Főoldal

Korunk 1929 Május

Kritikai jegyzetek a lélekelemzés terápiájához


Németh Andor

A lélekelemzés terápiájának paradoxát nyersen formulázva abban látom, hogy az analízis bámulatraméltó metodikai elméssége a klinikai gyakorlatban meglehetősen csődöt mond. Rá próbálunk mutatni arra, hogy az eljárás, amellyel Freud professzor az egyéniség mélyére hatolt s amellyel megdöbbentő felismeréseit onnan felbányászta, korántsem az a járható út, amelyen bármely gyakorló orvos elindulhat, hanem még mindig s valószínűleg egyáltalán az ismeret királyi útja. Ennél a mélyfúrásnál a paciens voltaképpen a tárna közömbös szerepét tölti be, amelynél a látszat ellenére korántsem az ő szubjektivitása érdekli a kutatót, hanem azok a megismerések, amelyek a vele való foglalkozás közben napfényre kerülnek. Ebben az értelemben a lélekelemzés, ismételjük, korszakalkotó metodikai felfedezés s mint ismeretforrás felbecsülhetetlen jelentőségű klinikai alkalmazása azonban roppant intellektualitása s az azt alkalmazó orvostól szinte természetszerűleg megkövetelt kvalitások folytán majdnem egyenesen kilátástalan. Megpróbáljuk kimutatni, hogy a gyakorlatban a módszernek semmiféle kontrollálható biztosítéka nincs, az átlagos szellemi színvonalon álló gyakorló-orvos alkalmazásában pedig – s a lélekelemzés terapeutikai alkalmazhatósága éppen ezen fordul meg – a legtöbb esetben nem javítja, hanem rontja a paciens szubjektív közérzését s az asszociációk végeláthatatlan felidézésében megrekedve, holt vágányra juttatja a kezelést.


A lélekelemzés terápiájának legszembeötlőbb sajátossága az orvosnak és betegének egymáshoz való különös, némi túlzással szexuálisnak nevezhető viszonya. Ez a viszonylat a köteles figyelmet messze meghaladó érdeklődést igényel az orvostól betegével szemben Minden más gyógymódnál a beteg előéletének, sajátos körülményeinek, általános közérzésének megismerése, szóval a diagnosztikálás helyszíni szemléje és terepfelvétele után a beteg objektummá válik, akin az orvos legjobb lelkiismerete szerint alkalmazza az analóg esetekben alaposan kipróbált és többé-kevésbé sikeresnek mutatkozott eljárásokat. A lélekelemzésnél nem ez történik s a freudista kezelést – mint mondottuk – éppen ez különbözteti meg egyéb gyógyeljárásoktól. Itt a beteg egy pillanatra sem válik objektummá, – legalább is elméletben, mert a gyakorlatban, más értelemben, annál inkább – hanem mindvégig összecserélhetetlen szubjektum marad, „külön eset”, akit az orvos is minden egyes esetben új, mással meg nem ismételhető, egészen az adott paciens „testére-lelkére szabott” eljárás szerint vezet a gyógyulás felé. A freudizmus ellenségei rendszerint ezen a ponton támadják a lélekelemzés terápiáját. Az eljárás még egyáltalán be nem igazolt terápiai értékét egészen figyelmen kívül hagyva a freudizmus ellenségei joggal mutatnak rá a kezelés lehetetlen előfeltételeire, amelyek intranzigens követelményeikkel eleve kétessé teszik az eljárás gyakorlati keresztülvihetőségét. Mert könnyű belátni annak az eljárásnak a hátrányait, amelynek semmiféle objektiv gerince nincs s amely a kezelés eredményességét kizárólag az orvos minden eddigi feltételt meghaladó lelkiismeretességétől, állhatatosságától, éleselméjűségétől teszi függővé! Könnyű belátni, mily határtalan lehetőségét nyujtja a sarlatánságnak az olyan gyógyeljárás, mely az orvost a beteg gyóntatójává, boncává, mágusává, teszi meg. Feltéve; hogy az eljárás helyes: nem lévén tárgyi támasztéka, az eredményességnek minden chance-át az orvos személyébe koncentrálja. Miféle garancia lehet afelől, ha Freud, Steckel, vagy Ferenczy paciense vagyok, hogy csakugyan a pszichoanalitikus kezelés gyógyított meg s nem az a gyógyító fluidum, titokzatos varázs, mágikus erő, ami e kiváló orvosok személyiségéből árad? A betegnek ugyan mindegy lehet, mi gyógyította meg, ha meggyógyult, vethetné ellenünk valaki, de könnyű belátni, azt is, hogy ezzel az ellenvetéssel minden kuruzslásnak, ráolvasásnak és megigézésnek ajtót nyitunk. S ha a freudisták azzal érvelnek, hogy terápiájuk korántsem misztérium, hanem szigorúan determinista tudományos rendszerbe foglalt, bárkitől elsajátítható módszer, mégsem tagadhatják el, hogy a módszer gyakorlati alkalmazása minden egyes fázisában ellenőrizhetetlen s még eredményeit tekintve is önkényesen interpretálható.


Egyelőre bele sem megyünk annak a vizsgálatába, vajjon a freudista kezelésnek van és ha igen, mekkora gyakorlati értéke. Hogy is léphetnénk fel ilyen igényekkel olyan gyógyeljárással kapcsolatban, melynek egyetlen garanciája a kezelőorvosba vetett bizalom? A gyógyászat egyébként sem exakt tudomány, csak tudássá emelt tapasztalat, mely egyre javításra szorul; ámde bármily ingatag alapon álljon is s az imponderábiliák állandó szerepe folytán bármily tartózkodóan kelljen nyilatkoznunk egy-egy mégoly csalhatatlan ismert eljárás várható chance-a felől is: maga az eljárás kontrollálható s az eredménytelen kezelés esetén a kontrolláló orvos szinte százszázalékos biztonsággal megállapíthatja, mi történt, a diagnosztika volt-e helytelen, vagy a kezelés, vagy olyan fejlemények léptek fel, amelyeken az orvosi beavatkozás megtörik. A pszichoanalízis gyakorlatában bonyolultabb a helyzet; itt az eredményes kezelésnek sincs bizonyító ereje, hiszen sohasem tudható, mekkora része volt a gyógyulásban az alkalmazott módszernek, az orvos szuggesztív erejének, a paciens bizalmának, vagy egész egyszerűen olyan körülményeknek, amelyek az orvos és a paciens szokatlan lelki kommunikációjából következnek, de előállhattak volna éppen úgy, ha a beteg az orvos helyett bármely más hasonlóan szuggesztív lelki tanácsadóhoz fordul.


Pasteur és Wirchov óta valahogy hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy az orvostudományt szellős, tágas termekkel, napfénnyel, világossággal asszociáljuk. Semmiesetre sem véletlen, hogy a pszichoanalízis külső kerete, a lefüggönyözött ablak, a félhomály. A keret itt a dolog lényegét fejezi ki: olyan gyógyászati eljárásra utal, amelynek konstitutiv eleme a homályosság.


Ismételjük: mindez nem jelenti azt, hogy a pszichoanalitikus eljárás szükségszerűen eredménytelen. Ezt annál kevésbé állíthatjuk, mivel Lourdes, Mária Cell és egyéb búcsújáróhelyek is megállapítottan felmutatnak gyógyulásokat. Mégsem hiszem, hogy akadna orvos, aki tudományos meggyőződéssel a Csodatévő Máriához küldené betegeit – hacsak reménytelen esetekben nem, ahol mint mondani szokás, már csak Isten segíthet. Nem teszi, még hívő orvos sem teheti, mert ellenkezik az orvostudomány módszerével. Holott történhetnek csodák s a jó gyakorlóorvos tudja legjobban, mennyire történhetnek: mégis úgy kell cselekednie, mint aki nem tudja, mert az orvos hivatását éppen az teszi magasztosan tragikussá, hogy nem számít a csodára, hanem úgy cselekszik, ahogy évjáratának legjobb tudása szerint cselekednie kell, ahogy azt a tudomány ezidőszerinti státusa megköveteli.


A pszichoanalitikus kezelés nagyban és egészben két fázisból áll. Az első, maga az elemzés, nem egyéb, mint az anamnézis és a diagnosztika elmélyítése, abból a célból, hogy a lelki megbetegedés alapját alkotó első „kórokozó traumát” megtalálja. Ebben a fázisban a kezelőorvos szerepe jobbára passzív, sőt egyenesen kívánatos, hogy minél kevésbé irányítsa a paciens emlék-asszociációit, hipotéziseit elhallgassa s lehetőleg ne befolyásolja személyével a beteget. Emögött az eljárás mögött, amelynek a lélekelemzés tudományos megismeréseit köszönhetjük, a következő elméleti elgondolás rejlik:


Az ember személyisége kontinuális, azaz megőrzi egész multját s állandóan beledolgozza a jelen pillanat tudatába azt. Hogy mit, azt a jelen pillanat szüksége s a jövőbe vetített tudatos, vagy tudattalan célkitűzések szabják meg. A multnak és jelennek ez a bonyolult anyagcseréje a normális egyénnél zavartalan; vagyis fel kell tételeznünk, hogy multjából mindig azt dolgozza bele pillanatnyi tudatába, ami számára a legtágabb értelemben vett gyakorlati szempontból hasznos, vagy legalább is nem határozottan alkalmatlan, ami tehát egyszerűen szólva nem zavarja az életét. A lelki megbetegedések egy bizonyos esetében azonban ez a harmónia megzavarodik. Kényszerképzetek, vagy kényszercselekvések lépnek fel, amelyekről a megismerés folyamán kiderült, hogy régmult „megemésztetlen” konkrét emlékek állandó feltolakodásának felelnek meg, amelyek szimbólumok, vagy gesztusok formájában játsszák ki a tudatos ellenállás cenzuráját. Az elemzés folyamán állítólag sikerül „feloldani” a szimbólummá, vagy gesztussá dermedt traumát a maga konkrét mivoltára, vagyis sikerül felszabadítani és tudósítani a kórokozó élményt. (Arra, hogy a látszólagos trauma mögött még mélyebben beágyazott traumatikus élmények lappanghatnak, kitérni ehelyütt felesleges).


Szándékosan fogtuk össze ilyen tömören a lélekelemzés teóriáját, amelyet ismertnek tételezünk fel. A gyógykezelés első része tehát a traumatikus élménynek feltalálásából és „kiemeléséből” állana, amelyet azután az orvos a kissé misztikusan hangzó „átvitel”lel a régmult élménynek a jelenben történő újraátélésével vezet le.


Mielőtt ennek a levezetésnek a kritikájához fognánk, jegyezzük meg mellékesen, hogy a lélekelemzés tudománya a legmélyebb kérdésre, miért betegednek meg egyesek olyan traumatikus élmények következtében, amelyeken saját megállapításuk szerint valamennyien átesünk, épp oly kevéssé tud feleletet adni, mint mi arra, hogy miért kapják meg egyesek az influenzát, mások nem. Ez a kérdés, noha nyilván somatológiai, túlmegy az orvostudomány jelenlegi állapotán.


Tételezzük fel az egyszerűség kedvéért, hogy minden kellően iskolázott pszichoanalitikus eljut paciensével addig, amíg kitisztul a paciens emlékeiből a kórokozó traumatikus élmény. A diagnosztikálás ezzel végetért és most következnék a tulajdonképpeni „orvosi beavatkozás”. Miben áll ez? Erről a legrészletezőbb kazuisztikák is csak igen homályos képet nyujtanak. Valami történik az orvos és a betege között, valami rejtélyes élmény, amit a szakirodalom „indulatátvitel”-nek nevez. A szimbólumba, vagy gesztusba dermedt s a magamegvalósulásában akadályozva volt emóciókészség felszabadul s szeretet- vagy gyűlöleterejét az orvos személyén éli ki. Hogy azután mi történik, az előttem, megvallom, titok. Az ide vonatkozó irodalomból csak annyit tudok, hogy az orvos, aki felidézte az emóció felszabadulását s el van készülve arra, hogy az feléje vagy ellene irányul, szabad folyást enged a dolognak, mely így szinte mechanisztikusan megnyitná a paciens szemét és értelmére vezetné érzelmeinek és abból fakadó magatartásának.


Ime, ez volna a tulajdonképpeni gyógyeljárás, „a feltámasztott emóció révén történő újraátélés és megtisztulás”. Amint a fenti sorokat olvasom, az az érzésem, mintha nem is a freudista terápiához, hanem Aischylos tragédiáihoz írnék széljegyzeteket. Nem így határozza-e meg Aristoteles Proeticájában a tragédia tisztító hatását, a katharzist?


A freudizmus teoretikus elgondolásában csakugyan van valami tragikusan fenséges. Valamennyien leláncolt titánok vagyunk, akik a polgári erkölcs bilincseiben nyögve csak szimbolikus formák között élhetjük ki barbárúl önző, a lét mélyéről magunkkal hozott destruktív ösztöneinket. Erről a pontról mély bepillantást nyerünk az „individualizáció” még felderítetlen homályába – megérezzük, mennyi bennünk az igazán életellenes ösztön – megsejtjük a társadalmi törvények szükségességét s megérezzük a szimbolikus formáknak, mint ez életellenes ösztönök szublimálásának mély jelentőségét.


 Ámde tárgyunkra visszatérve, mit kezdjen ezekkel a szubtilis megismerésekkel a szerencsétlen gyakorló orvos, akinek, mint Goethe Zauberlehrlingjének. sikerük felidézni az elfojtott ösztönöket, de nem tud nyugalmat parancsolni rájuk? Meri arra, hogy mit tegyen, semmiféle könyv nem taníthatja meg, hiszen minden egyes eset egészen sajátságos invenciót, ötletességet, taktikai érzéket, tapintatot s mi minden egyebet igényel, elsősorban azonban hitet a beteg részéről, mely a már említett átvitel folytán vagy önként beáll, vagy az ambivalensen értelmezhető ellenkezésben nyilvánul meg. Ezek nyilvánvalóan olyan előfeltételek, amelyeket nem előlegezhetünk akármilyen orvosnak.


Mindebből az következnék tehát, hogy a pszichoanalitikus eljárás csak a pszichoanalízis zsenijeinél jár eredménnyel, ami már magában véve halálra itélné a pszichoanalízist, mint általánosan alkalmazható terápiai módszert. Azonban meg kell őszintén vallanom, hogy tizenöt esztendő óta, amióta a pszichoanalízis gyakorlata érdekel, még egyetlen egyszer sem találkoztam valóban gyógyult beteggel. Mi történik ugyanis a gyakorlatban? Az orvos többnyire et sem jut az úgynevezett átvitelig, mert vagy megunja a beteg a végeláthatatlan s éppen ezért szerfelett költséges kezelést, vagy a kezelés folyamán, „kibeszél magából egyetmást”, amivel beéri s ezért hagyja abba a kúrát. Elméletileg még el tudnám képzelni a katharzis gyógyjelentőségét, főleg, ha nagyon kevéssé intellektuális, tisztára ösztönös lényt gondolok paciensnek, akire a trauma meglepetésszerűleg beálló újjáélése csakugyan megrázóan s éppen ezért gyógyítóan hathat, persze majdnem abban az értelemben, mint akármilyen más, a betegségével többé-kevésbé genuin nagy megrendülés. A legtöbb esetben azonban az történik, hogy a beteg megnyugszik a sorsában, intellektuálisan leszámol vele, annak egyes szerfelett kirívó tüneteit, vagy jelenségeit a maga tudatos elhatározásából csökkenti – vagyis lényegileg az, amit Adler a maga meggyőző, felvilágosító módszerével elérni igyekszik. A beteg nem gyógyúl meg a szó közhasználatú értelmében, hanem rezignálódik s a tűrhetetlen állapotból egy tűrhetőbbe kerül – ami egyéni és társadalmi szempontból nézve nem utolsó dolog. A pszichoanalitikus gyakorlatának célja tehát az a feladat, hogy társadalomelőtti ősi ösztöneinket kompromisszumok árán társadalmilag hasznosítsa. A pszichoanalitikus tehát olyannak veszi a társadalmi valóságot, amilyen, még ha belátná is a beteg szubjektív igazát, aki éppen azért menekült a betegségébe, mert elviselhetetlennek találta a valóságot, mert összeütközésbe került vele. A következetes freudista nem gyakorolhat kritikát a most és így konstituált világ felett, mert fel kell tételeznie, hogy aki gyógyeredményt kiván tőle, az nem érzi jól magát a betegségében és visszakívánkozik a valóságba. Persze analízisre rábeszélni senkit sem volna szabad, mert a lelki betegségek egyes esetei igen termékenyek, sőt társadalmilag hasznosak lehetnek. Nem is az alkotó művészekre gondolunk, akiknek abnormális lelki habitusát a Möbius-hullám elülte óta még az idegyógyászok is respektálják, hanem a kevésbé méltányolt esetekre, ahol a megalkudni nemtudás végül is a valóságot átalakítani akaró s esetleg át is alakító gesztusban nyilvánul meg. Nagy példával élve feltehető, hogy a fiatal Luther úgy testileg, mint lelkileg, szánalmas állapotban volt Rómacsömörének első idejében, hiszen Nietzsche is egy fanatikus barát hipochondriájának itélte fellépését. Az is feltehető, hogy egy nagyon ügyes pszichoanalitikusnak talán sikerült volna meggyőzni Luthert afelől, hogy a világi állapotokkal való elégedetlensége szexuális gyökerekre vezethető vissza, sőt még az is feltehető, hogy sikerült volna helyreállítania Luther kedélyét, aki amúgy is hajlamos lévén a hízásra, bizonyára kövér apátként fejezte volna be napjait. Bizonyos az is, hogy a pillanatnyi okosság szempontjából mindez áldásos lett volna úgy Lutherre, mint az emberiség összeségére nézve, mert hiszen Luther fellépésének protestánsüldözés, parasztlázadás, harmincéves háború lett a következménye. Ámde Luther wormsi felléptével olyan cselekvési folyamat indult meg – az ember felszabadítása minden kötelmek alól – amelynek még ma is csak az elején vagyunk. A példát azért tartom helyesnek, mert utólag visszatekintve Luther fellépte valóban idegkrizisnek indult, melynek lezajlását s későbbi elültét nem nehéz követnünk ismert élettörténetében.


A megismerés minden célszerűségen felülálló missziója mellett az adott valóság elfogadtatása a beteggel: ez a lélekelemzés közelebbi célja. Ámde ha még oly százszázalékosan bevált gyógyító eljárásnak bizonyult volna is, amennyire nem az, akkor is azt kellene mondanunk róla, hogy csak olyan hallatlanul szubtilis, a legnagyobb tapintattal és intuitiv megérző képességgel megáldott orvos alkalmazásában érne valamit, amilyent lámpással kell keresni. Igy hát a legjobb esetben is mindig csak két-három, vagy hogy sokat mondjunk, húsz-harminc orvos folytathatna a világon egyidejűleg eredményes analitikai praxist, mint ahogy az csakugyan történik. Ámde ezeket is csupán teoretikus publikációik következtében becsüljük nagyra és fizetjük meg, nem pedig gyógyeredményeikért, mint a nagy sebészeket. Bizonyos, hogy Freud, vagy akár Steckel is nagyszerű megismeréseket szedtek ki pacienseikből, amelyekért nem lehetünk eléggé hálásak nekik. Hogy azonban a paciensek, akiket inkább kísérleti alanyoknak nevezzünk, meggyógyultak-e, megint más dolog.


Mindezzel nem akarjuk állítani egy pillanatra sem azt, mintha a pszichoanalitikusok felfedezései nem gazdagították volna in praxi is az ideggyógyászatot. Ezt a gazdagodást kétségbevonni nem lehet. A pszichoanalízis, mint a lelki folyamatok elmélyített ismerete, lényegesen módosítja mindazt, amit az idegbetegségekről ezideig tudtunk, tehát új kiindulópontját teremtik meg a praktikus beavatkozásnak is. Ennek ellenére fennáll, amit az eddigiekben mondottunk: hogy a lélekelemzés, úgy amint az a gyakorlatban történik, kontrollálhatatlan, önkényes beavatkozás, sőt a kényelmetlen emlékek tudatossá tételével és felmutatásával olyan esetben, amikor a beteg lelki egyensúlyának szempontjából a be nem avatkozás előnyösebbnek látszik, egyenesen kárhozatos.


 


 


Vissza az oldal tetejére