Korunk 1929 Június

A Galilei-Kör mérlege


Polányi Károly

 


A budapesti „Századunk” egyik számában Rubin László „A Galilei-Kör történetét” úgy írta meg, ahogy azt a kör egyik alapitója az ellenforadalom kilencedik évében Magyarországon látja. Hogy így látta, maga is történelem.


Két lényeges pontban lehet eltérés: 1. igaz-e hogy a háború végén és a forradalmakban szereplő Galilei-Kör nem a régi volt? 2. a francia gironde vagy az orosz diákmozgalom-e inkább a Galilei-Kör sorfsának analógja?


Világos: e két kérdés egy. Aki 1914-el zárja a Galilei-Kör életét, az egy ifju gironde-ot lát benne. Aki 1919-el az orosz forradalmi diákság fiatalabb testvérét. Melyik az igazabb?


Hogy a személyi kapcsolat e két korszak között teljesen megszakadt tény. Tény az is, hogy a Régi Galileisták, vagyis az alapitó nemzedék, és az 1917/19-es galileista nemzedék között a legélesebb tárgyi ellentét volt. (Kinos kötelesség ezt a mai Magyarországon emlegetni, ahol bolseviki-falásért érdemrend jár ki, de a későbbiek miatt muszáj). Magam a rettenetes erővel feltörő bolsevista eszmevilág ellen aktive küzdöttem. Mint a „Szabadgondolat” szerkesztője a cikkek egész sorozatában. Az egyetem kupolatermében két héten át tartott a szenvedélyes szócsata. Az Ady-Endre-gyászünnepélyen, amely Ugyanott folyt le, Lukács György a bolsevizmus, én a harcos antimaterializmus szellemében ünnepeltük Ady emlékét. Még ott, a közös gyász perceiben sem szünetelt a harc... Mindez tény és igazság. De mindkét szertelen méretű „vitát” a Galilei-Kör rendeztte! Nem pusztán névleg, nemcsak annyiban, hogy az egybehivók a Galilei-Kör vezetőségei voltak, hanem a szellem is, amelyben cselekedtek, a régi volt: a független igazság ke resés szelleme.


A Galilei-Körben egybesereglett tömeg társadalmi helyzete és életérzése annyira ösztönösen proletár volt, hogy még a „jobb” kispolgári elemek is távol maradtak tőle. De a magyar munkásmozgalom vezetői nem voltak hajlandók befogadni ezt a szellemi munkás tábort. A polgári és a munkásvilágból egyaránt kirekesztve, reákényszeritett függetlenségéből hivatást teremtett magának.


A Galilei-Kör függetlenségét féltékenyen őrizte. Semmiféle politikai párt, semmiféle még oly közelálló csoport sem rendelkezhetett fölötte. Vezetőségei abszolut önkormányzattal tűzték ki céljaikat, vitték keresztül akcióikat. És ez a hítszerűen vállalt függetlenség volt egyik oka, hogy a Galiei-Kör nem engedett teret a politikának. Ebben látta erejét. Semmiféle pártkérdés soha e körben szóba nem került, szóba nem kerülhetett. Igy volt ez már 1908-tól 1914-ig is, amikor számos szociáldemokrata tagja is volt a körnek, mások Vázsonyival rokonszenveztek talán. Talán mert hogy így volt-e vagy sem biztosan még csak tudni sem lehetett. Olyan kérlelhetetlenül uralkodott a politikamentesség elve. A Kör tagjainak politikai nézetei és a Galilei-Kör maga hibátlan szigorral voltak egymástól elválasztva.


Enélkül az igen sajátságos szellemi beállítás nélkül érthetetlen volna a Kör egész 1917/19-es szerepe. Érthetetlen, miért nem állott a Kör az októberi forradalom szolgálatába. Érthetetlen, miért támadták a bolsevikiek 1918 végén szüntelenül a Galilei-Kört. Érthetetlen, miért volt még a proletárdiktatura kezdetén is a Galilei-Kör feloszlatásáról szó. És legérthetetlenebb talán egy a proletárdiktatúra hirtelen veszélybejutásakor 1919 május elején lejátszódott jelenet, melynek tanúja voltam: Ülés a Kör sörházutcai helyiségében. Egy a hadügyi népbiztostól kiküldött diák jelenik meg sürgős megbízással. Az elnök a napirendet letárgyalja, majd a toborzó galileista diáknak akarja átadni a szót. Tiltakozó hangok: „A Galilei-Kör nem kormányintézmény! Az ülést bezárni!” Az ülés bezárása után rövid toborzó beszéd. Az összes diák-jelenlevők, az előbbi tiltakozók is, egymás után a frontra jelentkeznek... A Körnek nem volt már egyetlen jegy tagja sem, aki nem állott volna szívvel-lélekkel a diktatúra rendelkezésére, de a Galilei-Kör maga még mindig, az utolsó percig kitartott függetlensége mellett!


Amit 1917-ben a katonai hatóságok nem akartak elhinni, mert hihetetlennek tetszett, hogy a Galilei-Kör nem szervezője az utcai béketüntetéseknek, az antimilitarista akcióknak, az általános sztrájk kitörésének, mégis igaz volt. Helyesen tudták ugyan, hogy ezeket a forradalmi akciókat gyári munkásokkal együtt galiléisták vezetik és irányítják; de a kör maga tényleg nem vett részt bennük. Nem is vehetett volna. Nemcsak kényszerképzet erejével ható hagyományai tiltották el ettől, hanem a tagjai közötti politikai nézeteltérések is. A Galilei-Kör békeakciója csupán eszmei és kulturális keretek között mozgott. Nem „mérsékletből”, hanem öröklött politikamentessége miatt. Szertelen valószínütlenség? Ellentmondások halmazata? De mióta valószínű az igazság, mióta ellentmondásmentes a történelmi valóság!


 Nem: a személyi kapcsolat megszakadásának dacára a két Galilei-Kör egy volt. A független igazságkeresés szelleme, amely minket tanulásra és tanításra serkentett, olyan tömegoktatásra, amely valóban az orosz diákságra emlékeztetett szakszerűségében, a háborús nemzedéket vitte tovább, vitte előre, azon az úton, amelyen nincsen megállás.


Igazságkeresés. A Galilei-Kör első perctől kezdve a szellemi élet, az igazságban való élés kötelező mivoltát hirdette. Nemcsak a mult, hanem a jelen babonáival is szembefordult. Rubin megírta, mint hagyták: ott a diákok a derék Fényes Samu Newyork kávéházi monizmusát. Mach ismeretelmélete, William James pszychológiája új útakat jelentettek. Uj útakat járni, — így értettük mi, fiatalok, az „igazságkeresést”. A szociológiában uralkodó determisztikus-materializmussal szemben az akkoriban merőben új — Európában új! — aktivista idealizmust képviseltük. (A háború után a nyugatról újra importálták Magyarhonba — gyengébb kivitelben). Vallási kérdésekben nem a hitértékét tagadtuk — a galileista nemzedék ismét talán első volt Európában a hit-tünemény igenlésében — hanem a hiszékenység értékét. Igazságkeresés — nem aufklärista leleplező irodalom, amely a teremtés állítólag csupán állítólagos titkairól lerántja a leplet... Ma, visszatekintve, látjuk, hogy ami bennünk vajudott itt is új eszméletek hajnalhadása volt. De a Galilei-Kör későbbi nemzedékét vajjon szintén az igazságkeresés vitte-e tovább, mindig előre azon az úton, amelyen megállni nem szabad? Ők tehetnek-e róla, ha a reggel, amely az ő hajnalukra következteti, véres volt, az ő vérüktől véres...?


Igazságkeresés, de nem az igazságkeresés kedvéért. A nézetek kötelező voltát hirdettük. A facér értelmi képesség „mindent megértésre” való jogát tagadtuk. Nézet, amely nem meggyőződés is, nézet, amely „nézet csupán”, amely nem kötelez, amelyet nem vállalunk is, tilos. Ma tudjuk — egy az értékek világát felfedező Európa első pionírjai voltunk. De amit a fiatalabbak tettek, nem az volt-e csupán, hogy lekötelezettjei voltak az ő nézeteiknek, hogy vállalták, amit gondoltak, vállalták akkor is, amikor az nehezebb volt, mint a mi időnkben?


A Galilei-Kör mérlegét nem szabad úgy kifésülni, hogy 1908/14-et az aktívákhoz írjuk, 1917/19-et könyveletlenül hagy juk, nehogy a mérleg passzivvá váljék. A Galilei-Kör mérlegét úgy kell felállítani, hogy végig vállaljuk azt, amit 1908-ban elindítottunk. Nem úgy van, hogy az egyik korszak pozitiv, a másik negativ volt. Egészében volt a munkánk jó is, rossz is.


A Galilei-Kör nagyot alkotott, de nagyot mulasztott is. Nemzedékek óta a magyar közéletben az erkölcsi mérték nem volt kötelező. A munkásosztály képviselői, akiket a magyar fertő hinárja legkésőbb kapott el, századunk első évtizedében szintén már az üzletes vagy legalább a kényelmes opportunizmusba sülyedtek. A Galilei-Kör meghozta azt, ami nélkül szégyenné válik az élet: az önzetlen odaadás kötelmét mások jogáért, mások igazáért. Csak az együgyüek fognak mosolyogni rajta, ha felhozzuk, hogy a Galilei-Kör számtalan fluktuáló tagja között, akik rettentő szegénységben — és igen csekély ellenőrzés mellett — szedték be a Kör pénzeit, talán egy vagy két leset kivételével nem fordult elő személyes visszaélés. Ilyen nagy volt e légkör fegyelmező és energizáló hatása. Vagy, ami még többet mondó: stréberek, érvényesülni akarók ösztönösen kerülték a Kört. A névtelen munka divattá vált, személyeskedést — ne feledjük, ifjakról, pláne diákokról van szó — nem türt meg atmoszférája. Tárgyilagos, személytelen, pedánsan pontos teljesítményt követelt, személyes haszon, személyes hiúság nélkül, szereplés nélkül... Meggyőződésem, hogy az októberi forradalom ragyogó szeplőtlensége, de még inkább —• mert aránytalanul nagyobb volt a kisértetése — a Komünnek egyéb botlásain mérve aránylag tiszta és emberi mivolta a galileista elemnek benne volt köszönhető. Oroszországban sok évtizedes diákmozgalom nevelte a bolsevikiek forradalmi puritanizmusát. Nálunk egy szörnyű háború barlanglakói törtek elő éhesen, rongyosan a forradalom porondjára. Ha a gahleisták nincsenek, ki tudja, miféle szégyennel volnának ma a történelem lapjai gazdagabbak.


A Galilei-Kör aktívuma erkölcsi. Aminthogy erkölcsi volt az egyetlen aktívuma a magyar forradalomnak is. Passzivvá a politikai oldaluk tette őket. Hogy e passzivum mekkora, aligha kell ma magyarázni. Az októberi forradalmi kormány azon bukott meg, hogy nem volt kidolgozott, világos és kivihető politikai programmja. De még ha lett volna is: hiányzott az a politikailag iskolázott nemzedék, amely e programmot a gyakorlatban képviselni, azt agitatórikusan és adminisztrative végrehajtani képes lett volna. A magyar forradalom mind elméletileg, mind gyakorlatilag politikai ujoncokkal dolgozott. Más kérdés, hogy az összeomlás időpontjában egyáltalán feltartóztatható volt-e az, ami következett. Egy politikai feladataira nevelt, értelmiségi réteg hiányában, semmiesetre sem!


És ez a Galilei-Kör mulasztása. Politikamentességének fényoldalait megmutattuk; tárjuk fel az érem másik oldalát. Ma vitán kívül áll, hogy Magyarország megmentése csak úgy volt elképzelhető, ha a forradalmi értelmiség szervezett, célirányos kapcsolatot teremtett volna a nemzetiségekkel, a munkássággal és a parasztsággal. A Galilei-körnek igenis módjában állott volna a nemzetiségek bizalmat testvérien megnyerni, az ország nemzetiségi értelmiségében otthonossá tenni a magyar baloldal vezérszerepet, az együttműködést vele megszervezni, és minden téren hatékonnyá tenni — idején. De módjában állott volna a munkásosztályban is gyökeret vernie, a szociáldemokrata párton kívül évek során végzett hű szolgálattal a munkásosztály bizalmát elnyernie. Semmiféle boncokrácia ezt meg nem akadályozhatta volna. De e két csatornán keresztül a parasztsághoz is valamennyire közeledhetett volna (a nemzetiségi parasztsághoz mindenesetre). De a szociáldemokrata pártot is sikerült volna talán végzetes földidegenségétől valamennyire megszabadítania. Ez a földidegenség volt, ma tudjuk, az októberi forradalom legkirívóbb gyengéje. A magyar szociáldemokráciának még agrárprogrammja sem volt! Amikor cselekvésre került a sor, késő volt már. A forradalmat csak a földfelosztás menthette volna meg. Ezt a szociáldemokrácia ellenezte, valamint később a bolsevikiek is. Mintha csak arra vállalkoztak volna, hogy minden peripetián keresztül mentsék át sértetlenül hitbizományosaink latifundiumait, úgy állottak őrt felettük...


Hogy a Galilei-Kör nemzedéke megteremtette volna-e tíz év alatt a nemzetiségekkel, a munkássággal és a parasztsággal azt a nexust, amely az összeomlás napjaiban páratlanul értékes lett volna, ma tudni nem lehet. Tény, hogy meg sem kisérelte. Jászi Oszkár nemzetiségi politikája, Jászi Oszkár agrárreform eszméi, Jászi Oszkár liberális szociológiája az ifjuságból gyakorlati iniciativát, nem váltottak ki. Igaz, Jászi a galileistákat soha sem vette komolyan; nem törődött velük. Pedig a Galilei-Kör önmagától is sikerrel érintkezést keresett a nemzetiségi diáksággal; a falu tanulmányozását a nyári szünidőkben megkísérelte; a munkástanítás terén nagyot művelt. De e kezdeményezéseiből hiányzott az összefogó elem, a politikai koncepció. Mea maxima culpa.


 A reakció ma szemünkre veti, hogy politizáltunk, hogy a forradalmat készítettük elő. Ez sajnos nem igaz. Rubin László e tényt megerősíti. De érdemnek tartja, ami pedig legsúlyosabb, legvégzetesebb mulasztásunk volt.


 


Vissza az oldal tetejére | |