Korunk 1929 Június

A háború lidérce

 


A Neue Bücherschau májusi száma jelenti a szenzációt: „Björn Björnson az idei irodalmi Nobeldíjat Erich Maria Remarque könyve (Nyugaton a helyzet változatlan) reklamálja”. Nincs ujság, folyóirat mely ne visszhangozna Remarque nevétől. Ugyanakkor azonban egyre erősebb az érdeklődés a reklámdob és könyvsikertől igazságtalanul háttérbe állított Renn iránt. A Neue Schweizer Rundschau- ban Max Rychner nyiltan veti fel a kérdést: Renn vagy Remarque? „Nem tehetek róla, de Renn könyvét Remarque sikere elé helyezem. Rennél sehol egy hamis hang, az irodalmárnak semmi nyoma. Renn száraz tényeket sorakoztat egymás mellé olyan józansággal és tárgyilagossággal, hogy ezzel a valószínűség legmagasabb fokát éri el és ép azért jobban és maradandóbban hat, mint Remarque lírikus elcsuklásai”. A Neue Rundschau-ban Ernst Weiss írt lényegeset Rennről: „Ahogy a háborút Renn elénk hozza: az elvesztette minden értelmét. Már csak javitóintézetből kiszökött fiatal gyerekbetörők és bizonyos fajta idióták rendszeres konzekvens üzelmeire emlékeztet. Renn jól tudja, hogy könyve csak emlékprotokol. Nem is akar több lenni. Megírta emlékeit és hallgat. „Mindent láttam és amit látnom kellett volna: mégsem láttam”. — A háború értelmetlen értelmét Arnold Zweig analizálja a Weltbühne egyik számában: „A háború nem más mint az emberi lét meztelen feltárásának egyik formája. (A háborús regények sikerének egyik titka). A. valóságban azonban a háború nem más, mint egy teljesen elintézett és értelmetlenné vált életforma. Az emberek nem veszik észre, hogy egyik intézményük üresen fut tovább, ezt a tényt szemtépő realitással kell beléjük szugerálni”. — Fritz von Unruh, akit már sokan a német monarchisztikus köztársaság középkori lovagjának tartottak a Tat májusi számában a maga módján újra kiadja a jelszót: legyünk újra vörösek, mint ahogy azt tíz évvel ezelőtt a frontok iszonyata belénkdögönyözte, hogy harcolhassunk az ember igazságáért. „Mert mi a hazugság? A körülmények, melyek közt most élünk”. Unruh nem hisz a háborús regények antimilitarista sikerében. A bestiális kiáltás: „Éljen a háború” újra a semmibe fúj mindent. Mert a háború hordozói — a kispolgártömeg még mindig élnek. És ők mondják: „A háború rettenetes? A háború minden dolgok atyja. Ne felejtsük el: a strindbergi házasságokba, a rideg hivatalnoklakásokba, az irodákba, a mindennap formátlan kamráiba — a háború mint felszabadító tör be. Az elkedvtelenedett, kiábrándult, adókkal és szomszédveszekedésekkel elkínzott ekszisztenciákat a háború a szabad fellélegzés földjére dobja — újra vissza az ős-elemhez: a halálhoz és élethez!” — (Igen, a háborút nem a kapitalista imperializmus jelenti egyedül. A militarizmusnak tömegek kellenek, tömegek, akik önönmagukból termelik ki a győztes háborús bacillust. Ezt a tényt senki olyan világosan meg nem látta, mint Karl Tschuppik a Literarische Welt egyik régebbi számában. „A mi társadalmunkban milliók élnek „osztályok között” sehová sem tartozón. Félműveltek, kik a rendes pályákon nem igen boldogulnak, elégedetlenek, az életharcra alkalmatlanok, kiknek derogál a proletárok közé állni. Ezek az emberek: irnokok, altisztrangú hivatalnokok, segéderők, tanítók, raktárnokok, ügynökök, felügyelők egy olyan rezsim után áhitoznak, mely az ő képességeiket tartja mértékadóknak. Ezek az emberek a katonai eszme leghűségesebb hordozói. Mert csak a hadsereg, a háborús lehetőség jelentheti nekik azt az előmenetelt, amit a civil élet elzárt előlük. És most egyszerre teljesül minden vágyuk: embertársaik felett állhatnak, parancsolgathatnak, mint soha ezelőtt és utána. Ime a militarizmus pszihológiai gyökere, az igaz alap, melyből a „hősiesség” kihajt. Az úr, aki békében parancsolt, a háborúban az irodaszolgának kénytelen engedelmeskedni! A háború a középszerűség avancement-ja. Amig ezek a mediokraták nem tanulják meg a szégyent, addig minden pacifista propaganda falra hányt borsó. Az emberiség argumentumaival az üres koponyák és mérgezett lelkek falát nem lehet áttörni”. — Ime: a háború igazi pillérei, a háborús lehetőség örök aktualitása. A militarizmus jól tudja, hogy kire támaszkodhat. Nem válogat és az adott pillanatban az emberiség sem válogat. Bekötött szemmel szalad utánuk és sem előtte sem utána nem veszi észre a rettenetes tragikus grimaszt: az emberiség trónjára emelt zupást: az őrmestert, a manipulást, az örök altisztet: Hadnagy úr Csinost!”


 


Vissza az oldal tetejére | |