Az „Angyalföld” témája maga, a legszerencsésebb trouvaille: írói aranybánya, de Kassáknak kellett eljönnie kiaknázására. Az Angyalföld: városnegyed vagy. szinte külön város vagy ország, ismeretlen univerzum, amiről kósza legendák, gyanus rendőri rovatok és homályos napihírek regéltek valamit. Az irodalom itt-ott a megszépítő romantika fátylát vetette rá és a naturalizmus gyötrő árnyalatokkal feketítette alá, de a legjobb esetben is elirodalmiasították. Kassák a fölfedezők riporteri tárgyilagosságával s a költők mindenhatóságával úgy tárja elénk, mintha szűz talaján ő járna először. Szuggesztív művészetével megteremti bennünk az igazság s az élet hitét, megmaradó élményt ad, miként a fölfedező Petőfi adott az Alföldről, mely ő előtte csak geográfiailag létezett. Kassák, a külváros szakértője, az Angyalföldet örökítette meg.

Életeket bontogat ki előttünk; alakokat ábrázol, tőrőlmetszett típusokat, a cselekvés és a sorsfordulatok hétköznapi ritmusában; mesteri figurák seregében jeleníti meg előttünk ennek a szegényországnak lakóit, küszködésüket és egzisztenciájukat, meg-megszakadó s tovaugró, örökké mozgó jelenetekben, száműzve minden kitalálást és fantáziát, gondosan ügyelve, hogy sose lépje át lehetőségeik és valószerűségeik pontos határvonalát. A szegények, a földhözragadtak, a rongyosok egyre-másra vonulnak föl nyomorult napjaik iramában a szemünk előtt. Életük öszszefonódik, olykor önmagukba zártan verődik föl vagy alá a dolgok lépcsőfokain. Összeségük teszi Angyalföld társadalmát. Kassák egyenkint, majd kollektiv tömegekben mozgatja őket s az életteremtés mágikus erejével hidalja át emberei életét, kapcsolja össze szerves egésszé, társadalommá, amelynek saját törvényei, krajcáros szokásai, új világot áhító álmai s meggyőződései vannak. Bevezet lakásaikba, hol nincs levegő, se világosság, nincs táplálék s a bögre kávé meg a beléáztatott kenyér már jóllét. Itt vannak a hírhedt nyomortanyák, szalmazsákon s a puszta földön háló lakóikkal; a csapszékek, korcsmák, kis kávémérések, ahol szórakoznak; a menhelyek, ahol legnyomorultabbjaik lecsapódnak; a gyárak, ahol robotolnak; az egylet, ahol szervezkednek; s mulatságaik, ahol táncolnak s isznak, kielégítve társadalmi ösztöneiket. Mindezek fölött ott él az utca, ami mindenkié, ahol csavaroghatnak kikerülve a rendőrt, palánk-kerítéssel szegett telkek, bérkaszárnyák sora, szürke, poros útak, hancúrozó vidám kölykökkel, a főút, ahol villanyosok zörögve rohannak s tömegek vonulnak, a liget, ahol vasárnap ténferegnek, s hajléktalanok meghúzódhatnak. Az utcák kövezetéből s a házak tégláiból árad a szegényszag; a levegőben a gyárak füstje, korcsmabűz és konyhaillat, a jellegzetes zajok, színek és szagok szimfóniája, Angyalföld atmoszférája, melyben forradalmak örök nyugtalansága vibrál s a lázadásra kész nagy veszedelem fenyeget. Megelevenednek a kövek és az udvarok, a házak és a fák, melyeknek ágain madár nem fütyöl, s ez az egész vidék úgy él, mozog, liheg, kurjant, „akárha” egyetlen élő emberi szervezet volna. Ahogy Kassák elénk pergeti e rohanó filmet, az nem kép, fotográfia, színesen ecsetelt táj, leírás vagy egyéb, hanem egy ismeretlen kontinenssel, a nyomor, a bűn, a szegénység átkától valóság, személyes élmény, felejthetetlen érintkezés és összebarátkozás vemhes világgal. Megeleveníti előttünk elkallódó életek tragédiáit és szívós szorgalmú típusainak feltöréseit, örök harcaikat a létezéssel, az éhséggel, a munkával, a hideggel: rengeteg ez, hol a bús tenyészet leprásainak a természet elemeivel kell küzdeniök, védtelenebbül, mint Afrika vad törzseinek, kiküszöbölve a nagyváros keretei közül, mely távoli, idegen és ellenséges gőggel zárja el határát előlük. Megmutatja tömegéletüket, gyárak robotjában s egyre fogyó falkában, amikor tódulnak a munkából; kerti táncmulatságaikon, gyűléseiken, sztrájkjaikon s egy páratlanul megírt házbérharc kollektiv viszontagságaiban. S midőn a végén a háború rászakad ezekre az istentől-embertől elhagyott szerencsétlenekre s elhurcolják őket a halál felé, csak akkor derül ki létük ostoba értelmetlensége, mert semmi közük hozzá, semmi közösségük azokkal, akik csinálják, sem az okokkal, amelyek előidézik. Ez, ha tetszik, tendencia, de Kassák meggyőz arról, hogy jó és igaz.

A szintétikus fölépítés és kifejezés mellett az „Angyalföld”-ben Kassák mostani állomásának egy másik nagy elvét valósította meg: a romantikától és az érzéki hatásoktól mentes regényt. A tények száraz fenségével akar hatra. A dolgok egyenletes áradásában szélesen és magabízóan tárul föl a valóság. Biztos és komor méltóság sugárzik lapjain; nincs szüksége szavak színével és hevével túlfokozott elhitetésre, mégcsak arra a romantikus antithesisre sem, hogy a tetvesekkel a bíborban született boldogok életét állítsa szembe. Az „Angyalföld” a külváros szegényeinek dísztelen eposza. Hideg és tudatosan mérsékelt skandálásában meghatározhatatlan belső, hamu alatt lappangó ünnepélyesség lejt. Nem az elérzékenyülés könnyein át vállal azonosságot a nincs telenekkeh nem érvnek szánja nélkülözéseiket, nem vádaskodik, hanem megállapít és elbeszél, töretlen keménységű hangján. Nem a dogmák, hanem az azonosság tudata fűti fanatizmusát, egyetlen hatalmas érzéssel, kiirthatatlanul. Az egész mű, amelyen érezni az alkotó otromba, faragatlan kezeinek életfakasztó nagy gyöngédségét, a tartalom és a forma összhangjában született. Klasszikus, tiszta arányok ülnek nagy tömbök ből összerakott egészén; kimért részletek, higgadt körvonalak találkoznak az építőmester elgondolásaival. Belső összetettsége ugyanilyen kristálytisztaságú tagozatok szerkezete. Stílusának a kísérleteken érlelt százhangú hatalmaival mértékkel bánik; az elpendülő szó sohasem cél, mindig csak a kifejezés eszköze, a súlyos blokkokhoz méltó pöröly: minden ütése életet szabadít föl a kőből, az anyagból, amelyet ér. (Budapest)

(Kassák Lajos új regénye. Pantheon kiadása. Budapest 1929).