Korunk 1929 Június

Bartók Béla és az új zene


Pollatsek László

 


Mikor a Bauhaus — a síkban és idomban festés, — a vonalplásztika a jelenkor művészetének jellegzetes kifejezői, — midőn tehát a képzőművészet az ábrázolás ősi nyers elemeihez tér vissza, — az új zenének szükségképen a saját természetes ősforrásához, a népi zenéhez kellett fordulnia. A népi zene ép oly elementáris kiindulópontja a műzenének, mint a térbeli idomok és síkok az uj festészetnek és építészetnek.


A képzőművészetek és a zene formai forrongásának azonban két, egymástól lényegében eltérő momentuma ötlik szembe: előbbinél a forma és tartalom teljes homogenitása eleve biztosítva van az elképzelés, az eszme és a kifejezési forma identitása által, — a zenében azonban konzervatív forradalmárokat is láthatunk, — eszmei ujitókat, mint Kodály Zoltán, ki csak ui anyagot gyűjtött anélkül, hogy ennek művészi felépítményét tartósan biztosítani tudná, — forma forradalmárokat, mint Stravinsky, aki zseniális készséggel játszik ui ötletek, uj kísérletek trapézán, — vagy Hába Lajos, ki magát a hang anyagát reformálta s (tehetetlen, mikor életet kellene adnia ennek az anyagnak.


Ezért egyedülálló jelenség Bartók Béla a 20. század zenéjében: oly értelmet kölcsönzött a népi zenének, mely ennek legmélyebb, legintesitivabb kifejezője, — s oly nyelvezetet teremtett, mely tökéletes egységgé olvaszt anyagot és formát, — eszmét és kifejezést. Bartókot nem csak stiluskülönbségek választják el Haydntól, Schuberttől, Brahmstól, kik szintén dolgoztak fel népies magyar motívumokat, hanem az a szellem, amellyel ezeket soha nem sejtett jelentőségre tudta fokozni. De nemcsak idegen szerzőktől, magyar elődeitől sem kisebb távolságok választják el. Erkel, Liszt vagy Mosonyi is csak külső felületéig hatoltak a magyar népzenének.


A népi művészet lényegét nem a dallamok gazdagsága és változatossága képezi. A népdal szintétikus tömegalkotás, mely évtizedeken, évszázadokon át formálódik, csiszolódik, önálló életét élve. Liszt és társai elnémetesitett, elcigányositott allakjában ismerték csak a népi zenét, mely a faluból a városba vándorolt. Ez a városi népzene már a műzenének számos sallangját vette magára, — eredetiségében, természetes üdeségében megcsonkítva. Érthető, ha ily módon Liszt nem talált belső érintkezést a népművészettel. Arra törekedett, hogyan sikerülne minél hatásosabban díszítenie a műzenét népies dallamokkal. Mig nála a népdal vagy tánc csak ornamens maradt, addig Bartóknál a népi zene kiindulás és eszmei ideál, belső, kényszerítő szükségszerüség.


És ezen a ponton vált el élesen Bartók művészete Liszt és kartársaiétól, — a huszadik század zenéje a tizenkilencedikéiül.


*


Amint az ember en miniature végigfutja az összes előző korok fejlődési skáláját, úgy a nagy alkotóművészek pályája is szélesen öleli át a multnak és jövőnek szellemi áramlatait. Bartók első műveit még a népies ornamentika, — a századvégi magyaros díszítés uralja. Ugy viszonylik ez a stílus későbbi művei nyelvezetéhez, mint a naturalista festészet az expresszionistához. Az anyag ott is, itt is ugyanaz: tárgyak, személyek, vonalak, idomok. De mig a naturalizmus megelégszik a jelenségek hű másolásával, addig az expressió a jelenségeknek eszmei tartalmát rögzíti meg. Bartók korai műveiben is ilyen naturalisztikus szerepet játszik a népi zene. Másolta azt s nem analizálta. Csak a későbbi szerzemények: a Kékszakálú herceg vára, — a Fából faragott királyfi és az ebbe az időszakba eső zongoraművek szabadítják fel a dallamokat, — a táncok már karakterizálnak, — tömör, erőteljes, markáns képei lelki mozzanatoknak, eseményeknek, mozgásoknak. Elementáris ritmusban tör elő a paraszti tánc később, — harmóniában, ütemben, dallamban feszítő tömörséggel lüktetve, mint a föld mélyéből feltörő örök mozgás. A kötött, eredeti dallamok, vagy meghatározott jelentőséggel alkalmazott motívumok helyett mindinkább váltja fel (a Csodálatos mandarin-t követő periodusában) a tárgyi kötöttségéből felszabadult tánc. A Táncsvit: orgasztikus, barbár forgataga a földterhes képtáncnak. Első nagyjelentőségű állomása volt ez új korszakának (1923-ban), melyben a formák általános kifejezőivé bővültek a tárgynak, amelyik már típussá növekedett. A speciális, az egyéni helyét a típus váltotta fel: a magyar, román, tót népmotivum helyét minden lokális és népivonatkozástól ment népi művészet. A folklorista Bartók anyagában is kozmopolitává lett. A folklore legmagasabb hatványait, a népművészet szublimált, kristályos kifejezését találjuk az ezután következő kamaraművekben. A típus még megtartja egyelőre az ábrázolt tárgy természetes körvonalait. De a legújabb zongoradarabok (1927 és 28-ból) már lassanként elvesztik a matériával való kapcsolatukat. Mind erősebben stilizáltak a táncok (9 kis zongoradarab, — Szabadban), a szonátában stilizált népdal, — a zongoraversenyben csak a keret, a váz azonos a bachi koncertáló formával, anyagában, szellemében azonban sokkal inkább elvonatkoztatott, sem mint illusztratív.


Ez az út a nyers elemi tömegektől a nagy vonalak technikájához, a stilizáltan elvont kifejezéshez, az eszmei elképzelés végső absztrakciójához legtöbb művésznél vagy megállást, vagy ami egyértelmű ezzel dekadens túlfinomulást eredményezett. Nyugtalanul néztünk az új művek elé.


Legujabb két vonósnégyese megdöbbentő eredményekről számolt be: Beethoveni viziók, — az utolsó kvartettek Beethoveniének körvonalai a Harmadik vosnégyesben, — ideális leszűrtség — toppant tömörségében is harmónikus kiegyensúlyozottság, — a drámai lefojtottságnak, anyagtalan lírának és démoni szenvedélyeknek legemberibb megnyilatkozása a Negyedik kvartetben. A huszadik század legnagyobb zenei alkotása ez a kompozíció. A Negyedik vonósnégyes sürítve foglalja magában mindazt, amit és ahogy eddig Bartók alkotott.


Egy pillantást vetve Bartók kortársaira, nyilvánvalóvá válik, hogy a németek nagyhangú objektív zenéje, a kísérletek százrétű bizonytalansága, — vagy Stravinski ötletartisztikuma, az amerikai felhőkarcoló és európai routinier sajátos vegyülékével, — az olaszok eklekticizmusa és a franciák enervált debussyanizmusa mellett Bartók az egyedüli, aki meglátta ennek az önmagában roskadt korszaknak új arcát, — ki megtalálta az útat, mely kivezet az új zene súlyos kríziséből. A népi zenéből indult ki és útja minden népek föléemelkedve érte el az emberi művészet legmeredekebb csúcsait. (Budapest)


 


Vissza az oldal tetejére | |