FĹ‘oldal

Korunk 1929 Szeptember

Seherezáde a hizlalóketrecben


Kaczér Illés

 


Amikor Monsieur Nicot kinyitotta a szemét, szellős kalyibában feküdt s meztelen olajbarna alakok guggoltak körülötte. Különösen vigyorogtak rá s valami ismeretlen, hadaró nyelven beszéltek hozzá. Ugy látszott, evésre nógatják. Az egyik banánt nyújtott feléje, a másik nagy nyitott kókuszt, a harmadik húsos maingót, a negyedik valami nagy sose látott gyümölcsöt. Még minden tagjában ott súlyosodott a katasztrófa s ahogy nyúlni akart az ennivaló után, mintha a kezét lefogná valaki. Nagyon éhes volt s a torka égett. Tátogatta a száját, mire az egyik odatartotta neki a meglékelt kókuszdiót. Mohón kiitta. A banánt is megette, a mangót is. Az ismeretlen gyümölcsnek furcsa terpentinize volt, de a második harapásra már mintha almát enne sajttal. Majd majonézizt érzett s vanilliás puddingot. Furcsa egy gyümölcs volt ez neki evvel a változatos izskálával. Vagy csak a hajókonyhára emlékezett, ahol annyi évet eltöltött a különböző ízek között? Már nem volt éhes, már mosolygott. „Merci, Messieurs!”


Látta, hogy nem értik, angolul ismételte.


„Thank you, Gentlemen”.


Erre kinyílt a bambusznádajtó s belépett hozzá egy festett és tetovált testű, gyöngyökkel, kagylókkal és tollakkal agyondíszített borzas és széles, nagyfogú vigyorral s valami fantasztikus angolsággal, amelyből csak minden ötödik szót lehetett megérteni, üdvözölte őt. Körülbelül ezt mondhatta: „Maradj itt és egyél sokat”.


„All right”, bólogatott Monsieur Nicot. A borzas ceremóniásan meghajolt s miközben a négy alak arccal a földre vetette magát, elhagyta a helyiséget.


„Ez itt valamilyen főnök vagy király”, gondolta Monsieur Nicot és a legközelebbi látogatásnál Mister Majesticnak nevezte a borzast. Mister Majestic kedvesen megcsipkedte Nicot arcát és testének egyéb részeit is s a finom és tapasztalt hajószakács mosolyogva tűrte, mert sejtette, hogy ez ennél az uralkodónál a legfelsőbb elismerés jele.


Már kezdte jobban érezni magát s fel-felült a vackán. De Mister Majestic nem volt megelégedve vele. Egy nap mérges képpel ült melléje s akkorát csípett a combján, hogy szinte felsziszent. Az etetőkre keményen ráripakodott, neki pedig villogó szemmel ezt mondta: „Többet enni, Mister!”


Monsieur Nicotba beledöbbent a valóság. Emberevők szigetére sodorta a végzete, ezek itt fel akarják hizlalni. Jobban szemügyre vette a bambuszkalyibát, persze, ea itt a hizlalóketrec.


A halálos rémület elvette minden kedvét az élettől. Látta magát a kannibálok trancsirozókése alatt, amint szétvagdossák, tűz felé tartják s félangolosan elkészítik s nem kellett neki se banán, se kókusz, se pálmabor, se mangó és az ujonnan megismert gyümölcs ezer íze sem izgatta többé.


Őfelsége bilincsbe verette az őreit és szeretetreméltóbb etetőszemélyzetet rendelt ki melléje. De ezek se boldogultak vele. Monsieur Nicot éhségsztrájkja pedig annál hatásosabb volt, mert az előző hetek, a hajótörés és a menekülés fáradalmai után amúgyis csak csont és bőr volt már, a kannibálszakácskönyv szerint teljesen élvezhetetlen.


Mister Majestic a csábitás eszközéhez nyúlt. Pompás kannibálszüzeket vonultatott el Monsieur Nicot előtt.


„Melyiket akarod?”


A Monsieur összeharapta a fogait és intett, hogy egyiket sem.


A király megforgatta előtte a legszebbiket. Mutogatta ringó combját, nevetően duzzadt izmait.


„Melyik részét akarod? A combját, a lábszárát, a mellehúsát vagy a máját? Sülve, nyersen vagy kő alatt puhítva?”


Monsieur Nicot felordított:


„Semelyik részét, sehogy!”


Kezdett nagyon éhes lenni. A víziói a felfalatásról hátrébbhúzódtak, a hajókonyha hús-, főzelék- és gyümölcs-csendéletei és izgató állatai jutottak eszébe. A finom bouillonok, a consommék, az előételek, sültek, majonnézek, mártások és puddingok, amiket készítés közben az ízek minden lehető variációjában végigkóstolt. S amikor egyszer a király a ketrecébe lépett, vadul ráordított:


„Enni akarok!”


A király szeme felvillant.


„Hozzam a szűzeket?”


„Nem! Csirkét hozass”.


Hozták a csirkét és Monsieur Nicot egyszeriben frissnek érezte magát. Mintha a hajókonyhában sürgölődne kuktái és inasai között.


„Tüzet! Ide azt a kést. Zsirt a bögrébe! Aprítsatok hagymát! Olajat a salátához! Borsot. Hé király, locsold meg a lángot. Teríts asztalt. Ide a kókuszhéjakat”.


„Poulet à lá Doiodore”, mondta és dölyfösen a kókusztálak elé ült. A király állt előtte és csurgott a nyála. A nagy élvezetre gondolt: hogy fog neki ízleni ez a fehér, aki most ilyen jóízüen eszik.


Másnapra malacot vágatott le Monsieur Nicot és a kannibál asszonynép lenézett fazékbavalóját, libát.


„Roti à lá duchesse!” kiáltotta lelkesen és vezényelt napoleoni gőggel. „Ide azt a húsverőt. Szalonnát! Lassan pirítsd. Gombát ide! Hé te, a libamájat! Tojást! Keress petrezselymet. Ostoba népség, hogy itt épp a legfontosabb dolgok hiányzanak. Hol a brézli?”


A hercegnőpecsenyét a király is megkóstolta. ímmel-ámmal kezdte, de később egyre nagyobb kedvvel. Már csámcsogott. A nép körülállta a ketrecet és szájtátva bámult.


„Holnapra még jobb ebéd lesz”, mondta Monsieur Nicot vidáman.


Elemében volt. Egyre újabb ételek és ételsorok kerültek az asztalra. Titokban már a segédek is ettek a főztből. A nép az erdőkbe bújt el és ott próbálgatta az új művészetet. Ha valamit nem jól lestek el, stafétát szalasztottak be Nicot kuktáihoz s ha a kukták se tudták, felköltötték Nicot mestert délutáni álmából. A mester álmában is tudta, mit kell csinálni.


„Forgasd meg tojásban, süsd ki forró zsírban. Moss meg gombát hideg vízben. Végy egy marék sót... ”


A király egyre gyakrabban csipkedte meg a Monsieur kövéredésnek induló részeit és Nicot rémülten gondolt az utolsó lakomára, amikor őt fogják à lá Cannibal vagy épp a tulajdon receptjei szerint elkészíteni. Hallotta is, amikor a király azt mondta egyik főemberének:


„Már elég kövér”. És a főember így szólt:


„Hozzam a kést?”


„Még ne. Holnap még hivatalos vagyok nála ebédre”.


Nicot mester fellélegzett. Tehát holnap még élni fog. Összeszedte minden művészetét és megfőzte a búcsúlakomáját. A király mind a tíz újját megnyalta utána.


„Tudsz még ilyen jót?”


„Hogyne”, felelte Monsieur Nicot és megkísérelte kitolni még egy nappal a halálát. „Nagyon ajánlanám holnapra: Escalopes de veau Bourguignonne. Vagy ha felséged óhajtja: Poulet auté Marengo”.


*


Amikor az angol hadihajó kikötött, ott találta a szigeten Monsieur Nicotot kedvelt kannibáljai között. Salátát öntöztek és petrezselymet, malacot hizlaltak, babot és borsót futtattak karóra.


„Mister Nicot”, szónokolt az altengernagy, „a legfelső kitüntetésre terjesztem önt elő. Ön az angol civilizációt terjesztette ezek között a kannibálok között”.


„Pardon”, szólt Monsieur Nicot. „Én a francia kulturát terjesztettem köztük. Ezeregy szakácsrecepttel szelídítettem meg őket”.


 


Vissza az oldal tetejére