FĹ‘oldal

Korunk 1929 Július

Háború


Ludwig Renn

 


Elmult a tél. Párszor voltam járőrbe s a francia drótakadály torlaszok közül párat behoztam. Olykor volt lövöldözés is. Én kezeltem a könyveket. Különben üresnek éreztem és gyakran leittam magam.


Ziesche és Seidel kártyáztak. Én is tudtam kártyázni, de még se volt érzékem ahhoz, hogy komolyan vegyem a kártyázást. Ezért nem is akart senki se játszani velem, ami különben nem is bántott.


A hadiönkéntes Kaiser is mindinkább visszavonult a többiektől. A lövészárokháború sikertelensége miatt szenvedett. Nagyon jól megértettem. Lelkesedéssel jött a harctérre s ezért kínos megerőltetésébe került megőrizni ezt a lelkesedést, amikor gyönge karjaival a fedezékek épitéséhez való vasúti síneket kellett cipelnie s hónapok óta ugyanazon az egy helyen állni, ahonnan még a francia lövészárkokat se látja. De nem tudtam segíteni rajta. Ha egyszer volt is bennem lelkesedés, mint a Maason való átkelés után, úgy ez a lelkesedésem hamar elpárolgott s más érzelmek számára adott helyett.


(Egyik napon beoltottak bennünket tífusz ellen. Valami folyadékot spricceltek a bőrünk alá. A sebesültvívők azt mondták, hogy estefelé lázt kapunk. Nagyon rosszul lettem. Éjszaka nyomasztó képek üldöztek, amiket nem láttam egész világosan.


Felébredtem. Reggel volt. A szalma zizegett. Valaki ásított.


Te, mondotta Seidel olyan szomjas vagyok.


Felkeltem. A hely, ahol tegnap beoltottak, kissé fájt. Különben meglehetős jól éreztem magam.


Seidel lent feküdt a szalmán, a szeme körül dagadtnak látszott. Nagyon megöregedett. Megérintettem a homlokát. Forró volt. Teli az egész emberszorongással. Ezt a szemein láttam, amelyek egyre követtek.


Ezen a napon századunk olyan volt, mint egy kórház. A következő reggel azonban váratlanul mindannyian megelégedettek voltunk. Kint sütött a nap. Virágok nyíltak. Seidel nevetve mesélte el, hogy tegnap azt hitte meghal.


Egyik délután nyitott ablak mellett ültem a könyvtárszobámba. Odakintről pár szó, amiket nem értettem, kapta el a fülem, olyan csengéssel, ami figyelmessé tett.


Kint Kahle, — egy idősebb házasember a századunkból, — állt meggörnyedve a lelkész előtt, aki kerti lapáttal a kezében hadonászott előtte.. Mi történt itt tulajdonképpen?


 


Kahle lassau az ajtófelé osont. Kopogott.


— Szabad!


Meghajolva lépett keresztül az ajtón, — nagyon magas és sovány volt — s öreges mosollyal közeledett felém és ölelte át a nyakam. Visszatoltam a karját: Könyvet akarsz?


   Nem, mosolygott rám szerelmesen, téged! s előretolta a hasát.


   Vagy választasz egy könyvet, vagy pedig kimégy.


Lőcslábai remegtek.                                                               >


Menj ki és odakint fontold meg, mit akarsz!


Tanácstalanul állva maradt.


Elővettem a könyveslistámat mintha valami beirni valóm akadt volna.


Hajlottan ment az ajtó felé. Ott megállt és vágyakozón nézett reám.


Lapoztam a könyvek közt.


Megint bejött.


   Mit akarsz még?


   Te nevetett bátortalanul.


   Menj! mondtam keményen.


Kiosont. Hallottam, hogy az ajtó előtt megáll. Azután lassan tovább ment.


Hirtelen felszakadt az ajtó és Seidel lépett be rajta: Te, hallottad, hogy a Kahle rárontott Lau őrmesterre?


   Mikor? És mi az hogy rárontott?                                   


   Ma reggel. Az őrmester ép levelet írt, egyszer csak valaki hátulról megragadja és megakarja csókolni.


   És mit csinált az őrmester?


   Na, amilyen ez a Leu: felugrott és nevetett. Azután jelentette Fábiánnak, hogy Kahlet vigyék el, azt hiszem valami idegbeteg kórházba.


Az ablakon keresztül láttam a lelkészt a kert felöl jönni, bátortalanul, mintha az ellenség még mindig itt volna.


Junius elején zászlóaljunkat kivonták az arcvonalból s körülbelül harminc kilométert meneteltünk hátra a hadtápba, hogy megint ki egyenesedjünk. Mindannyian megszoktuk a görnyedt járást, az alacsony fedezékekben és árkokban, hol az egyik helyen egy gerenda feküdt keresztbe, a másik helyen meg telefondrótok lógtak.


A hőségben a szokatlan gyaloglás teljes felszereléssel nagyon megerőltető volt. A sötét és nedves fedezékekben való lakás és éjjelezés, mintha kiürített volna bennünket.


Valami faluba érkeztünk, amely egy zöldelő völgyből kiinduló meredek széles úton terpeszkedett. Fent keresztben az úton egy nagyobb szürke ház állott, a kastély.


A mi rajunk jobbra egy alacsony, széles házba került, amelynek kapujához pár lépcső vezetett. A ház elől gondosan fésült, fehér hajú öreg úr jött velünk szembe s egy kézmozdulattal beinvitált az udvar hátsó részébe, mely széles kőkockákkal volt kikövezve. Balra a fal mentén egy hosszú pad állt, asztallal és székekkel. Rámutatott ezekre és tovább vitt egy tágas istállóba az állások között vasgereblyékkel, jászollal és sorompókkal. Jobbra, nyílt egy fülke. Ez az istálló volt az alvóhelyünk.


Ha a Kahle most itt volna mondotta Seidel akkor ide kéne bedugni, nehogy reánk törhessen éjjel.


Este kint az asztalon ettünk. Az udvar hátsó részében egy kert volt szomoru fűzfákkal, bokrokkal, virágokkal és egy nagy lugassal.


Megtudtuk, hogy az öreg úr a kastély tulajdonosának az apja s hogy fiatalabb éveiben versenylovas volt. Az utcárról ez a ház is olyannak látszott, mint a parasztoké.


A következő napon egzeciroztunk és harcászati gyakorlatokat tartottunk. Egészségesnek éreztem magam. A hadnagyunk már kora reggel amikor a szolgálatba jött, nevetett. A szakasz és rajparancsnokok is megelégedettek voltak s a vidámságban osztozott az egész század. Emellett] alaposan gyakorlatoztunk s a harcászati gyakorlatoknál mindenki nagyon benne volt a dologban, talán azért, mert Fábián maga is harcászati formációkat próbált ki s egy-egy támadási eljárás előnyeit és hátrányait mindannyiunkkal megbeszélte.


 


Egyik tiszta meleg este sétálni mentem Seidellel. A falú alsó részében találkoztunk Lauenstein viceőrmesterrel és két altiszttel. Apró bekerített kertek mellett haladtunk el. A nap hanyatlott. Utánna a füzek, a nyárfák és minden egyéb áttetsző lett.


Lauenstein megszakítás nélkül beszélt. Én csak félig hallgattam oda.


   Ott, szakította félbe Lauensteint az egyik altiszt abban a házban két csinos leány van. A körletparancsnok bedrótoztatta az ablakot, hogy senkise mehessen hozzájuk.


   Ezt meg kell nézni! kiáltott Lauenstein.


Az alacsony ház nagyon sivárnak látszott. Keresztül mentünk a kerten, amelyben pár gondozatlan fa állott és zörögtünk.


Senkise jelentkezett. Közben Seidel körüljárta a házat. Lauenstein megint zörgött.


Gyertek ide! kiáltott halkan Seidel a sarokról.


A ház tulsó falán, a dróthurokzat mögött nyitva volt egy ablak. Az egyik altiszt az ablak egyik sarkán feltépte a drótot s mi egymás után bebújtunk a lyukon.


Balról kinyílt egy ajtó. Valami öregember jött ki lámpával, dörmögött és ismét eltünt. Egyikünk felnyitotta jobbról az ajtót. Bent egy komódon égett. a lámpa. Jobbra egymással szemközt két ágy állott s mindegyikben feküdt valaki.


Bon jour —. mondta az egyik s mindakettő ránk nézett az ágyból. Az altisztek oda mentek, kezetnyujtottak és az ágy szélére ültek. Mi a komód előtt levő székekre ültünk, A baloldali ágyban fekvő nő unottan beszélni kezdett. Annyit megértettem, hogy tulajdonképpen Nancyba valók, a háború azonban itt érte őket a rokonoknál.


A baloldali ágyban fekvő nő átölelte az altisztet és a melléhez vonta. A jobboldali ágyban levő suttogott.


Itt aztán tetszik nekem, fordult felém Lauenstein, itt lát legalább az ember valamit.


A jobboldali ágyban egy gyerek kezdett el sírni, minden bizonnyal a takaró alól.


 


Seidel felállt s az ajtó felé ment. Lauenstein meg én követtük. Megint kikúsztunk a drótlyukon.


 Végre már egyszer megtanul az ember franciául! mondotta Lauenstein. Minden este ide fogunk jönni, az egyik nap én meg Renn, a másik pap meg a két altiszt.


 Seidel meg odanézhet, nevettem.


 Na hát nincs mindig mindenkinek akármikor kedve. Majd amikor épp jön.


Seidel hallgatagon ment előttünk. A falu első házánál elbúcsuzott Lauenstein.


Alig tünt el a szállásán Lauenstein, amikor Seidelből kitört: Ilyen disznó! Nem hagyom előírni magamnak, hogy mikor menjek lányhoz! Olyan messzire nem terjed a szolgálati reglama, — és tovább káromkodott.


Nevettem és alig bírtam magammal. Ez még jobban dühösítette Seidelt, az ő dühe viszont előttem lett egyre mulatságosabb. Végül mind a ketten belefáradtunk.


Mialatt hátul gyakorlatoztunk új könyvek érkeztek. Köztük volt egy filozófia történelem is. Bosszankodtam, hogy ilyesmit küldenek a harctérre, ugyan akkor azonban örültem, mert mindig kívántam magamnak valami ilyesmit és nekiestem elolvasni.


Egy helyen a számokról volt szó. Igen ám de hogy képzelje ezt el az ember magának? Hogy lehet a szám az ősanyag, amiből végül házakat és gondolatokat épít az ember?


Vájkáltam magamban és erőlködtem. Némely filozófiai tételben fel is fogtam valami értelmet. Az egész azonban mégse az volt, amit kerestem.


Kotoltam a könyvön és dohányoztam.


Közben írtam. Már harmadszor írtam le a lugnyi ütközetet. Ha az írástól felálltam, fáztam és megvoltam dermedve, de ilyenkor volt bennem valami vidámság is, amely mindent felderített. Viszont ha a filozófia olvasása mellől keltem fel, minden szürke és komor volt körülöttem.


Az íróknál feltünt előttem, hogy a szavakat mily önkényesen helyezgetik, holott egész világos szükségszerűsége van annak, ahogy a szavakat helyezni kell, az t. i. hogy a szavaknak mindig abban a sorrendben kell állni, ahogy azokat az olvasónak meg kell élni. Például nem azt kell írni: zöld, több dombon át emelkedő rét, mert hisz legelőször mégis azt kell tudni, hogy rétről van szó s ezért ennek a szónak a mondat elején; kell állni. Hogy a fontos dologról világos képem legyen, ezért az egész képet minden részletében, világításával, neszével és egyéb lelki indítékaival mindig magam elé képzeltem. Csak ezután írtam és elhagytam mindent, ami nem volt feltétlenül szükséges. Ez a séma azonban a legfontosabb dolgok ábrázolására egyáltalán nem volt elég. Ehhez mindig hiányoztak a szavak. Szokatlan szavak használatát kíséreltem tehát meg. Ez se használt. Ez aztán egész nap foglalkoztatott. Este, amikor már a szalmán hevertem, támadt azután valami gondolatom. Reggel azonban amikor józanul lemértem, ismét eldobtam. Az, ami hiányzott lényegében mindig ugyan az volt, még se tudtam, hogy mi az. Bizonyára, gondoltam, csak valami ismerethiány lehet ennek az oka s tovább kutattam a filozófia történelemben. Két hónapig tartott mig átrágtam magam a könyvön s egy délután az utolsó oldal mellől mégis üresen állottam föl. Mindegyik filozófus valami mást mond, köztük a legujabbak meglehetős közömbös dolgokat. Egy világnézet épenséggel nincs, csak sok van s ezek mind se nem igazak, se nem hamisak. Feladtam a reményt, hogy tovább jussak...


Tíz nap szabadságot kaptam. Az őrmester kiállította a szabadságlevelet.. Az előnyomulásról való jegyzeteimet nagy ív papirba pakoltam, hogy megőrzés végett átadjam édes anyámnak. Egész a Marne csatáig jutottam el. A továbbiakat nem tartottam feljegyzésre alkalmasaknak.


Másnap reggel kialvatlan gyalogoltam a sötétben a fátlan országúton a kis állomás felé.


A vonat elindult.


Lassan derengett.


Érdekes, hogy ép mostanra lettem kész mindennel, az előnyomulással, a filozófia történettel. Szabadon és nyitva álltam minden számára. De mire? Mi van még?


Otthon édes anyám szembefutott velem a házból, átölelt és megcsókolt. Ha tudná, hogy mi van bennem, ha tudná, hogy már semmiben sem hiszek, biztos nem csókolna meg!


Nem szóltam semmit, nem is csókoltam vissza, hanem zavartan bementem vele a házba.


A szobában sógornőm állt és nyujtotta a kezét. A gomblyukamban mindjárt észrevette a vaskereszt szalagját.


   Fiam, itt van a kávé, biztos akarsz inni.


   Először megmosakodni szeretnék.


Anyám a fenti két szoba egyikébe vezetett, melyek különben mindig zárva voltak. Ide vetett ágyat. A szoba szagán érzett, hogy lakatlan. A butorok jó kondícióban voltak, a kevés használattól azonban élettelenek.


Tedd magad kényelembe! Mire lejösz, minden kész lesz.


Anyám kiment. Levetettem a kabátom. Most abban a szobában lakom, amelyik csak megkülönböztetett személyeknek jár. Lett belőlem valaki a családban.


A bársonytakarós asztalon egy fényképalbum feküdt. Felnyitottam. Ott volt a nagyapám képe, kövéren, büszke ábrázatán tele ráncokkal. Bent volt apám képe is, mint egész fiatal emberé. Hanyagul ült egy széken őszinte, nyilt szemekkel! Akkoriban még lehetett benne valami, amit én már nem ismertem. Talán ugyanolyan magasröptű gondolatai voltak, mint nekem s egy napon ő is úgy találta, hogy nem juthatunk tovább!


Amikor lejöttem ott voltak a gyerekek, három leány és egy fiú. Legidősebb unokahugom már tizenöt éves volt s nagyon közellevőnek s ugyanakkor nagyon távolinak tűnt. A kisebbek egyszerűbbek voltak és egyre rámnéztek.


   Na, mesélj már fiam, mondotta anyám..


   Mit meséljek!? Iszonyodtam ettől. Végül azonban mégis megeredt a szavam, még pedig annyira, hogy nem hagytam abba egyhamar.


A következő napokon mindenhova elmentem; kimentem a méhesbe és fel a hegyre.


A gyerekek közül csak a kis fiú érzett hozzám valódi ragaszkodást.


 


Egyre velem akart lenni és én szívesen magammal vittem. A gyerek hallgatagon és komolyan ment mellettem. Különben nyugtalan voltam, segítettem otthon és kint a mezőn.


Először egy tartalékállásba kerültünk és csak azután mentünk megint előre. A franciák láthatólag takarékoskodtak a munícióval s alig lőttek többet a napi nyugtalanitó porcióknál.


Az árkokat rendbehoztuk és új fedezékeket építettünk. A fedezékünk mellett a krétás talajba aknát fúrtunk és aknakeretekkel fogtuk be az oldalait. Ezáltal kezdetét vette egy földalatti, alagúthálózat kiépítése, hogy az árok lövetése esetén semmi bajunk se legyen. Napokon keresztül dolgoztunk bányalámpák világítása mellett s a krétával telt aknászzsákokat éjjel szórtuk ki az árok mögé.


Pihenőre most már nem Chaillybe mentünk, hanem egy erdei táborba, ahol az utászok sátorszerű barakokat emeltek. Itt eleinte egész jó volt. Később azonban a tetvek annyira elszaporodtak, hogy az ember már nem tudta, hogyan meneküljön előlük. Akkoriban miután Németországban már ekkor minden fogyott már nem kaptunk szalmát a fekvőhelyeinkre, hanem csak papirlemezeket. Ezeken nagyon kemény volt a fekvés s a tetvek a papir gyűrödései közt ültek.


Mindenekelőtt a táborban nem volt víz s egy félórányi távolságból valami magányos majorból kellett a vizet hordani. A kút, amit az utászok fúrtak már húsz méter mély volt és még nem adott vizet.


Egyik reggel Fábián, a századparancsnokom hivatott.


Nagyon sajnálom, mondotta hogy el kell magát vezényelnem, de nincs más alkalmas őrvezetőm. Fromentin mögé kell bevonulnia az ezredműhelybe, mint asztalos.


Megmerevedve álltam, El kell válnom a rajomtól?


 Nehezen megy? kérdezte Fábián. Jobban esne magának itt elől a veszélyben maradni, mint hátul biztonságban?


 Igenis, hadnagy úr!


 


   Magával ugyan úgy van, mint velem — ´ mondotta szomorúan. Elszakítanak a századomtól, amit két éve vezetek már itt kint a fronton. Mindenkit ismerek és engem is mindenki ismer. S mert egy rangidősebb van, itt, aki szeretne már egyszer századparancsnok lenni. Hátra küldtek a depóba az ujonctartalékhoz.


   Ha a hadnagy úr nincs itt, én se akarok itt maradni! tört ki! belőlem.


Komoran rámnevetett és a kezét nyujtotta: Minden jót! És el fordult és kiment.


Szedtem a cókmokomat, Seidelre alig tudtam ránézni, annyira el voltam keseredve.


Odakint fagyos, ködös idő volt. A mezőn varjak ültek és röppentek ´föl előttem.


Fromentinben egy hadapródőrmesternél jelentkeztem, aki egy barátságos szobában öt, többnyire öregebb kézműves mellett jelőlte ki a helyem.


A műhely szemben feküdt. Lőszerládikákat, fegyverpárkányokat és lövészároktáblákat kellett készítenem.


Ha visszagondolok, ez az idő úgy tűnik előttem, mint egy rét a télben. Hogy miket gondoltam ekkoriban, nem tudom. Nem sokára utánam Ziesche a kovácsműhelybe került. Most mindig kormos volt. Csak szemei és fogai fehérlettek az arcában, az ajka meg mélyvörös volt. Többet azonban ebből az időből nem tudok róla.


Uj tavasz jött. Kaiser valamilyen járőr vállalkozás közben elesett. Megkezdődött volna bennem a belső elhalás s a megátalkodás a megszokásokban s a visszautasító viselkedés minden ellen, amit nem értettem??...


 


 


 


 


Háy Gyula


Ponyva-láz


 


1.


Ezzel még nem mondtam azt, hogy: ponyvabetegség.


Aminthogy nem is érezném jogosnak, hogy a magam litterátus szemszögéből itélkezve egy általánosan fellépő szükségletet és annak kielégítését betegesnek nyilvánítsak.


A ponyvakérdés aktualitását nem is valami akut ponyvajárvány okozza, hanem egy egészen más természetű igen nagy változás, ami az egész társadalom lelki átstruktuálódásával van összefüggésben, mint annak egyik szimptómája.


Ez a változás a ponyva demokratizálódása.


Azelőtt többrétegűen élt köztünk a ponyvairodalom. Minden társadalmi osztálynak megvolt a maga speciális ponyvaigénye. A paraszt nálunk Rózsa Sándort olvasott, a városi dolgozó ember Sherlock Holmest, az úr Dumas-Le Princet. Ma ezek az igények közös nevezőre jutottak és ez a (novum a ponyva terén. Egy-egy sárgatáblájú detektivregényt épúgy elolvas, egy-egy detektivfilmet (a ponyvairodalom modern meghosszabitását) épúgy végignéz a vezérigazgató, mint a sofőrje vagy (a gyerekeinek faluról került szoptatósdajkája.


Világos, hogy a ponyvaigények ilyen uniformizálódása alakitólag hat a ponyvairodalomra és fölkelti a kiadók érdeklődését. Az első nagy, egységesen fellépő irodalmi igénye ez az osztályközi publikumnak és ez nem hagyhat hidegen senkit, akinek irodalommal, könyvvel, a papírnak a papírgyártás és a makulaturakereskedés közé eső életszakaszával van dolga. — Ha a ponyvairodalomhoz nem füződnének a lebecsülésnek, az elitélésnek elég heves érzései, akkor az egész irodalom-üzleti világ gondolkodás nélkül belevetné magát a ponyvavállalkozásba. Igy csak bizonyos akadályokon csetelve-botolva, pirulva és saját cselekedetüket utálva teszik ezt.


A ponyva az a különös műfaj, amelyet művelői, — az a különös árúcikk, amelyet forgalombahozói a legritkább esetben kezelnek azzal a hittel és meggyőződéssel, hogy morális tekintetben helyesen cselekszenek. Ez a termék, amely akármiféle, mégis csak szellemi működés eredményeképpen jön létre, megszületése közben termelőiben a művészi alacsonyrendűség érzetét kelti és tartja ébren. A ponyváról itélkező emberek azonban ezt a szubjektiv hiányosságot nem veszik észre és helyette egy objektiv hibát vélnek látni. Pedig a ponyva művészi nyomorékságai nem gyökereznek valamennyien az objektumban — amiből folytatólag az következik, hogy a ponyva elmaradhatatlannak látszó hibái annak nem is lényegbeli tulajdonságai, hanem merő esetlegességek. A ponyva nem szükségképen silány utánzata, holt mellékága a nagyirodalomnak. Sőt gyakran inkább attól eltérő utakon jár és különösen technikai tekintetben nem egyszer magas önálló fejlettséget mutat.


A ponyvaregényekben kivétel nélkül mindig a jó és a rossz küzd meg egymással. És kivétel nélkül mindig a jó diadalmaskodik. A ponyvairodalom tehát a legmagasabb etikum szolgálatában állna ha, — ha nem egyszersmint természeténél fogva kizárná, hogy az olvasó higyjen az etikum ponyvailag ábrázolt győzelmében. A ponyva veszélyessége, ha van ilyen, nem is az általa terjesztett rossz erkölcsben, hanem az általa terjesztett erkölcsi közömbösségben rejlik. A ponyva nem ellenzi az etikumot, hanem ép ellenkezőleg, hozzácsatlakozásával kompromittálja azt.


És ezzel már a ponyva pillanatnyi népszerűségének egyik legfontosabb okát is megtaláltuk. — Mivel pedig ilymódon a dolgok közepéig jutottunk, itt egy kicsit szélesebben kell szétnéznünk.


 


2.


Korábbi időkben az átlagember világnézeti, sőt világszemléleti kérdésekben könnyebben nyilatkozott mint ma. Az etikai vélemények inkább a mindennap felszínén feküdtek. Az egymással érintkező emberek körein belül nagyon mélyen fekvő dolgokat hétköznap kimondani nem kellett, mert ezekről úgyis kialakult vélemény volt forgalomban. A vélemények egyformasága pedig egy általánosan elfogadott szótárban fixirozódott, egy pár tucat szóban és fordulatban, aminek az értelmét megmagyarázni nem kellett, aminek megvitatására sor nem került. Ha ezek a vélemény és szókomplexumok nem is haladtak végig a társadalom egész keresztmetszetén, hanem annak rétegződése szerint több párhuzamos síkban külömbözően jelentek is meg, — mégis a társadalom egyes emeleteit tekintve általában egységes morális, világnézeti és fogalmazásbeli matériáról beszélhetünk.


Az emeletek ilyen értelmű izoláltsága ma már majdnem megszünt és az ideológiai anyagok egymásbafolyása a szavak és frázisok értelmi összeütközéséhez vezet. Az összes létező vonatkozások, — fizikaiak és pszichikaiak, — gyökeres megváltozása, ami napjainkban félreismerhetetlenül folyamatban van, ezt a bábeli szózavart gyökértől tetőig ható lelki fölfordulássá súlyosítja. Nyissuk ki a szótárt és amelyik szóra a pillantásunk esik, az ahhoz füződő összes asszociációnkat hasonlítsuk össze a húszévelőttiekkel és meg fogjuk látni, hogy az a morális és etikai légkör, ami minden szavunkat körülveszi és ami a szavak tulajdonképpeni értelmét adja, mennyire más ma, mint valamikor volt. Tegyünk próbákat? Tessék pár egyszerű szó: otthon; szülő; haza; szerelem; munka; ipar; hit; satöbbi, banalitás volna folytatni. Legfeljebb még pár melléknevet: erkölcsös; botrányos; nemes.


De a sok pars prototo helyett röviden is megmondhatjuk, hogy minden erkölcsi mérlegelésünk és az azok kifejezésére szolgáló egész beszédkincsünk régi értékeit elveszítette. Egymás mellett élő emberek ugyanazokhoz a szavakhoz a legeltérőbb asszociációkat fűzik és még ezeket is naponta változtatják. Aki beszélni akar, annak a dolgok legmélyéig kell lehatolnia egy fixpontért s ha talál olyant, arra minden pillanatban előlről felépítenie egy világképet a hozzávaló szótárral együtt, érthetően és meggyőzően, hogy más is ugyanúgy lássa, máskülömben hiába mondja egymásután az üresnél üresebb szavakat.


Dehát ki vállalkozik erre? A hétköznapi gondolkodó bizonyára nem, — hiába is próbálná. Igyhát a mai mindennap embere az erkölcsi véleménynyilvánításokat, amelyektől pár évtized előtt még természetesnek tartott formában hemzsegett a közbeszéd, és irodalom, — amennyire csak lehet, elkerüli.


Hogy például a politikai életben a szónak teljes függetlenedése a tettől ma már tudatos és elismert dolog, azt nem kell bizonyítani; a diktátorok konjunkturája és a parlamentek, — beszélőtestületek, — dekonjunkturája is erre mutat. Művészetekben a szónélküli, az ábrázolásnélküli, a fogalmazások nélkül dolgozó ágak veszik át a vezetőszerepet. Építészet és zene. S a többiben is háttérbe szorul az ábrázolás s az abstraktum, a tárgyatlan konstrukció, az elvont erőjáték érvényesül.


Ebben a korban, amely erkölcsi tekintetben semmitmondó és várakozást keltő, mint egy sárgára állított villanyrendőr, amelyik még nem zárta el az egyik útat és nem nyitotta meg a másikat, — ebben a korban hihetetlen jelentőséget tud az ember tulajdonítani mindennek, ami nem igényel szavakat. Innen a szédületes imádata mindennek, ami abszolut, amihez nem férnek szavak, amik értékelési vágyunkat kielégítik anélkül, hogy erkölcsi értékelésre kényszerítenének. Ilyenek például a rekordok. — Egy sportok iránt némileg érdeklődő ember ma több számot tud´ kívülről, mint a legokosabb középkori kereskedő és a miliméternek, ami egyik szerencsegyerek és a másik ugrásmagassága között a külömbséget jelenti, vagy a másodpercnek, amit egyik őrnagy autórekordja és a másiké között le lehet stoppolni, tán akkora jelentőséget tulajdonít a civilizált világ, mint kilencszáz esztendővel ezelőtt annak a bizonyos végzetes „i” betűnek. A betűnek és a számnak ez a váltott szerepe legélesebben szimbolizálja a külömbséget a tisztázott szókincsű, mondjuk beszélő korok és a mai beszélni nem tudó kor között. És mivel a legutolsó beszélő kor mostanában végződött, a beszélni nem tudó kor meg nagyjából a mi életünk idejével esik össze´ — nem szabad csodálkoznunk azon, hogy az erkölcsi zavaron nyugvó szózavarnak egyik jellemző szimptómája, a ponyvaláz ép mostanában jelentkezett.


 


3.


A ponyvairodalom az elvont erőjáték irodalma és ezért korunknak, az ábrázolástalan művészeteket kedvelő, a jelentős szavak kimondását kerülő kornak jellemző irodalma. Azt már mondtam, hogy a ponyvában kivétel nélkül mindig a jó és a rossz kűzd meg egymással és egy bonyolult, izgalmas mese keretében a jó diadalmaskodik. De az a jó és rossz távolról sem valami komoly erkölcsi külömbségtevés, — a küzdelem egyáltalán nem az etikum küzdelme. A jó és rossz csak mint afféle praktikus megkülömböztetések szerepelnek, akár a fehér és a fekete a sakkfigurák között.


Komplikált lelki alkatú figurákkal ponyvaregény el sem képzelhető, mert a komplikált karakter motiválásra szorul, a motiválás folyamán pedig okvetlenül bele kellene nyúlni a ponyvailag megbolygathatatlan problémarétegekbe. (Ezért nem lehet a ponyvában élethű jellemzés és nem azért, mert a ponyva szükségképen irodalmilag rossz). A leegyszerűsített karakterizálással a ponyva ellentétbe kerül a közelmult és fél-ma irodalmával: a pszihológiai irodalommal. Ahol a ponyvaszerző az egyenesvonalú karakterizálástól eltér, ott csak kétféle embertípus áll rendelkezésére: a szeszélyes és az őrült. Mind a kettő olyan tipus, melynek cselekedetei az okszerűség törvénye alá nem esnek, ami folytatólag azt jelenti, hogy elhatározásaik és cselekvéseik a történés, a cselekmény érdekében tetszés szerint alakulhatnak. Az ilyen figura megfizethetetlen a ponyvaíró számára, aki a közönség megkívánta abstrakt erőjátékot: a cselekményt igyekszik a legnagyobb technikai tökéletességre fejleszteni.


Bizonyos hitetlenség az olvasó részéről a ponyvaszerző céljait egyáltalán nem veszélyezteti. Ellenkezőleg. A ponyvának lényeges követelménye, hogy az olvasó ne érezze magát túlközel a regényalakokhoz. A publikumnak egy percig sem szabad azt hinnie, hogy az, amit olvas, vele, vagy közvetlen környezetével is megtörténhetne, mert abban a pillanatban, amint ez a gondolat felvetődhet, már nincs helye annak a nyugodt erkölcsi közömbösségnek, aminek élvezete kedvéért éppen ezt a műfajt választotta olvasmányul. Innen a távoli miliők szeretete. Egy detektivregénynek, amelyben a főszereplőt Kovácsnak hívják és a Zrinyi-utcába viszi be a banditákat, Magyarországon igazi sikere soha sem lehetne. Annál szebb kilátásai vannak Smith úrnak a Scotland Yard hősének. (Hogy a londoni ember mégis szíveslen olvas Londonról, az azért van, mert nem ismeri úgy a városát, mint mi a magunkét és a tőle földrajzilag vagy társadalmilag távoleső negyedekről azt hiszi el, ami az írónak jólesik).


A karakterbeli és miliőbeli távolság megóvja a ponyvát attól, hogy az életábrázoló elem előtérbe lépjen benne, és biztosítja, hogy megmaradjon annak, ami iránt igény van: életünktől idegen játéknak, dinamikai produkciónak.


 


4.


„A tömegeknek narkotikum kell”. Ez az a sztereotip frázis, amellyel a csak kicsit is szociális gondolatasszociációkkal operáló ember a ponyva nagy aktualitását megokolja. És válóban, azt a föntiek is igazolják, hogy a ponyvairodalom valóban tekinthető valami feledtető-félének, valami másról-beszélésnek, a (társadalmi problémák agyonbeszélésének. Vagy, mivel a modern ponyva a társadalom minden rétegét egyaránt áthatja, mondhatjuk azt is, hogy a ponyva a társadalmi problémák osztályközi agyonbeszélése. (Hogy “agyonbeszélésről” szólok akkor, mikor az imént egy „beszélni nem tudásra” hivatkoztam, amiatt bizonyára nem kell magamat külön igazolni, mert nyilvánvaló, hogy ez a kettő majdnem teljesen azonos).


De ha ilyen értelemben el is fogadtuk a “narkotikum”-frá zist, ezzel még, — mint az eddigiek is mutatták, — a ponyva láznak nevezhető nagy lelki szituációt még nem ábrázoltuk tel jesen.      


Mert a ponyva szó- és történéstömege mögött nemcsak a társadalmi problémáknak hanem az egész világgal szemben való elhelyezkedésünknek zürzavara rejlik. És a ponyvairodalom ebiben a szerepében olyan össze nem tartozó dolgokkal rokon, mint az abstrakt művészetek és a rekordok (sportbeliek és technikaiak).


Ennek a három egymástól igazán távoleső dolognak egy közös vonása van, ami erre a rokonszerepre alkalmassá teszi: mind a három valami a szavakkal kifejezett vagy kifejezhető értelemtől független dinamikai értéket hoz kifejezésre. Bizonyos feszültség, bizonyos erőkonfliktus lejátszódása ez, ami fixirozódik a rekordban, megtestesül az abstrakt képzőművészetben, lejátszódik a zenében és az irodalomban. A ponyvairodalom sokkal többet ölel föl ebből a dinamikai tartalomból,, — irodalmi nyelven szólva az epikus elemből, —mint bármilyen más irodalmi műfaj.


Ez a fokozott dinamikai tartalom az, ami ezeket a műfajokat alkalmasokká teszi arra, hogy ha ideiglenesen is, de átvegyék a művészet iránti szükségletek teljes kielégítésének szerepét. Az egységes világmeglátás iránti vágy nyer némi kielégülést a világ dinamikájának, a világ erőjátékkomplexumának, a világ tempójának ilyen visszacsengései által.


A világmeglátást helyettesítő epikus-dinamikus feszültség iránti általános igény az, ami a ponyvalázat az első osztályközi irodalmi megmozdulássá avatja és ezért talán nem túlzott vagy elhamarkodott az a vélemény, hogy az epikus elem visszatérése az irodalomba lesz az irodalmi fejlődés következő nagy eseménye sőt talán, hogy ez az epikus tartalom egészen a ponyvai feszültségig fog fokozódni. A cselekmény, ez a sokak által mellékesnek tartott, az időlupés pszichológia mellett alárendelt jelentőségűnek itélt elem, újjászületését fogja megérni, — és a ponyva, ami az általános felfogás szerint nem volna egyéb, mint az értékesebb irodalom elkorcsosodása, ez esetben a nagyirodalom előfutárjaként jelentkezik.


A most nagyon népszerű és legmaibbnak mondott műfaj a riportregény pedig ebből a szemszögből nézve úgy tünik fel, mint a jövő epika nyersanyagának bemutatása, az epikai rekvizitumok leltári átszámlálása.


 


Vissza az oldal tetejére