Eredeti tehetség volt. Valamikor új színt, új témát hozott a magyar költészetbe s új világot: az addig szalonképtelen proletárvilágot s egy új gondolatot: a diadalmas munka gondolatát. „Porrá zúzódhat minden, ami van, a munka örökké élni fog” – így énekelte Csizmadia Sándor, a proletárköltő s így gondolkozott mint szocialista agitátor és így érzett, mint az októberi forradalom földmivelésügyi államtitkára... S azt tán? ... Aztán bekövetkezett Csizmadia Sándor első halála. Belevetette magát a kurzus áradatába, kirúgta maga alól azt a talajt, melyből életnedveit szívta, mely életének egyetlen értelme lehetett. Kormányparti képviselőség, munkásellenes lap alapítása, a kurzus egyetlen gesztusa által való félredobatás nem jelenthetett nyugalmat, csak meghasonlást jelenthetett Csizmadia Sándor számára. És ez az egyéni tragédia a magyar fejlődésnek is szomorú jelensége. Kisarjadni a népi talajból, kifejtem a természetadta tehetséget, énekelni prófétái ihletettséggel, aztán egyszerre – szeszélyből, haragból, fellobbanó szenvedélyből – elvágni a gyökereket, melyek a talajhoz erősítik és felemelkedni a légüres térbe, aztán kifacsart citrom módjára félre vettetni ... Az utóbbi időben a magyar közélet egyre gazdagabb lesz a fejlődés ily gyászmagyarjaiban. Ez a tragikus végű Nagyatádi Szabó István is. Szabó Dezső a Segítség c. regényében ábrázolja meg az ősi talajtól elszakadt paraszt melankólikus alakját. Ilyenné tette Csizmadia Sándort, az ős-tehetségű paraszt-proletár költőt is igazi önmagától való végzetes elfordulása. (K. G.)