FĹ‘oldal

Korunk 1929 Július

Az irodalom marxi vizsgálata


Vas István

 


1859-ben írta Marx a Politikai gazdaságtan kritikájának előszavában: „Létük szociális termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyba lépnek; ezek a termelési viszonyok megfelelnek egy, a materiális termelőerőkből adott fejlődési foknak. Ezeknek a termelési viszonyoknak az összesége képezi a társadalom ökonomikus strukturáját, melyre a jogi és politikai „Überbau” épül és melynek megfelelnek a társadalmi öntudatok formái. A materiális élet termelési módja előfeltétele (bedingt) a szociális, politikai és általában a szellemi életmenetnek”. Ennél többet Marx a gazdasági és művészi élet összefüggéséről nem mondott. Nemrég adták ki a Politikai gazdaságtan kritikájának egy befejezetlen és eddig kiadatlan előszavát, melyben Marx épen eljut odáig, hogy a művészettel kezdene foglalkozni. Engels is csak futólag érinti ezt a kérdést az Anti-Dühringben. De azért a materialista történelemfelfogás lassan-lassan beszivárgott a művészetkutatásba is. De a művészet rendszerint csak utána sántikál az egyéb történelemnek. A polgárság csak 30—40 évvel a politikai uralomrajutása után jutott uralomra a művészetben. Igy még ma, hetven évvel Marx precizen megfogalmazott írásai után is, a materialista esztétikában a legnagyobb zürzavar található. A történelmi materializmus alkalmazásának lehetősége ugyan meglehetősen átment a köztudatba, de a legképtelenebb elképzelések alakultak ki róla a materializmus ellenfelei és — hívei között. Az ellenfelek azért tiltakoznak ellene, mert úgy vélik, a történelmi materializmus alkalmazása az vesztétikára annyit jelentene, mint a művészetet a gazdasági állapotok visszatükrözésének tartani. Ilyesféle feltevéseikben csak megerősítik őket szocialista oldalról, ahol néha egyenesen kompromittálják a materializmust. Hiszen nemrég olvashattuk egy budapesti szocialista folyóiratban azt a kifejezést, hogy marxi értelemben vett költő. Ez körülbelül olyasféle abszurdum, mintha valaki a theslai értelemben vett villamosszikráról beszélne, sőt még sokkal abszurdabb, mert Thesla legalább tényleg behatóan kutatta a villamosszikra törvényeit, mig Marx, mint láttuk, egyáltalán nem foglalkozott a költészettel. (Kivéve talán, mikor kedvenc költőit, a latin és görög klasszikusokat olvasta). De ilyen kijelentéseket tucatjával olvashatunk és hallhatunk mindenféle nyelven. Ezek ellen a kompromittálások ellen tiltakozott Marx avval a híres mondatával: Ami engem illet, én nem vagyok „marxista”. És Engels azt írta 1890-ben, Blochhoz írt levelében: „A materiális élet produkciója és reprodukciója végső fokon a történelem meghatározó faktorai. Marx és én soha nem mondtunk többet. Ha ezt az állítást természetellenessé teszik így: a gazdasági faktor az egyedüli meghatározó, — akkor ezt az állítást üres frázissá változtatják, absztrakt, absurd értelemmel... Igy a teória alkalmazása valamilyen történelmi korszakra könnyebb volna, mint egy egyszerű elsőfoku egyenlet megoldása”. De különben sem igen jelentek meg átfogó, speciálisan ezen a területen mozgó könyvek. Plechanovtól Bucharinig mindenki, aki a történelmi ma terializmusról írt, érinti többé-kevésbé sikeresen a művészetet is, de csak nagy általánosságokban. Egyébként itt is meglehetősen nagy a tisztázatlanság. Kautsky például, akit az internacionális szociáldemokrácia általánosan legjobb teoretikusának ismer el, legújabb, az élet minden területét átfogó müvében, a materialista történelemfelfogásban a művészetet olyan játéknak mondja, melynek egyedüli célja a gyönyörködtetés és az önmagáért való szép, megengedve azonban, hogy néha praktikus célokat is szolgálhat. Másrészről Bucharin nem tudta elkerülni a vulgermarxizmus veszedelmét. A speciálisan a művészettel foglalkozó materialista beállítottságú könyvek között négy figyelemreméltó akad: Bücher: Arbeit und Rhytmus, 1902. Lu MĂärten: Historisch-materialistisches über Wesen und VerĂänderung der Formen-Künste, 1921. Upton Sinclair: Mammonart (Die goldene Kette) 1927 és Mark Ickowicz most megjelent könyve: La littérature à la lumière du matérialisme historique.*


Bücher nagy tudással és anyaggal bizonyítja, hogy a költészet a munka terméke, mert úgy kezdődött, hogy a primitív népek munkájukat ritmikus kiáltásokkal könnyítették és szabályozták, melyek később összefüggő énekekké alakultak. A költészet ujjászületését a „boldog munka” ujjászületésétől várja. Bücher nagyon egyoldalú. Nem veszi figyelembe, hogy a munkadalokkal egyidejüleg már nagyon korán voltak vadászati, harci, szerelmi, vallásos és sirató dalok is. Ami viszont a jövőt illeti, úgy a költészetnek ez a feladata úgyis fölöslegessé vált, mert ma már a gépek teljesen megszabják a munka tempóját és ritmusát.


Lu MĂärten ismert könyvében sok formaértéssel kezeli a dolgokat. Érdekes és új dolgokat ír a művészetek eredetéről és arról, hogy minden kornak más volt a kifejező művészete. Különben azonban zavaros, és sokszor egészen hamis eredményekre jút.**


Sinclair Mammonartjára nézve nincs sok mondanivaló, miután az akkori kritika egy része helyesen értékelte. Elég annyit megjegyezni, hogy ha néhány részletében friss és érdekes is, nagyjában felületes, a marxizmustól és az esztétikától egyaránt távolálló könyv.


Ickowicz legújabb könyve aránylag a legsikerültebb próbálkozás ebben az irányban. Könyvében foglalkozik az esztétika eddigi irányaival: az idealista, szociológiai, freudista és marxi művészetfelfogásokkal, az irodalmi alkotás mechanizmusával, és teóriájának illusztrációjául néhány, a regény, dráma és líra területéről vett példával.


Ickowicz az esztétika négy irányáról beszél. Az első az idealista módszer. Ennek az alaptételeit Hegel Esztétikájában találhatjuk meg és legjellemzőbb rá Hegel definiciója, mely szerint a szép az eszme érzéki megjelenése. (Das sinnliche Erscheinen der Idee). Ickowicz az idealizmust ma már elintézettnek tartja, melynek ma már semmi hatása nincs. Pedig érdekes lett volna követni Hegel filozófiájának hatását egészen Spenglerig, akinek a művészetfelfogása ugyanaz, mint Hegelé.


A szociológiai művészetfelfogás, Taine ismert milieu-elmélete további lépés a materializmus felé és el is jút annak küszöbéig. A freudista művészetfelfogás nem nagyon találó elnevezés, sokkal helyesebb a pszichológiai művészetfelfogás. Ez a művészetet egyedül a művész pszichikai adottságaiból akarja levezetni. Viszont ez nemcsak a pszichoanalizisnek, hanem az individualpszichológiának és egyáltalán az egész modern pszichológiának a túlzása, sőt megvolt ez a törekvés már Freud előtt is.


Elérkezve a marxizmushoz, Ickowicz ismerteti a materialista kutatás eddigi pozitiv és negatív eredményeit és áttér az irodalmi alkotás mechanizmusára. Ez az egyébként, ahol Ickowicz újat és érdekeset mond. Elismeri, hogy „az egész társadalmi élet alapján, összes politikai, vallásos, erkölcsi vagy művészeti megnyilvánulásainak az alapján ott találhatók a gazdasági feltételek, a materiális élet produkciója és reprodukciója”. De megállapítja, hogy a gazdasági feltételek sohasem hatnak közvetlenül a művészetre. Itt érdekes formulát állapít meg az irodalmi alkotás mechanizmusára, az Überbau-k fokozatai szerint:


1. A termelő erők állapota.


2. A szociális milieu, mely meg van határozva a termelő erők állapotával; ez egy komplexumot képez, mely összetevődik a különböző osztályok pszichológiájából, az általános szellem állapotából, a politikai, jogi, és erkölcsi intézményekből. 3. Az író, aki egy speciális, személyes temperamentumának és tehetségének megfelelő módon fejezi ki szociális milieujének eszméit, vágyait és érzéseit.


4. Az irodalmi mű.


Ehhez a nagyjából találó sémához csak két dolgot kell hozzáfűzni. Az egyik az, hogy az első és második fok közé be kell még ékelni valamit, t. i. a gazdasági feltételeket, azaz a termelés módját, melyet a termelő erők határoznak meg. A másik az, hogy az irodalmi mű nemcsak azáltal függ a szociális milieutől, hogy írója azt fejezi ki, hanem azáltal is, hogy az, amit Ickowicz az író személyes temperamentumának nevez, egy nagy részében a szociális atmoszféra produktuma. A dekadens költészet egocentrizmusa csak következménye a mult századvég egyéniségkultuszának, (mely már az egész korai neveléssel szivárog bele az író „temperamentum”-ája) és mely persze a kapitalista termelés individualizmusának az Überbauja.


A művészet céljára és jövőjére nézve Ickowicz meglehetős lapos módon akarja harmóniába hozni a különböző felfogásokat.


A teória illusztrációja szintén nem nagyon sikerült. Ickowicz itt nem követte teóriájának módszereit és lapos, a felületen mozgó következményekre jut. És megfeledkezik arról, amiről egyébként eddig az összes materialista esztétikusok megfeledkeztek, hogy t.i. Marx és Engels a történelem fejlődésénél a dialektika módszerét alkalmazták, mely nélkül a művészettörténelemben sem lehetünk meg, legfeljebb csak részleteredményekre juthatunk.


Ickowicz természetesen olyan példákat választott, melyeknél a marxizmus érvényessége könnyen bizonyítható. De még így is maradnak megoldatlan problémái. Igy például sok gondot okoznak neki azok az írók, akik dacára annak, hogy a polgárság karakterisztikus írói, egész életükön át állandó lázadásban vannak saját osztályuk ellen, mint Flaubert, Rimbaud és általában az „elefántcsonttorony” írói. Pedig ez könnyen levezethető a kapitalizmus antagonisztikus természetéből. Igy például a kapitalizmus morális Überbaujához hozzátartozik a házasság, viszont a gazdasági fejlődés szétrobbantja ennek kereteit. Egy másik kirivó ellentét, hogy a magántulajdonon épül fel és, mint ezt Marx olyan alaposan bebizonyította a Kapitalban, tulajdonképpen megszünteti a magántulajdont. Ez az antagonizmus a dialektika segítségével könnyen megmagyarázható. Igy t.i. az összes magántulajdonon alapuló rendszerek az őskommunizmus antitézisének tekinthetők, melyekből a szintézis egy új szocialista társadalom volna. Ezen az antitézisen belül a kapitalizmus az utolsó fejlődési fok és így az ellentétek a legjobban kiéleződtek benne.


Hiányzik Ickowicznál az a formaértés, ami Lu MĂärten legfőbb erénye. Nem veszi észre például, hogy a dráma egyáltalában nem jellemző műfaja a polgárságnak, sőt a görög tragédia óta elvesztette primér kifejezési lehetőségeit. Rimbaud oppozicióját csak fiatalkori verseiben látja, és nem érzi az Illuminations és az Une saison en enfer prózáinak elkeseredett, minden keretet széttörő lázadását.


Általában Ickowicz könyve érdekes könyv és közelebb hoz egy nagyon kis lépéssel ahhoz, hogy az esztétikai kritika végre preciz tudomány legyen, a művészet tudománya. De hol vagyunk még attól? (Bécs)


* Marcel Rivière, Paris 1929.


** Jellemző tévedése például: arra a következtetésre jut, hogy a polgárság kitermelte a regényt és a naturalizmust, de nem tudott velük mit kezdeni. Viszont akkor is kitermelte volna őket és tény, hogy a regény a polgári kultura jellemző műfaja és a naturalizmus teljesen adĂäquat kifejezője a mult századvégi polgárságnak.


 


 


Vissza az oldal tetejére