a dolgot a fotballról és Szinaida Pawlovnáról s Szilva azt mondta, hogy az ő véleménye szerint Szinaida Pawlovnának teljesen igaza van, mert igenis a fiúkat nagyon igénybe veszi a fotball. Erre azután alaposan megakartam neki magyarázni a véleményemet, de jött a fekete Szoja s a következőket súgta titokzatosan:


— Kosztya Rjabcev beszélnem kell veled!


Felálltam és kimentem vele. Az udvarra vitt, leültünk és ezt mondta:


— Elakarok neked mondani egy történetet. Kérlek bocsáss meg, hogy gyengéd beszélgetésteket megzavartam, de a te örökös bizalmas együttléted Szilvával, csakhamar nem csupán a társaid, hanem a skrabok előtt is gyanut fog kelteni. Én szeretem ugyan Szilvát, de az utóbbi időben való viselkedése nem tetszik nekem.


Erre dühös lettem:


— Ha így beszélsz velem, akkor inkább itt hagylak. Mi jut eszedbe?


Nekem nincs semmiféle bizalmas összejövetelem Szilvával. Szilvát úgy tekintem, mint a társamat s tulajdonképpen mi nem tetszik neked Szilva viselkedésén? Micsoda gyanut ébresztünk mi? Ez az egész üres fecsegés. Nem tudom megérteni, miért vagy annyira Szilva ellen!


— Ne izgasd fel magad és ülj le, — mondotta Szoja. — Azért hivtalak, mert elakarok neked egy történetet mesélni. Hallgasd meg: tegnap visszaérkezett a bátyám Délről. Megsebesült a karján. Anyámnak és nekem a következőket mesélte el: a bátyám ugyanis repülő. Délen szolgál azt hiszem Suchumba. Egyik este a szomszédságban, vagy tíz versztnyire Suchumtól egy mulatság volt. Ott volt a bátyám is és mindannyian snapszot ittak. Azután amint ez kész volt elment. Mint katona mindig van nála revolver. Már éjszaka volt, egész sötét. A bátyám azt mondja, hogy Délen az éjszakák sokkal sötétebbek, mint nálunk. Megy, megy és eltéved, valószinüleg azért, mert sok snapszot ivott. Na jó. Körös-körül olyan sötét volt, amilyenbe az ember nem látja a szeme elé tett kezét. Bátyám találomra ment tovább. Hirtelen észrevesz valami fényt. Feltételezi, hogy az egy tatár falu. Megy tehát a fény irányába. Alig éri el a falút, hát feltartóztatja valaki és azt kérdezi tőle: „Hová?” A bátyám azt mondja: „Suchumba!” Az az ember, aki feltartóztatta, erre azt javasolta neki, hogy majd kivezeti a suchumi országútra. A bátyám beleegyezik és követi az ismeretlent, a kezét azonban óvatosságból a revolverén tartja. Mennek, mennek, a falú már mögöttük, a bátyám egyre csetlik-botlik a köveken. „Hova vezetsz tulajdonképpen?” — kérdezi és előveszi a revolverét. Erre az idegen hirtelen felgyújtja a villanylámpáját, úgy hogy a fény egyenesen a bátyám szemébe esik. Ha az embernek nagy sötétség után éles fény éri a szemét, akkor ha akarja, ha nem, muszáj a szemét behunyni. Ugyanez történt a bátyámmal is, a revolvert azonban mégis magasra emelte. Ebben a pillanatban valaki hátulról a kezére üt, úgy hogy az ütés váratlanságától leengedte esni a fegyvert. Annak a férfinek, aki a bátyámat vezette az egyik kezében lámpa volt, a másik kezében pedig revolver, mögötte meg egy másik szintén revolverrel. Erre mind a ketten felszólították, hogy ne álljon ellent, hanem kövesse őket. A bátyámnak engedelmeskedni kellett. Mit tehetett volna egyebet?


— Rájuk rontottam volna, a fejemmel neki a hasuknak és így vettem volna ki a revolvert a kezéből — mondottam, — a revolverrel azután a másik emberre lőttem volna.


— Igen — ezt könnyű mondani, — válaszolta Szoja. — Közben azonban rádlőtt volna a másik hátulról. A bátyám tehát követte őket. Vak sötét volt, csupán a kis zseblámpa világított, amit az elől haladó ember tartott a kezébe. A bátyám észrevette, hogy egészen sajátságos alakú kövek hevernek a földön. Valahol megállottak. Erre azok elővettek egy ásót és megparancsolták a bátyámnak, hogy ásson. A bátyám arra gondolt, hogy ez a sírja lesz. Miután azonban két revolvert szegeztek neki, engedelmeskedett. Ásott és észre vette, hogy a föld nagyon laza s hogy igen könnyen ásható. Csakhamar egy félméter mélyre ásott, amikor az ásója valami kemény anyagba ütközött. „Tovább nem megy”, — mondotta a bátyám. Az egyik a gödör fölé hajolt, valami hosszú tőrrel beleszúrt a talajba és kivett pár deszkát. A deszkák alatt sötét lyuk tátongott. Majd megparancsolták a bátyámnak, hogy szálljon bele. A bátyám megkérdezte: „Miért?”


„Nézd, hogy megcsináld, amit mondunk, különben ronggyá lövünk”. Nem volt mit tenni, a bátyám leszállt a gödörbe.


— Én nem tettem volna meg semmi esetre se, — mondottam.


— Hát mit csináltál volna?


— Nem tudom... De inkább rájuk rontottam volna, semminthogy élve hagyjam magam eltemetni.


— Bátyám tehát belépett a gödörbe. A gödör meglehetősen mély volt, körülbelül három méter. A két alak felülről világított a zseblámpával. „Na, most pedig ad fel a koporsót”. — „Miféle koporsót?” — „Nézd csak meg, ott van egy koporsó”. Bátyám körülnéz s tényleg van ott egy koporsó valamiféle fehér szövettel betakarva. A bátyám megragadja a koporsót, felakarja emelni, de nem megy. Felkiált: „Nagyon nehéz a koporsó, nem tudom felemelni”. — „Akkor vedd le a koporsóról a takarót”. — A bátyám megteszi és feladja a takarót. „Most nyisd fel a koporsót!” — A bátyám megkísérli, felhasítja közben az újját, a koporsó azonban még sem nyílik. „Nem megy” — mondotta, — „a koporsó fedele erősen le van szögezve”. — „Akkor itt van ez a tőr!” — és ledobták a tőrt a gödörbe. Bátyám a fedél hasadékába feszítette a tőrt, megnyomta s a koporsó fedele felpattant. A koporsóban egy nagyon szép fiatal asszony feküdt a takaróhoz hasonló fehér szövetbe göngyölve. A fentiek kérdezték: „Látod az asszonyt?” — „Igen!” — „Mi van rajta?” — „Ugyan az a szövet”,— „Add ide a szövetet!” — Nem tehetett egyebet, le kellett göngyölni a szövetet a holttestről, körülbelül vagy hatvan arsint.


— Mennyit tesz ez ki méterben?


Ha húzni akarsz, nem mesélek tovább. A bátyám tehát leszakította a szövetet a holttestről és felnyujtotta nekik. — „Most pedig” — mondták az alakok — „add föl az asszonyt”. — „Hogyan?” — „Ragadd meg, emeld a magasba és nyujtsd fel nekünk”. Bátyám megragadta a holttestet, nagy nehezen felemelte és felnyujtotta. Azok megragadták, a holttest azonban vagy megakadt valamiben, vagy pedig azok azt hitték, hogy a bátyám szándékosan visszahúzza, avagy pedig a tőrrel, mint valami villával segítem akartak, elég az hozzá, nem a holttestet találták, hanem a bátyám karját. A bátyám felkiáltott; „Mit kiabálsz ott lent?” — kérdezték. — „Hát ne kiabáljon az ember... ha felhasítjátok a karomat egészen a vállamig!” Ebben a pillanatban eleresztette a holttestet, úgy, hogy az visszazuhant a gödörbe. — „Vedd le a gyűrűket az újjairól!” A bátyám úgy ahogy a sebét bekötötte a zsebkendőjével, a holttest fölé hajolt és leakarta venni a gyűrűket; ezek azonban nem jönnek s a bátyámnak az az érzése, mintha a holttest vonná magához. „Nem jönnek a gyűrűk!” — „Akkor vágd le az újjait”. — „Ezt nem teszem”. — „Miért nem?” — „Ezt nem teszem meg semmiesetre” — s elvesztette az eszméletét, elájult. Hogy soká feküdt-e így, azt nem tudja. Végre magához tért. Felette az ég négyszögű kivágása tele volt csillagokkal. Fogalma se volt arról, hogy hol van. Körülbelül öt percig feküdt így, amidőn váratlanul a négyszögben égő szemű, emberi fejet lát. Bátyám az ijedségtől felordít, a fej még nagyobbat ordít és eltűnik. Bátyám ismét elvesztette az eszméletét. Amikor ismét magához tért, már egy kis szobában volt és mellette ült a vizsgálóbíró. „Maga a Trawnikow? ” — „Igen!” Hát mondja el mi történt magával?” — A bátyám elmondta. — „Ez az egész nagyon valószínűen hangzik” — vélekedett a vizsgálóbíró. — „Most a tatár temetőőr házikójában van. Magyarrázza meg nekem ezt a különös dolgot. Ezt találták a zsebében!” És a bátyámnak egy levágott emberi újjat mutatott gyűrűvel. A bátyám nézi az újjat és azt mondja, hogy nem tud róla semmit. A vizsgálóbíró világosította fel ezután, hogy a két alak temetőrabló volt, akik az ő segítségével rabolták ki a nem régiben elhunyt tatár fejedelem leányának a sírját. A fej, amelyik a sír szája fölött megjelent, szintén egy rablóé volt, fez azonban egy másik bandához tartozott s annyira megijedt, amidőn a bátyám kiáltását hallotta, hogy izgalmában fejjel az egyik sírkőnek szaladt, ahol szörnyethalt.


— A többieket megtalálták?


— A szövet árulta el őket. Ugyanis a szövetet elakarták adni a piacon és így jöttek rá. A kihallgatáson bevallották, hogy bátyám zsebébe szándékosan dugták a levágott újjat, hogy a vizsgálóbíró őt tartsa a tettesnek. Ezek után kapott szabadságot a bátyám és jött haza.


— Igen.


— Vége?


 


— A rózsaszínű ruhába öltözött halott leányról való történet szintén tőled származik?


— Azt hiszed talán, hogy ez nem lehetséges. A halott leány nagyon könnyen megjelenhetett az orvosnak.


 


— Gondoltam, hogy tőled származik. Ott hagytam és kiabáltam:


— Szilva, Szilvaaa!


A fekete Szoja hátulról követ:


— Szilva elment!


Nem találtam seholse Szilvát. Valószínűleg már haza ment. Szoja még mindig a hátam mögött jön és bosszantani próbál:


— Azt hitted talán, hogy megvár téged? Nagy szüksége van reád.. . Most már értettem! Szoja szándékosan csalt el Szilvától! Hogy miért,


azt nem tudom. Nagyon dühös lettem, adtam neki egy vörös gárdista porciót, hogy bele nyekkent. Erre hazamentem.


Augusztus 8. Hosszú szünet után az Iksz váratlanul megjelent. Van benne egy ballada. Igy kezdődik:


Ma az élet ugy rohan


Akár csak a telegramra


Sürgöny stilus a divat,


Spóroljuk a szavakat.


Nem dicsérjük strófákon át


Holdas éjjel büvös báját,


Nem irjuk igy:


Holdvilágos éjszakában harmat csillant rózsabokrot,


Amikor két merész tolvaj épen egy nadrágot lopott.


Hanem csak igy:


Holdas éjjel nadrágt lop


Kettő tolvaj. Stop.


Nagyon ügyes. De vajjon kitől származik? Kolka Paltussow és én tüstént elhatároztuk, hogy ezentúl csak távíratstílusban érintkezünk. Ez gyors, kényelmes és nem érti senkise.


Augusztus 9. Azokat a lányokat, akiket joggal idiótáknak neveznek, nem tudom elviselni. S a legtöbb ebbe a szortéba tartozik. Ha azonban valaki az idióta nevet tényleg megérdemli, az Juska Gromov. Mindenütt Máriáról és rólam fecseg. Nem értem, hogy lehet az ember ilyen fecsegő. Aki ilyen üresen a világba beszél, az mindig tökfilkó.


Ma megint csinált valami szép stiklit. Beront a fizikai szertárba (a skrabok nem voltak jelen) és elkiáltja magát, hogy mindenki hallja:


— Nikpetos beleszeretett Staszjka Welepolszkájába.


A fiúk mindjárt megkérdezték honnan tudja, különösen a lányok faggatták. Erre elmesélte Juska, hogy Nikpetos egy ideig az udvaron sétált Staszjkával, azután egy farakás mögé ment s nagyon elragadtatva beszélt vele, anélkül, hogy elengedte volna a kezét.


Ha azelőtt Juska rólam és Máriáról nem fecsegett volna annyi mindent, akkor most oda se figyeltem volna. Igy azonban világosan láttam, hogy szivesen adja bele magát az ilyen hülye dolgokba s hogy egyáltalán nem lehet a szavában bízni.


Ma vette kezdetét a Puskin-szeminárium. Szinaida Pawlovna részletesen elmesélte Puskin életét. Ekkor tüntette ki magát Wolodjka Schmerz. Ugyanis hirtelen megkérdezte:


— Mit gondolt Puskin, amikor látta, hogy a felesége egy léhűtővel érintkezik?


Szinaida Pawlovna így válaszolt:


— Ha maga ezt tényleg a Puskin iránti valóságos érdeklődésből kérdezné, akkor válaszolnék rá. Maga azonban csak a hecc kedvéért kérdezi. Egyikünknek tehát ki kell menni a teremből, vagy nekem, vagy magának.


Wolodjka védekezni próbált. Egyáltalán nem heccből kérdezte. Ő maga olvasta Puskin leveleiben, hogy Puskin ezt írja a feleségének: „Most, amikor egy léhűtővel érintkezel...” A fiúk azonban kiabáltak:


— Ki veled Schmerz! Itt nem vagy az utcán. Most az iskolába vagy.


Wolodjkának szégyenszemre elkellett hagyni a termet.


Augusztus 10. Ma fotballozás közben Juska Gromov minden további nélkül Nikpetosról és Staszjka Welepolszkájáról kezdett össze-vissza beszélni. Ez hallatlan szemtelenség volt, mert hiszen a fotballisták közül sokan nem is a mi iskolánkba járnak. Azt mondtam tehát neki, hogy hagyja abba a fecsegését.


— És ha én nem akarom?


— Akkor majd beverem a szád!


— Próbáld csak!


Persze én egyáltalán nem gondoltam erre, valami egészen mást akartam. Megbeszéltem Kolka Paltusowval a harmadik csapat jobbszélső csatárával, hogy Juskán bosszút állunk. Ez azután a következőképpen játszódott le: amikor a harmadik csapat hátvédeinél volt a labda Kolka Paltussow Juska mögé került s Juska, mint mindig elkezdett „vezetni”. Erre én úgy tettem, mintha elakartara volna venni tőle a labdát és a lábai elé estem, hogy ezáltal megakasszam az útjában. Ebben a pillanatban Kolka hátulról ahelyett, hogy a labdába rúgott volna, Juskába rúgott. Juska elvágódott és úgy ordított, mint egy állat.


— Óóó! Nagyon jól tudom, hogy az a disznó Rjabcev szándékosan rúgott belém.!


A többiek azonban látták, hogy én egyáltalán nem rúgtam meg s Juska ordításaira senkise hederített, csupán Kolkát fedte meg a csapatkapitány durva játék miatt. Juska még lépni se tudott, annyira megdagadt és oda volt a lába, úgy, hogy a fiúk hordágyra tették és úgy vitték haza.


Augusztus II. Van nálunk egy leány, akit „Kövérkének” neveznek. Ez a Kövérke annyira puha, hogy mindannyian szívesen tapogatjuk. Ez azt jelenti, hogy beszorítjuk a sarokba, mire úgy sípit, mint egy hal. „Mint egy hal?” Természetesen ez az egész csak egy kifejezés. A halak egyáltalán nem sipítnak.


Amikor ma megint a sarokba nyomtuk, hirtelen megjelent Jelnikitka és reánk ordított, hogy ez hallatlan. Befogja jelenteni a dolgot az iskola szovjetnek és általános iskolagyűlés elé viszi az ügyet, sőt azt hiszem elfog menni vele egészen a közoktatásügyi népbiztosságig. Erre megkérdeztem tőle:


— Micsoda bűnt követtünk el tulajdonképpen?


— Azt maga jobban tudja, mint én! Csak ne adja úgy az ártatlant. A dolog ép eléggé félreérthetetlen!


Erre pár idősebb leány robogott be a terembe s össze-vissza kiabáltak, hogy a fiúk részéről már nincs semmi határ, már állandóan szemtelenek a leányokkal szemben. Nem bírtam tovább és azt mondtam, hogy ez szemérmetlen hazugság, hisz mindannyian ott voltak, amikor a Kövérkét a sarokba nyomtuk s ezen senkisem találhat semmi kivetni valót. Jelnikitkát meg valószinüleg egy veszett kutya harapta meg, ha így tombol. Erre Jelnikitka az összes leányokat maga köré gyüjtötte, mint a kotló a csibéit és ünnepélyesen kijelentette:


— Ime Rjabcev, megint a teljes nagyságában. Már azt hittem, hogy megjavult, ez a visszataszító, vérlázító cselekvés azonban ismét rávilágít a belső mivoltára.


Erre belekaroltak a Kövérkébe és elmentek vele valahová, valószínüleg azért, hogy rólunk vádaskodjanak.


Tíz perccel később jött Nikpetos, összehívta, a fiúkat az auditóriumba és egy teljes előadást tartott a szekszuális kérdésről. Ezután elővett egy könyvet és felolvasta előttünk Turgeny ev Első szerelem című novelláját, aminek az a tartalma, hogy miként szeret egy fiú egy felnőtt leányba. Nagyon mulattunk. Erre megkérdeztem:


— Miért olvasta ezt föl nekünk Nikolaj Petrovics?


— Hogy bemutassam, hogy egy igazi ideális szerelem miként nyer kifejezést egy költői műben.


Egy kicsit firtatni akartam azokat, amiket Nikpetos mondott és kérdeztem:


— Ön azt hiszi tehát, hogy ezt mi magunk nem tudjuk?


Nikolaj Petrovics egy ideig hallgatott:


— Tanítóink közül páran úgy vélik, hogy maguknak egész téves felfogásaik vannak a szerelemről és a szekszuális kérdésről.


— Honnan tudják ezt ők? — kérdeztem.


 


— Például a Lena Orlowával szemben való viselkedésükből. (Ez a Kövérke neve). A tanítóknak az a felfogása, hogy a maguk viselkedése egészségtelen irányt vett.


— Ez ugy-e azt jelenti, hogy Jelena Nikitisnának ez a véleménye.


— Sajnos nem csupán Jelena Nikitisnának, hanem az iskolavezetőnek, Fischernek és Ludowika Karlownának (ez az éneket tanítja nálunk) is ez a véleménye.


— Hát micsoda különös dolgot csináltunk mi? — kérdeztem megbotránkozva. — A Kövérkét beszorítottuk a sarokba. Ezt mindig megcsináljuk! Mi van ebbe?


— A tanító elvtársak előtt ez már jó régen szemet szúrt, — mondotta Nikpetos. — S ez az eset annál komolyabb, mert az Orlowa egyáltalán nem ellenkezik. Maga Rjabcev valószínüleg tudja, hogy az ilyesmit csak az olyan leányokkal lehet csinálni, akik nem állnak ellent. Elhatároztuk tehát, hogy ennek a dolognak véget vetünk s azon kívül magukkal a marxi morál és etika különböző kérdéseit megtárgyaljuk.


Amikor elakart menni, utánna mentem és megkérdeztem:


— Hogy gondolkozik Ön Nikolaj Petrovics tulajdonképpen erről a dologról? Tényleg olyan nagy komiszság ez?


— Én egyáltalán nem tartom komiszságnak Kosztya Rjabcev, — mondotta Nikpetos. — Azt hiszem azonban, hogy jobb lenne ha abba hagynák. Jelena Nikitisna azt állítja magáról Rjabcev, hogy magáról már fel lehet tételezni, hogy egy leányt megronthat és demorizálhat. Hisz a nyáron egy igazi regénye volt Juska Gromov nővérével.


— Honnan tudja ezt ő, — kérdeztem és éreztem, amint belepirulok. (Nagyon kínos volt számomra).


— Mondja, Rjabcev igaz ez a dolog? — kérdezte Nikpetos és nagyon - komolyan rámnézett.


 


— Hogy gondolja ezt ön? Nekem az a véleményem, hogy ez senkire se tartozik. Önnek talán kellemes volna Nikolaj Petrovics, ha egy szép napon mindenféle pletykákat mondanának Önről, például azt, hogy Staszjka Welepolszkájába szerelmes?


— Micsoda? Ki mondta ezt? — kérdezte gyorsan Nikpetos. Azt hiszem nagyon megijedt.


— Látja, önnek ez szintén nem volna kellemes, — mondottam. — Ez az egész csupán pletyka. Az emberek olyasmibe ütik az orrukat, ami nem tartozik rájuk. Az a véleményem, hogy ez se nem marxi etika, se nem marxi morál.


— Magának természetesen igaza van Rjabcev, — mondotta Nikpetos zavartan. — A pletyka a régi társadalmi rend maradványa és egyik átka a multnak. Keresztül-kasul kispolgári felfogást árul el. Én például sohase titkoltam maga előtt, Rjabcev, hogy nekem Szilfida Dubinina tetszik, ez a tetszés azonban tisztára emberi. Hogy Szilfida emellett leány, ez nem játszik a dologban semmi szerepet. Ugyanígy állok Welepolszkájával is. Elvégre mégis nagyon különös lenne ha az iskolában szerelmi ügyeket kezdenék.


 


— Szilva egészen más, — mondottam, mert senkise állapíthatja meg, hogy Szilva és közöttem más viszony volna, mint tisztára baráti. Ezenkívül én ugyanúgy, mint Szilva annyira elvagyok kötelezve a világforradalommal, hogy a személyes dolgok közöttünk a legmélyebb háttérben állnak.


Feltétlenül elhiszem ezt magának, — válaszolta Nikpetos, — annál inkább, mert én annyira becsülöm Dubininát, hogy eszembe se jutna feltételezni, hogy a dolog messzire mehet. De mondja csak, egész barátian, négyszemközt kérdem, ki terjeszti ezt az ostoba pletykát rólam és Welepolszkájáról?


— Ezt nem mondom meg önnek Nikolaj Petrovics, mert akkor az illetőt a társadalomtudományból kedvezőtlenül fogja megitélni és ...


— Soha, — mondotta Nikpetos s egész elvörösödött. Sohase keverem össze a szociális és az egyéni dolgokat. Különben pedig ennek a pletykaterjesztőnek nem annyira a neve érdekel, mint inkább az, hogy az illető tanuló-e vagy pedig felnőtt, például tanító?


— Tanuló, — mondottam.


— Köszönöm, Rjabcev, — mondotta Nikpetos búcsuzva, — minden esetre legyen meggyőződve, hogy az Orlowa esetben az érdekeit megfogom védeni. Megvagyok győzödve, hogy az egész ügy nagyon jelentéktelen ...


Augusztus 12. A „Nyári kertben” ma a Carmen című operát adták. Szilva és én ott voltunk. Azelőtt az operát megvetettem. Ahelyett, hogy beszélnének, az operában énekelnek. Ebből egy nagy természetellenesség keletkezik. Azonkívül az éneklés miatt alig lehet a szavakat érteni. Most azonban olyas valamit adtak, ami egész magával ragadott. Ez az elragadtatás mindjárt kezdődött, amint a nézőtér elsötétedett és a rivalda kigyulladt. Hirtelenül úgy tünt, mintha a karmester, aki a zenekarnak jelt adott, egyáltalán nem is ember lett volna, hanem valami varázsló. Ezután kezdődött az opera. Most megértettem a tartalmát. S bár meglehetősen képtelen, a gondolkodásra mégis ép elég alkalmat ad. Az a tartalma, hogy egy katonatiszt miként szeret bele egy gyárilányba. A tisztnek Don Jose a neve. Ezen a helyen nem értettem valamit. Előfordul a darabban egy Michaela nevű leány, aki nagyon hosszú ideig énekel valamit. Ilyesmi mindig előfordul az operákban; rendszerint úgy hogy hirtelen jön valaki s minden további nélkül elkezd rikitani s a kezeit tördeli hozzá. Carmen azután beleszeret Don Joseba. Don Josenak azonban valami miatt be kell a leányt zárni. Ezután Carmen valami lebujba kerül. (Igazán nem értem, hogy tényleg gyári leány-e Carmen, vagy pedig egy egyszerű utcai leány? ) Ezután lép fel a Torreádor és arról énekel, hogy hogyan küzd a bikákkal. Ez nagyon tetszett nekem. A Torreador nagyon csinos fiu. Ilyenek azonban az életben nincsenek. Váratlanul Carmen ebbe is beleszeret. (Talán azért, mert szebb, mint Jose). Valamit megígér neki, de én nem értettem pontosan. A Torreador elmegy. Hirtelen bejön Jose. Carmen ép táncol, amidőn belép egy kövér, magasabb rangu tiszt, aki kikergeti Joset és aztán udvarol Carmennek. Jose erre kihuzza a tőrét és feljebbvalóját leakarja szúrni, mire mindenféle alakok kendőkkel a fejük körül rontanak elő és megmentik. Igy lesz Jose bandita.


A harmadik felvonásban a banditák kilesik a Torreadort és kiakarják rabolni, mert egy bikaviadal alkalmával nagyon sok pénzt keresett. A banditák között van Jose és Carmen is. A banditák elbújnak és Josenak kell legyedül a Torreadorra támadni. Az az előbbi leány, a Michaela megjelenik ismét és ide-oda lóg a színpadon, Jose azonban elűzi. Szilva azt mondja, hogy ez a Jose menyasszonya. Nekem azonban más a véleményem, hisz Jose Carmenbe szerelmes és ezért lett bandita. Végül jön a Torreador. Jose lő, bum! De nem találja. Erre a késével akarja agyonszúrni, ez azonban megragadja a kését és küzdenek. De egyikük se tud vívni s ezért a küzdelem meglehetősen szánalmas. Most jelenik meg azután Carmen és utánna a többi bandita. A kettőt elválasztják. Most csak ezt nem értem, hogy miért engedik a Torreadort futni. Valószinüleg az az oka, hogy nem volt nála semmi pénz; talán ép útba volt, hogy megkeresse. Szilva egészen máskép érti. Ő úgy érti, hogy egyáltalán nem is akarták kirabolni. Én azonban így értettem. Mindenkinek meg van a joga, hogy egy operát a maga módja szerint fogjon fel.


A negyedik felvonásban kezdődik a bikaviadal. Nem tudom, hogy hány bika volt jelen, valószinüleg sok, mert ezen a Torreadoron kívül még más húsz is fellépett lándzsákkal és mindenféle fegyverekkel. Mindannyian rettenetesen gesztikuláltak a kezeikkel, mert mindannyian részt akartak venni a viadalban. Amint mindannyian elmennek, jön futva Carmen. Ő is látni akarja a viadalt, Jose azonban nem engedi, féltékenységből a Torreador iránt. Carmen erre erővel behatol a cirkuszba s ekkor Jose a (tőrével agyonszúrja.


— A féltékenység tényleg rettenetes dolog, — mondotta Szilva, amint hazafelé mentünk. — Képzeld én is féltékeny voltam, — reád.


Nagy szemeket meresztettem:


— Hogyan? Tehát te belém... — A mondat közepén abba hagytam.


— Mit képzelsz? — Ja úgy! Értem. Jegyezd meg magadnak: én magamon tapasztaltam, hogy a féltékenységhez arra a másik... erősebb érzelemre nincs is szükség. Az ember egész ártatlan dolgok miatt is féltékeny lehet. Én féltékeny voltam reád Nikpetos, sőt élettelen tárgyak miatt is. Tudod miért voltam a leginkább féltékeny? A naplód miatt. Ha nagy fájdalmat akarsz megtakaríttatni velem, engedd meg, hogy elolvassam.


Egy ideig némán mentünk egymás mellett. Szívesen megkíméltem volna lettől a kíntól. A naplómat azonban még sem adhatom oda neki olvasni. Ugyanezen az alapon a legtitkosabb dolgokról beszélhetnék vele, amiktől gondolatban néha még magam is visszariadok.


Váratlanul ezt mondja Szilva:


— Ez azt jelenti, hogy te engem nem... Ha becsülnél nem sokáig fontolgatnád vajjon megmutassad-e a naplód vagy se.


— Hallgass ide Szilva. Egy napló mégis a legtitkosabb valami, amilye az embernek van. Te azt akarod, hogy egész egyszerűen a lelkem legbensejét terítsem ki előtted. De hiszen ebbe nagyon sok olyasmi van, amiről neked nem szabad tudni.


Szilva hirtelen megállt és ezt mondta:


— Akkor Isten veled!


— Nem jösz tovább velem?


— Ha egymással nincs semmi közösségünk, akkor nem is szükséges, hogy együtt menjünk, — mondotta Szilva. — Te menj a te útadon én pedig megyek a magamén.


— Várj csak Szilva. Mit akarsz azzal mondani, hogy nincs egymással semmi közösségünk? De hiszen ez üres beszéd! Nagyon is sok a közösség közöttünk. Ennek ellenére azonban még sem kívánhatod, hogy én minden további nélkül meztelenre vetkőzzem előtted.


— Ha ilyen közönséges dolgokkal jössz, nem is akarok tőled semmit.


 


 — Erre dühös lettem.


— Közönséges dolgok? Nem értem mi lehet itt közönséges? Hogy én nem becsüllek?... Hallgas ide micsoda verset írtam:


Felcsendül agyamban sok okos beszéded, Nemrég még, némán is értettelek téged. Már csak mással beszélsz. Elfelejtesz engem, Pedig te nélküled semmi sincs szivemben.


— És mi következik ebből, — mondotta Szilva. — Ez a vers nagyon rossz. A naplód sokkal inkább érdekel. Te engem csupán egy buta libának tartasz és azt hiszed, hogy én nem tudok komoly lenni. Különben van egy javaslatom: Megmutatod nekem a naplódat ha én megmutatom neked az enyémet?


— Neked is van naplód?


— Neked — mondotta Szilva erős hangsúllyal, — neked megmondhatom, hogy igen.


— És megakarod mutatni nekem?


— Természetesen! Hisz úgy tekintelek téged, mint a barátomat. De csak azzal a feltétellel, hogy te is megmutatod a te naplódat.


— Adsz holnapig egy kis gondolkodási időt?


— Semmiféle körülmények között sem. Az ilyen dolgot az ember nem tólja holnapra. Azt hittem, hogy férfi vagy. Te azonban még mindig gyerek vagy.


Egész egyszerűen rettenetes volt számomra. Másrészt mégis nagyon szívesen olvastam volna Szilva naplóját. Ezt mondtam:


— De meg kell igérned, hogy senkinek ... Értesz? Azonkívül még velem sem fogsz róla beszélni. Ugy kell viselkedned, mintha egyáltalán nem olvastad volna.


— Ezt megígérem neked, — mondotta Szilva ünnepélyesen, — s bizonyítékul, hogy nem a puszta kíváncsiság vezet, én hozom el először a (naplómat.)


Augusztus 13. Miután a fiúk közül nagyon sokan voltak a Carmen előadáson, elhatároztuk, hogy az iskolában mi is bemutatunk egy operát. A Torreadort majd én énekelem. (Elözőleg már próbáltam). Don Joset Kolka Paltussow énekelné. Erőteljes hangján szükség esetén a tenort is énekelheti.


Ludowika Karlowna azonban azt mondta, hogy a Carmen felnőtteknek való opera s nagyon is nehéz a mi számunkra. Erre kivett ia táskájából egy gyerek-operát a Gombák lázadása cimén s ezt javasolta előadásra. Az operát mindjárt lejátszotta előttünk a zongorán. Már mindenféle üres dolgot láttam a színpadon, de ilyen szemetet még soha, hozzá zenével, sohse hittem volna, hogy ilyesmit is képesek csinálni. Azzal kezdődik például, hogy a répa királyné így énekel:


Oda vagyok reszketek, Krumpli király fenyeget. Fegyverkezik a hada Győzelem a jelszava, Oda vagyok, jaj nekem! Nincs nappalom éjjelem. Hogy az egésznek mi az értelme nem tudom, de ezt más se tudja. Egy ideig oda hallgattam, azután ezt énekeltem:


Plem plem vagyok plem plem Társak vagyunk ebben. Ugorj komám hoppra. Éppen a sarokra.


 


Ludowika Karlowna megkérdezte, mit jelent ez. Azt mondtam, hogy először magyarázza meg ő, hogy a Gombák lázadása mit jelent. Annál is inkább, mert a mi operánkat megnézik a parasztok, akiknek a gondozását vállaltuk. Ezek a parasztok egy ilyen operáért egyszerűen elraknának bennünket, — teljes joggal.


Ludowika Karlowna azt válaszolta, hogy először is a Gombák lázadása egy nagyon vidám opera, másodszor az egész dolog nem tartozik reám. Végül senkise kényszerit, hogy én is játszak. Otthagytam őket. Csak a kicsinyek maradtak vissza a legalsó csoportból. Szilva azt mondta, hogy a naplót otthon hagyta. Holnap hozza el.


Augusztus 14. Szilva naplóját olvasom. Azt hiszem valamit eltitkol előlem. A napló természetesen érdekes, de nem teljes. Nem állapitható meg, hogy hol hiányzik valami, mert sehol sem tünteti fel úgy a dátumokat, mint én. Egyszerűen egymás után ír.


Erre én se adom oda neki az egész naplómat, hanem csak az első


trimeszterről szóló füzetet.


* * *


Ezen a helyen Kosztya naplójában egy kicsike, vonatozott papírlapokból összeállított füzet foglal helyet a következő felírással:


A negyedik csoport leánynövendékei (Második osztály) Szilfida (Eudokia,) Dubinia


A füzet Jesenin következő verssorával kezdődik: „Én nem panaszkodom, nem kiáltozom, nem sírok”. Ezután Tjutschew, Balmont és Bunin versek következnek és az Őrült Apuchtintól. A versek után következnek az alábbi feljegyzések:


Mindent magam akarok megélni és mindent magamnak kell megélnem.


Az élet: az irodalomban valami egészen más, mint a valóságban. Sokkal könnyebb ha az ember a képzeletben él és nem a valóságban. Ez ellen azonban harcolni kell.


Mi az élet? Rossz regény! Ki a szerző? Nem tudom! A sorait átfutom: Öröm, bú, gond. Kinzó rém.


Elhiheti az ember, hogy Karamsin már a tizennyolcadik században ilyesmit irt. Pedig ez tőle van. Először epigrammákat írt és azután írta meg Oroszország történelmét.


S. P. azt mondja, hogy irodalmi stílusom van. Azt kérdeztem tőle, hogy ez mire jó. Azt válaszolta, hogy a stílusról ismerszik fel a kultúrember. A kulturembernek mindig széles a horizontja.


Staszja W.-hoz való vonatkozásom (mint azelőtt Lina G.-hez) abban áll, hogy szívtartalmainak lerakodó állomásaként használ. Ez se nem kellemes, se nem kellemetlen számomra. Alapjában véve hidegen hagy.


Nem hiszem, hogy Staszja fájdalmai nagyon mélyek, könnyei pedig nagyon keserűek volnának. Linának sokkal komolyabb okai voltak a kétségbeesésre. És mégis ... Ha magamat a döntő pillanatokban vizsgálom, megállapitom, hogy mindenki a legfontosabbnak a maga énjét tekinti s hogy az élet rettenetesebb, mint mind a futó fájdalmak. Az élet valami rettenetes. Ezt már nagyon rég, már öt éve, valószínűleg tudatos életem legkezdete óta tudom. Ugy gondolom, hogy a fiatalemberek, úgy a leányok, mint a fiuk, ezt mind tudják. Ha nem tudják, érzik. Erre mindenki rájön. Ezen kivül a mi nemzedékünk még valami mást is megtanult. A mi nemzedékünk megtanulta, hogy az élet ellen, ha rettenetes is, harcolni kell s hogy az élet legyőzhető és le kell győzni. Ebben az esetben az élet nem a rettenetes, hanem a világos oldalát mutatja felénk. Minden esetre ezek a gondolatok nem tőlem származnak, de nagyon jók, hogy a tudatomat elérték és gyökeret vertek benne.


Ez adja az erőt nekem az élethez és az élettel való harchoz. Minden esetre sohase jútnék olyan esztelen ötletre, mint Lina, vagy Szója. Az, amit ők csináltak általában véve ostoba volt s mert túlságosan hamar kiderült, ezért még ostobábbnak hatott. Sohse szabad elfelejteni, hogy a legrosszabb az egész világ előtt lelepleződve állni.


Ha egyedül vagyok, valami különös érzés fog el. Elszabadulok a földtől s úgy érzem, mintha légüres térbe lebegnék. Ez nagyon sűrűn megtörténik velem, különösen ha a hold a szobámba süt.


Kinek van szüksége rám. Néha azt hiszem, senkinek. Azután lázasan kutatok egy ember után, aki felhasználhat. Éppen azért vagyok a „lerakodó állomás”.


Nagyon jól tudok olvasni és írni, mert az apám szedő. Már egész kis koromtól kezdve sok könyvem volt. Öt éves koromba tanultam meg olvasni. A lét határozza meg a tudatot.


Éppen most olvastam át mindent, amit írtam s nagyon gondolkodóba estem. Nálam minden a hangulattól függ. Tudok sírni is, de senkinek se szabad észrevenni. Néha meg úgy nevetek, mint egy bolond. Ilyen esetekben a legnagyobb erőfeszítésembe kerül, hogy össze szedjem magam, mert ha az ember hagyja, ügy elveszti a maga fölötti uralmát.


Tegnap nálam volt Staszja Welepolszkája és megint a regényéről mesélt. Felfogásom szerint ez a dolog teljesen fölöslegesen kínozza. Hisz végül is még sem fogják felvenni a főiskolára. Hisz alig tud olvasni és írni. Miért akarja az ötödik csoportot is elvégezni? Menjen férjhez és kész!


Apám és anyám ép´ most veszekedtek. Apám nagyon illuminált állapotban jött haza és szapulta az anyámat. Ebből azután verekedés lett. Anyám segítségért kiáltott, apám pedig ezt mondta: „Szilva menj ki! A gyerekeknek nem kell ott lenni, amikor a szülők szórakoznak!” Ez nagyon utálatos dolog volt. Igazán nem tudom mit csináltam volna, ha apám nem megy el hazulról.


A Háborút és Békét végig olvastam. Szeretnék olyan lenni, mint Natasa Rostowna, de érzem, hogy én nem lehetek olyan. Natasa egy igazi teljes életet élt, valójában azonban nem egyéb, mint egy nőcske. A Háború és Békéből az derül ki, hogy az asszony tulajdonképpeni feladata abban áll, hogy nőcske legyen. Azt hiszem, hogy Natasa is állit ideológiai követeléseket az élettel szemben, Tolsztoj azonban elhallgatja ezeket, mert gróf és földbirtokos (a feudalizmus képviselője).


Véleményem szerint Kosztya R. egy kicsit emlékeztet Nikolaj Rostowra. Csak nem olyan buta. Szója Trawnikova Mária Bolkonszki hercegnőre emlékeztet, csak épp csinosabb. Nekem azonban Szója szépsége sem tetszik. A szépségében van valami különös, azonkívül hanyagul viseli a haját. Általában a szépségről nagyon különböző lehet az ember véleménye. Nem értem például, hogy egy bizonyos ember mit talál Staszja W.-án. Lapos orra van, jobboldalt egy foga hiányzik s menet közben úgy lóbálja a kezét, mint egy katona, — s az illető mégis egész bele van gabalyodva.


Nagyon jól tudom, hogy most nagyon kispolgári szellemben írok. Ezt azonban nem tudom legyőzni.


Az embernek nagyon keménynek kell maga magával szembe lenni s akkor az ilyesmit leküzdi. Haj a második osztály helyett a gyárba dolgoztam volna, akkor talán jobb volna a sorom: azonban ez sem egész bizonyos még, mert oly különböző tényeket tudok a gyári életből, melyek a mi iskolánkból ki vannak zárva. Egy ilyen tény például: egy tizenhatéves leány férjhezment egy legényhez, aki ugyanabban a gyárban dolgozik. Erre neki mennek. Felfogásom szerint ez is nagyon kispolgári. Ha a hatóság tizenhat évvel megengedi a házasságot, akkor miért nem engedik őket összeházasodni, ha kedvük van hozzá.


   (Vége a következő számban).


 


Vissza az oldal tetejére