Korunk 1929 Június

Hamis és hamisitott magyar nyavalyák


Salamon László

 


1. A magyar nyavalyák kétségtelenül megérnek egy tanulmányt, még akkor is ha t évesen látják meg őket. Sajnos Acsádyt, Ágoston Pétert, Szabó Ervint kivéve a hivatalos és félhivatalos, jóhiszemű és rosszhiszemű kutatók még ezeket a nyavalyákat is meghamisították, vagy pláne hamis nyavalyákat tálaltak fel, lehetőleg megszépített „irodalmi” szószolásban. A különben jóhiszemü Simándy Pál a Korunk áprilisi számában Móricz Zsigmond Uri-murijáról írván kalandozik el a hamis és hamisított magyar nyavalyák útvesztőjében.


Mielőtt e magyar nyavalyákkal kapcsolatos konstatálások taglalásába fognánk, — egy fontos előzetes megállapítást kell leszögeznünk, helyesebben, egy közkeletű hiedelmet kell korrigálnunk, mely szerint Móricz Zsigmond a magyar progresszió, a magyar parasztproblémák forradalmi célkitüzésű írója volna. Móricz Zsigmond zseniális író, de világszemléletében és életlátásában ép úgy nem forradalmi, mint epigonjai: Zilahy Lajos, vagy Pálffyné Gulácsy Irén. Móricz kétségtelenül többet és jellegzetesebbet látott meg a magyar falusi élet „rejtelmeiből”, a felbomló magyar középosztály életéből, mint a népiesek előtte, de lényegében ezek a ráismerések is inkább bőséges, mondjuk így: vérbő individualizmusának, művészemberi túltelítettségének feszültségeiből eredtek. Irodalmi eszközeit és irányát származása determinálta: városba, kis városba tévedt kisiparos fia, aki osztályának félszegségeit két malomkő közé került örlődéseit nem tudta, nem tudhatta, vagy talán nem is akarta, elkerülni.


Ennélfogva Móricz Zsigmond műveit s így az Uri-muri-t sem tarthatjuk a magyar nyavalyák forrásmunkáinak. Simándy Pál ugyan szeretné ilyen kordokumentummá avanzsáltaim, de nem ér el vele mást, mint azt, hogy önmagát dokumentálja, helyesebben azt a felfogást, mely tanulmányának minden sorából kihangzik.


2. Mindjárt tanulmánya elején ilyen kitétel állítja meg az olvasót: „nem a környezet, vagy általában külső adottságok és szerencsétlen történelmi körülmények azok az igazi okok, melyekből a magyar tragédiák fakadnak. Sokkal inkább úgy áll a dolog, hogy már ezek a kedvezőtlen külső körülmények is csak eredményei az igazi és mély tragédiának”.


Vajjon ha Árpád honfoglaló magyarjai nem a magyar alföldet szállják meg, hanem „véletlenül,” az olasz síkságra vagy az Északi tenger partjaira vetődnek, akkor is ép´ olyan búsmagyarokká és szertelen dühöngőkké váltak volna, mint amilyeneknek cikkírónk a magyar alaptermészet reprezentánsait beállítja, illetőleg romantikus önkénnyel megrajzolni igyekszik?


A „szertelen” magyar nép csak Simándy fantáziájában él, helyesebben abban a tévedésben, mely alkalmat ad neki arra, hogy a magyarság urait állandóan összetévessze a nagyon is „szeresre” idomított alázatos zsellérparaszttal és azzal a városi proletáriátussal, mely leghalálosabb ellenfelét éppen a „szertelenekben”: feudális rablólovagok utódaiban, kiváltságra alapított, nem dolgozó egzisztenciák, zsentrik, jogászok, stb. uralmában látja.


A Simándy által hivatkozott szertelenség valóban katasztrófális volt minden időben a magyarság történelmi és főleg gazdasági alakulására, de az ebből a szertelenségből eredő nyavalyák elsősorban a földtelen parasztot és a városi proletáriátust nyomták és a „szertelen” urak kegyelméből nyomják ma is.


Hogy milyen végzetesen téves, sőt fantasztikus Simándynak az a megállapítása, hogy „amit magával hozott ez a nép, még az Isten színe elől s amit ott hord magában és magával a világnak bármely ege alá és külső adottságok közé állitja végzete”, — arra; a legjellemzőbbek azok a részben külső, részben belső eltolódások, melyek a székely parasztot az alföldi magyar paraszttól első látásra megkülönböztetik. A székely, mint hegyi és erdővidéki nép, mely közelebbi kapcsolatba jutott a kereskedelemmel, s mint fuvaros, erdőmunkás távolabb sodródott a földtől, úgy eszélyességében, mint civilizatórikus hajlandóságban messze túlhaladja az alföldi magyar parasztot, vagy az alföldi gazdát, melynek gyümölcse halomba rothad a nagy magyar inség közepette. De Simándy Pál tévedését igazolja a falusi, főleg alföldi zsidóság kirívó esete is, a zsentrivé „finomított” zsidóké, akik „szertelenségben” immár szinte felülmúlják az eredendő szerteleneket is, éppen a milieu és éppen az uralkodó mentalitás káros befolyása folytán.


Nem a faj van tehát hatással a természeti körülményekre, hanem a természeti körülmények, a megélhetés lehetőségei alakítják ki a faji tulajdonságokat, melyek fejlett, kialakult formáikban hatnak vissza azután a természeti és megélhetési adottságokra. Az ősmagyarság törzsi életét annak idején az uralkodó-osztályok kialakulása tehát éppen a nyugati civilizáció behozatala és oktroja bomlasztotta meg, mely hatalmi túlsulyt biztosított a „szerteleneknek”. Ez a nyomás egy kerek évezreden keresztül oly hatalmas volt, hogy a magyar szegénység még ma sem tudott visszaszertelenkedni.


Ami viszont azt a bizonyos „lelki összetételt” illeti, azt mindig az osztályhelyzet is determinálja. A munkátlan, agyongazdagodott római patríciusok, betelvén minden élvezettel, valósággal versenyeztek egymással a bőkezűségben és tékozlásban. Általában a „szertelenség” úgy hatalomban, mint szenvedélyben, úgy erőszakban, mint lelketlenségben az uralkodó- és elnyomó-osztályok tulajdonsága.


3. Simándy tévedése a magyar nyavalyák feltárásának hálátlan és rögös útján legszembetünőbben a speciálizált magyar szekszuális probléma kihangsúlyozásában mutatkozik meg. „Ime az egyik magyar nyavalya: a nőkérdés, a szerelem elintézetlen problémája. Nincs a világnak még egy népe, amelynek vezérlő szellemei annyit kuzködnének ezzel a problémával, amelyiknek annyira fájna az a seb, amelyik olyan mélyen látna bele a nagy szakadékba, amit a férfi és nő közt vágott a teremtés, mint a magyar”. — mondja letagadhatatlan elannal Simándy.


Schopenhauer, Ibsen, Strindberg, Weininger s az egyházi írók egész sora mind semmivé törpül a magyar szexuális probléma mindenekelőtt valósága és egyedülvalósága mellett. Erre az önkényességre kár volna vesztegetni a szót, ha történetesen az egész magyar szexuális problémát Móricz Zsigmond egyik „szertelen” hőse nem tárta volna fel teljes meztelenségében. A Nem élhetek muzsikaszó nélkül fő alakja generálisan mutat rá egyik „kifejezésében” hogy mi lappang e nagy probléma mögött: „a férfinek (helyesebben a férjnek) akkor is igaza van, ha nincs igaza” — mondja e hős. A magyar uralkodó-osztály a szexualitás területén is mindig hatalmi szóval akarta elintézni a maga igazát s ha ez a hatalmi szó ellenállásba ütközött: kész volt a „probléma”. A magyar „szertelenség” csak két nőtipust ismer és ismer el ma is: a ringyót és az engedelmes, szolgai, féktelenségének, értsd: kedvteléseinek kényre-kedvre kiszolgáltatott házi madarat.


4.   Hogy a lélek tulsága nem művészetteremtő, nem kultura-teremtő elv, az bizonyos. Ebben igaza van Simándy Pálnak. De csak a kizsákmányolás, önkény, a kor ´követelményeit megérteni nem akaró szeparativ osztálygőg, a feudális ösztönök csökevényének túlsága az, ami nem kulturateremtő. A magyar uralkodó-osztály, mint olyan ezért nem kulturateremtő. Vérbő és zabolátlan energiái azért maradnak meddőek, mert kizárólag hatalmi túlságra, a kizsákmányolás mértéktelenségére vannak lekötve.


Hogy pedig a magyar tehetségek nagyrésze torzóvá silányul, ennek szintén nem a faj „szertelenségében” gyökeredzik az oka, hanem a mesterségesen alacsonyra nyomott tömeg-életstandardban, melynek ellenkezője kulturafogyasztóvá tehetné a tömegeket; a sajtó- és irodalmi élet kprrumpáltságában, mely nem engedi meg a szellemi függetlenség luxusát.


A magyar kulturenergiák felszabadulása nem a Simándy által hangoztatott magyar „tragikum”, helyesebben osztálytragikum megszűnésétől várható, hanem a magyar dolgozók, főleg pedig a proletáriátus energiáinak felszabadulásától, mely majd kitermeli a maga töretlen, igaz alkotóit, a torzó mentes magyar írói és művészeti pályafutásokat. (Kolozsvár)


Vissza az oldal tetejére | |